Van egy elterjedt kép az óegyházról (elsősorban az azt példaképnek tekintő kortárs kereszténység anabaptista húrokat pengető részében), miszerint ezek a hívők kizárólag az evangélium hirdetésével voltak elfoglalva, eszükbe sem jutott, hogy a kultúráról és annak mindenféle áramlatáról fogalmazzanak meg kritikus véleményeket. A társadalom haragja mindig szinte ok és előzmény nélkül szakadt rájuk, ők pedig természetesen vállalták a hitükért a szenvedést, a hátratételt, a megbélyegzést, hiszen erre lettek elhívva. De – mondják – azon túl, hogy kényszer hatására sem tagadták meg a hitüket, nem foglalkoztak a világ filozófiáival és tévelygéseivel, mert egyébként is, mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. A korai keresztényeket a katakombákban, imádkozva, vagy a szegények között, ételt osztva találjuk meg, nem a közéletben kulturális kérdésekről bölcselkedve. A hiteles kereszténység ma is ezt a mintát követi – hangsúlyozzák – , vagyis ami egészen biztosan távol áll tőle, az bármiféle kultúrharc. Vajon helyes-e így ez a kép?

Röviden: így biztosan nem. Aki ezt a képet ebben a formában elfogadja, rendkívül felszínes ismerettel rendelkezik az óegyház életéről, és gyakran ismételgetett sablonokon kívül nagy valószínűséggel nem sokat olvasott még a második, harmadik vagy negyedik századi kereszténység irodalmából. Való igaz, ez a kor leginkább a hitvallókról, mártírokról vált ismertté, akik nem másokat küldtek a máglyákra, hanem időnként maguk váltak égő fáklyákká, vagy épp oroszlánok eledelévé. Egyes irányzatok (pl. a montanisták) az efféle hőstettet maguk keresték, és a szenvedést szinte aszketikus lelkigyakorlatként ölelték magukhoz, az óegyház zöme azonban egyszerűen csak publikussá tette a hitvallását, tudva, hogy ez akár szélsőséges reakciókat is fog provokálni. Tudomásul vették, hogy a hitvallásuk dühössé teszi a világot, mert kihívást jelent annak hamis isteneivel szemben, és egyszerűen vállalták az ezzel járó következményeket. Jézus Úrként való hirdetése a lehető legnyilvánosabb üzenet volt számukra, az ebből származó konfliktus felvállalása pedig megkerülhetetlen, szerves része a keresztény életnek. Azt képviselték, hogy Krisztus szemben áll a kultúrájuk hamis isteneivel, emellett érveltek, erről tettek bizonyságot, ezt élték eléjük közösségként és egyéni elhívásaikban egyaránt.

A korai keresztények nem a földi hatalmakkal szemben lázadtak, hanem a kor isteneivel álltak vitában. Prófétai kiállásuk a korszellemnek szólt, nem a hatalom földi képviselőnek. Nem test és vér ellen tusakodtak, hanem mennyei fejedelemségek és hatalmasságok ellen. Az ókeresztény apologéták messzemenőkig biztosították a királyokat, császárokat, helytartókat, hogy nem céljuk a rendbontás, a felforgatás, a lázadás, hiszen Jézus feltámadása és az utolsó ítélet közeledte sokkal alapvetőbb értelemben kérdőjelezi meg a fennálló rendet. Hangsúlyozták, hogy lojális, békeszerető polgárokként számíthatnak rájuk a hatóságok, amíg nem kényszerítik őket bálványimádásra, Krisztus iránti engedetlenségre. A kultúrharc tétje nem egy földi uralkodóváltás, noha az Isten országának jelenléte közvetve akár azt is eredményezhet, hanem Isten mennyei uralmának elismerése a gonoszsággal szemben. Az évszázadok során az ókeresztények példáját követő hívők ezért előbb szorgalmazták a csecsemőgyilkosságok és a gladiátorviadalok betiltását, mint az istentelen császárok leváltását, a rabszolgakereskedelem beszüntetését, mint a rabszolgákkal kereskedők vagyonelkobzását, a szati (özvegyek megégetése) eltörlését, mint egy maharadzsa trónfosztását, előbb kérdőjelezték meg a kannibalizmust, mint egy kannibál törzsfőnök hatalmát, és a demokráciákban is előbb mutattak rá a kortárs kultúra általánosan észlelhető gyökérproblémáira, mint egy-egy korrupt politikus visszaéléseire. Az óegyházban a királyt tisztelték, akkor is, ha gyarló volt, helyette az uralkodó Zeitgeist ellen vették fel a kesztyűt az evangélium erejével. Kultúrharcot folytattak, nem politikait.

