Hogyan olvassuk az ószövetségi történeteket úgy, hogy megértsük az üzenetüket? Ószövetséges teológusok ebben nem mindig nyújtanak valódi segítséget. Egészen a közelmúltig a történeti-kritikai módszerrel dolgozó Ószövetség-kutatók a bibliai történetek kapcsán legszívesebben vélt szerkesztőkről és egymásra rakódott hagyományrétegről beszéltek, a téziseik csak abban különböztek egymástól, hogy hány redaktort és hány réteget azonosítottak, és mely részleteket mely réteghez soroltak, valamint a különböző rétegekben melyik szerkesztő utólagos simításainak a nyomait vélték felfedezni. Az átlag hívő pedig ezeket hallva vagy a bibliai szövegtől idegenedett el, vagy a szöveget darabokra szedő teológusoktól. Jogos a kérdés: vajon megérthetjük-e valaha a bibliai szerzők üzenetét, ha a történetek sokszorosan szerkesztett szövegek, melyek ellentmondó szerzői és szerkesztői szándékokból állnak össze? Vagy az ószövetségi elbeszélések kutatása néhány egymás írásaira reflektáló tudós sajátos kirakósjátéka, melyhez az egyszerű hívő még a megértés szintjén sem juthat közel?
Hála Istennek, az elmúlt évtizedekben olyan teológiai munkák is születtek, melyek egészen más kiindulópontjuk miatt valódi segítséget nyújtanak a bibliai történetek olvasásához. Az ószövetségi történetírással kapcsolatban az egyik leghasznosabb segédanyag Phil Long The Art of Biblical History (Zondervan, 1994) című tankönyve. Long ahhoz az új nemzedékhez tartozik, amelyik már integrálja az irodalomkritikai szempontokat az exegetikai tudományba. Long számos bibliai példával illusztrálja fő tézisét: a bibliai historiográfia műfaji sajátosságait csak akkor értjük helyesen, ha felismerjük a történeti igazságok közlésének művészi jellegét. Az ószövetségi történetírás Long szerint inkább portré, mintsem fénykép: egyfajta „verbális ábrázolóművészet”. A Biblical History of Israel (WJK, 2003) c. könyvében (melyet Iain Provan és Tremper Longman III történészekkel közösen írt) Long szintén azt hangsúlyozza, hogy a bibliai narratíva mint „verbális ábrázolóművészet” nem megkettőzi, hanem lefesti a valóságot, ezért bizonyos tudományos kérdéseket éppen úgy nem érdemes feltenni a szöveg olvasásakor, mint ahogy elhibázott kritika az, ha egy portrén a fotográfikus pontosságot kérjük számon. Egy portrén a pontatlanság nem hiba, hanem szándékos hangsúlyozás.
C. John Collins Did Adam and Eve Really Exist? (Crossway, 2011) c. tavaly publikált könyvében egyetért Long megközelítésével, és rámutat: a bibliai történetírás irodalmi formáinak újrafelfedezése szerencsére ma már egyre inkább háttérbe szorítja azt a merev tudományos megközelítést, amely minden apró ideológiai következetlenséget és stilisztikai eltérést a szöveg feltételezett eredeti hagyományrétegeire és más-más szempontokat érvényesítő redaktorok létére vezetett vissza. Új hermeneutikai konszenzus kezd kibontakozni azzal kapcsolatban, hogy a szövegek irodalmi jellegének ismerete segít a szerzők szándékainak megértésében, ahogy annak megítélésében is, hogy a szövegek megírásakor mi nem volt a szerzők (illetve szerkesztők) célja.
Részben Long munkáira támaszkodva Collins az ószövetségi történetírás következő jellegzetességeit említi meg: 1) az elbeszélő megbízható és mindentudó: Isten hangjaként, Isten szemszögéből szólal meg; 2) az elbeszélés képies: a hangsúly a szereplők cselekedetein és egymással való interakcióján van, nem a környezet részletes leírásán; 3) az elbeszélés szűkszavú: arra szorítkozik, ami az elbeszélés számára elengedhetetlenül fontos; 4) a szerző költői előadásmóddal jelzi az emelkedett beszédet: az emelkedett szóhasználat az elhangzottak jelentőségét bizonyítja, gyakran a prófétai vagy isteni kinyilatkoztatást.
Collins szerint mindebből az következik, hogy a bibliai történetírók általában közvetetten és röviden mondják el a cselekményekről a véleményüket. Sőt, nem is annyira elmondják, mint inkább megmutatják, amit látnak. Ahelyett, hogy konkrétan a szánkba rágnák, mit gondolnak egy szereplőről, inkább megmutatják a jellemét a cselekedetei és a beszéde által. „Amennyiben tehát helyesen akarjuk olvasni az ószövetségi elbeszéléseket, arra kell figyelnünk, hogy az emberek hogyan beszélnek: mi a kapcsolat a szavaik és a tetteik között, vagy aközött, amit az elbeszélő elmond, és ahogyan a szereplő beszámol róla (hozzátesz-e ahhoz vagy elvesz-e valamit belőle, átértelmezi-e?)” (Collins, 24) Ezek az irodalmi szempontok meggyőző magyarázattal szolgálnak rengeteg – korábban feloldhatatlannak tartott – következetlenségre a bibliai szövegekben.