Számtalan példát látunk a kultúrával való szelíd, de nyílt konfrontációra. Ott van például Jusztinosz, a filozófusból lett keresztény apologéta, későbbi mártír, aki két Apológiát is írt a római hatóságoknak a kereszténység ügyében. Első Apológiáját Titus Aelius Hadrianus Antonius Pius Ceasar Augustusznak, fiának Verissimus filozófusnak és Lucius filozófusnak, „a műveltség pártfogójának”, valamint a Szent Szenátusnak címezte a keresztények védelmében. Sok más mellett Jusztinosz elmagyarázza, hogy a keresztények békére törekszenek, de hisznek az örök életben és az örök büntetésben, ellenzik a hamis isteneknek való áldozatok bemutatását, elhagyják az erkölcstelen életmódot és önmegtartóztató életet élnek, kerülik a fösvénységet és másokkal is megosztják a javaikat, az ellenséget is igyekeznek szeretni, és aki nem ilyen, az valószínűleg nem valódi keresztény. Jusztinosz vitába száll a görög filozófusokkal, és cáfolja azt, ami hamis a gondolataikban. Világossá teszi, hogy a keresztények ellenkultúrát képeznek azzal szemben, ami körülveszi őket, alternatívát kínálnak a világnak. Ez az oka annak, hogy üldözik őket.

Beszéd a görögök ellen című írásában Tatianosz, Jusztinosz tanítványa, „a szír Tertullianus” nyíltan szembeszáll a hellén kultúrával és számos ponton bírálja azt. Lesújtó véleményt fogalmaz meg a görögök gondolkodásmódjának természetellenességével kapcsolatban, és szinte szatirikus hangvétellel ír egyes filozófusaikról és költőikről, akik szerinte félrevezetik az embereket. Arisztidész Hadrianusz császárnak írt Apológiájában mutatja ki kora tévedéseit és az azokból származó kulturális tévelygéseket. Alexandriai Kelemen ugyanebben az évszázadban Protreptikosz – Intelem a görögökhöz címmel szintén egy egész könyvet írt, amelyben részletesen bemutatja és elemzi a görögök kultúráját. Elsősorban kora értelmiségijeit szólítja meg, és arról igyekszik meggyőzni őket, hogy a misztériumvallások és bálványimádó szokások tarthatatlanok, az igaz Isten megtérésre hívja őket ezekből. Kelemen komoly elemzőkészségről és óriási ismeretanyagról tesz bizonyságot, egyértelmű, hogy ismeri azt, amiről beszél, és nyíltan szembeszáll vele. A szó legszorosabb értelmében kultúrharcot folytat, amikor a görögök számos szokását démonoknak tulajdonítja. Kelemen hírből sem ismeri a szekularizmus semleges ateizmusát, amit számos anabaptista vénájú 21. századi keresztény a társadalomban ma egyenesen kívánatosnak tart. Kelemen számára Jézus Krisztus az Úr, akit szolgálnunk kell, aki a világot is megtérésre hívja.

Athénagorasz Kérvény a keresztények ügyében című írásában nagy nyilvánosság előtt védi meg a keresztényeket a hamis vádaktól. Apológiájában rámutat a hellén szokások ellentmondásaira, és hogy a különböző istenek tiszteletében még azok sem egyeznek meg egymással, akik a keresztényeket istenteleneknek tartják, mert nem hódolnak a kultúra bálványainak. „Az athéniak isteneknek tartották Keleoszt és Metaneirát, a spártaiak meg Menelaoszt, akit ünnepeltek és áldozatokat is mutattak be neki, akinek nevét viszont a trójaiak még hallani sem akarják, hanem Hektort ünneplik, a khiosziak meg Arisztaioszt, akiről azt gondolják, hogy ő Zeusz és Apollón; a thasziasziak Theagenészt, aki az olimpiai játékokon gyilkosságokat is követett el, a szamioniak Lüszandroszt tisztelték annyi öldöklés és gonoszság elkövetése után.” (14) Athénagorasz szerint a görög kultúra belsőleg hasonlik meg, a kereszténység ad egyedül koherens képet a világról. „Kik kaphatnák meg jogosabban azt, amit kérnek, mint mi, akik még lelkeitekért is imádkozunk…” – írja Marcus Aurelius Antonius és Lucius Aurelius Commodus császároknak, „az örmények és szarmaták fölötti győzteseknek, és mindenekelőtt filozófusoknak”.

Antiókhiai Theophilosz a második század második felében írta Autolükhoszhoz című könyvét, amelyben egy öntudatos, művelt pogányt szólít meg, aki büszkén mutogatta isteneit és azok imádatára szólította fel a keresztényeket is. Theophilosz folyamatos párbeszédben vallja meg a hitét és állítja szembe azt a görögök tehetetlen faisteneivel. Beszél a gyermekevő Kronoszról, az Ida hegyén egy kecske által felnevelt Zeuszról, aki levágta nevelőjét és a bőréből ruhát készített magának, Héraklészról, aki önmagát égette meg, a részeges és örjöngő Dionüszoszról, és a többi vérfertőző, gyermekgyalázó istenről, akiket a görög kultúra tisztelettel és hódolattal vett körül. Theophilosz lélekben belemerül ebbe a kultúrába, mint egy búvár, aki a hajótörés áldozatait hozza felszínre, hogy rámutasson egy egész kor hajótöröttségére. Keresztény hitét állítja ezekkel szembe, a Teremtő Istent, valamint a feltámadt Jézus Krisztust és a benne való reménységet.

Cyprianus a harmadik században élesen bírálja a köznép kultúráját meghatározó bálványimádást. A bálványok nem istenek című írásában démonoknak tulajdonítja kora számos szokását és hiedelmét, és örömmel idéz azoktól a világi költőktől és filozófusoktól is, akik szintén démoni tevékenységre vezetnek vissza egy-egy szemfényvesztő bálványimádó gyakorlatot. Cyprianus hangsúlyozza, hogy a mindenség Ura egy, ő szemben áll ezekkel a szokásokkal, a keresztények pedig készek ezért a bizonyságtevő hitvallásukért szenvedni is. Krisztus a világosság Fejedelme, a keresztények őt követik, ezért állnak harcban a kultúra isteneivel, ezért halnak sokan mártírhalált is, ha kell.

A konstantini fordulat váratlan kulturális fordulópontot jelentett, ahonnan számos ókeresztény író szerint akkor sem érdemes visszakanyarodni a teljes pogányságba, ha a társadalomban továbbra is nagy számban vannak a pogány istenek hívei. (Hogy mennyire meghatározó és különleges kulturális változás zajlott le a társadalmi élet számos területén, arról Tom Holland ateista brit történész Dominion című könyve több mint ötszáz oldalon keresztül számol be.) A korabeli keresztény szerzők tudatában voltak a kulturális fordulat jelentőségének. Lactantius A keresztényüldözők halála című írásában megrendítő erővel és rengeteg példával mutatja be, micsoda változást jelentett a pogány hellén-római kultúra bukása és a kereszténység kulturális győzelme. „Meghallgatta az Úr, igen kedves Donatusom, imádságodat, amelyet az ő színe előtt naponként óráról órára zengtél, és többi testvérünkért is, akik dicsőséges hitvallásukkal örökké viruló koszorút szereztek hitük érdeméért. Lám, miután eltörölte összes ellenségünket, és helyreállt a béke a földkerekségen, a minap még szorongatott egyház ismét talpra állt, és az Úr irgalmából még nagyobb pompával épül Isten temploma, melyet az istentelenek fenekestül fölforgattak. Isten ugyanis olyan uralkodókat adott, akik megtörték a zsarnokok átkokkal terhes és véres uralmát, és gondjaikba vették az emberi nemet, hogy – mintegy szétoszlatva az elmúlt időszak viharfelhőit – boldog és háborítatlan béke töltse be örömével minden ember szívét. A szörnyű vihar heves csapásai után, immár békés égbolt és rég óhajtott fény ragyog le ránk.” (L. Caecilius Firmianus Lactantius: Az isteni gondviselésről, 7) Hasonló szavakkal jellemzi a kulturális fordulatot Euszebiosz is, akinek egyháztörténete az egyik legfontosabb forrás az ókeresztény korról.

Athanasziosz Beszéd a hellének ellen című könyvében szintén a görög-római kultúra világnézeti alapjaival vitatkozik. Valószínűleg a Julianosz Aposztata idején bekövetkezett pogány restauráció idején vetette papírra gondolatait, a könyvében a hellének vallási szokásait kritizálja és állítja szembe a bibliai világnézet igazságaival. Augusztinusz közel egy évszázaddal a konstantini fordulat után írta meg Az Isten városáról című magnum opuszát, amelyben a kereszténység és a pogány kultúra kapcsolatáról, illetve egymásnak feszüléséről ír. Aprólékos részletességgel mutatja be a görög-római mondákat, költeményeket, mitológiát, valamint az azokhoz kapcsolódó időnként brutális, máskor mocskos és szégyenteljes szexuális visszaélésekhez vezető szokásokat, majd a görög bölcselet különböző irányzatait, amelyek nem képesek megmagyarázni a világ alapvető jelenségeit. Ezekkel állítja kontrasztba az isteni kinyilatkoztatásból származó etikai, életmódbeli következményeket és reményteli ígéreteket. Ágoston mesterművében az Isten városa áll szemben a bukott emberi kultúrákkal, a pogány narratíva a kereszténység bibliai narratívájával, a démonok az igaz Istennel.

Nem szükséges egyértelműen pozitív fejleményként értékelnünk a konstantini fordulatot ahhoz, hogy belássuk: a korai keresztények éles vitában álltak a pogány kultúrákkal. (Chesterton szerint a középkorral sem az volt az igazi baj, hogy kipróbálta a keresztény ideált és az könnyűnek találtatott, hanem hogy nehéznek találta, ezért igazán ki se próbálta.) A kultúrharc egyszerűen abból következett, hogy a keresztények Istent tartották a világ Teremtőjének és Jézus Krisztust az Úrnak. Az ókeresztényeket éppen emiatt a hitvallás miatt üldözték. Hitvallásukkal kihívták ugyanis a kor isteneit és ezzel olyan konfliktusba keveredtek, amely egyrészt sok szenvedést okozott nekik, másrészt idővel radikális kulturális változásokhoz vezetett. Sóként hatottak, világosságként világítottak, és közben mind a só, mind a világosság végezte a munkáját. Igazuk van azoknak, akik az óegyházban a szelídséget és a szenvedésre való készséget csodálják és állítják a ma élő keresztények elé is példaként, és arra figyelmeztetnek, hogy a konkoly és a búza együtt fog nőni az aratásig, a konfliktus végső megoldása Krisztus második eljövetele lesz. De ha az ókeresztények példáját akarjuk követni, nekünk is Úrként kell tisztelnünk Jézust, és ebben óhatatlanul benne van a kulturális konfrontáció nyílt felvállalása is. Éppen ez a kereszthordozás lényege.