Az ószövetségi narratívák olvasásakor oda kell figyelnünk az apró jelekre, hangsúlyokra, következetlenségekre, de ezt anélkül tehetjük, hogy szem elől tévesztenénk a történet egészét, vagy – a történeti-kritikai iskola tévútját követve – minden alkalommal újabb és újabb hagyományréteget és láthatatlan szerkesztőt feltételeznénk a szöveg mögött. A művészi ábrázolás az olvasótól nem tudományos kételyt, hanem műértő olvasást igényel. Műértő olvasás alatt nem újabb elitista módszert értek, hanem olyasfajta szemléletet, amely képes a szöveggel – a szöveg egészével – mint történettel találkozni, és a szöveg üzenetét azzal a közvetlen egyszerűséggel fogadni, ahogy az ember általában egy történetet fogad. A műértő olvasást ritkán segíti az objektív és kritikus távolságtartás, az elbeszélő nézőpontja iránt nyitott és az elbeszélésbe érzelmileg is bevonódó olvasó számára viszont szinte ösztönösen megragadhatóvá válhat a történetek valódi jelentése és jelentősége. Ez az exegetikai megközelítés visszavezet a Szentírás alapvető érthetőségének reformátori tételéhez, és a Bibliát megint odaadja az emberek kezébe.
Nagyon értékes! Különösen ez:2) az elbeszélés képies: a hangsúly a szereplők cselekedetein és egymással való interakcióján van, nem a környezet részletes leírásán;-ez a héber gondolkodás egyik jellegzetessége.Mi, sajnos, inkább a görög gondolkodás szerint közelítjük meg a dolgokat. Hol találhatnám meg az általad említett könyveket?
Például itt:
http://www.amazon.com/Did-Adam-Eve-Really-Exist/dp/1433524252
http://www.amazon.com/Art-Biblical-History-Philips-Long/dp/0310431808
http://www.amazon.com/Biblical-History-Israel-Iain-Provan/dp/0664220908
Ádám, bevallom őszintén, nekem itt egy kicsit olyan érzésem van, mintha össze lenne mosva két dolog:
1) Az, hogy az Ószövetség könyvei hogyan keletkeztek, kik és hol szerkesztették, melyek ennek a jelei – ezek szerintem bevezetéstudományi kérdések.
2) Az Ószövetség tartalmi mondanivalója, üzenetei, lényege – ezek exegetikai kérdések.
Nem mondom, hogy a kettő között nincs átfedés, de én úgy látom, egy ószövetségi történet megérthető az 1) pontban taglaltak mély ismerete nélkül is. Félreértek valamit?
Én nem látok éles különbséget a bevezetéstudomány és az exegézis között. Minden magára valamit is adó exegézis foglalkozik a szöveg történeti és irodalmi kontextusával, melynek része a keletkezés, szerkesztés, illetve a formai sajátosságok megállapítása. A gond szerintem azzal volt, hogy a történeti-kritikai iskola exegétái a szövegekben fellelhető következetlenségek, stilisztikai eltérések, nézőpont-változások, illetve beteljesedett próféciák esetén automatikusan a szöveg mögött keresték a megoldást (hagyományok, redaktorok), ahelyett, hogy a szöveg egészével a számunkra megmaradt formában akartak volna találkozni. A bevezetéstudomány tulajdonképpen „lenyelte” a tényleges exegézist. Az irodalomkritika új kategóriái ezt a gondot orvosolták. Mivel a régi-új módszerrel a szöveghez először egészében viszonyulnak, és irodalomkritikai szempontok alapján közelítik meg, az exegézis visszahat a bevezetéstudományra is, és számos esetben feleslegessé teszi, hogy korábbi hagyományokat és redaktorokat feltételezzen.
” Jogos a kérdés: vajon megérthetjük-e valaha a bibliai szerzők üzenetét, ha a történetek sokszorosan szerkesztett szövegek, melyek ellentmondó szerzői és szerkesztői szándékokból állnak össze? ”
Ha ezek es ehez hasonlo kerdesek foglalkoztatnak akkor nem ertjuk es a kerdesekre kapott valaszokkal sem fogjuk megerteni a Bibliat.
A Szentiras Isten irott igeje es nem a tudomany altal de hittel es a Szent Szellem vezetesevel erthetjuk meg az uzenetet.
A Bibliat nem a tudomany adja vissza az emberek kezebe, hanem a hit.
„Mivel a régi-új módszerrel a szöveghez először egészében viszonyulnak, és irodalomkritikai szempontok alapján közelítik meg, az exegézis visszahat a bevezetéstudományra is, és számos esetben feleslegessé teszi, hogy korábbi hagyományokat és redaktorokat feltételezzen.”
Köszi, így már sokkal érthetőbb a mondanivalód és alapvetően egyet is értek veled. Számomra triviális, hogy az exegézishez fel kell használni a bevezetéstudományt és a kettő valamennyire hat egymásra. De azért azt hiszem ezzel is óvatosan kell bánni: mert ahol „egyenetlenségek” vannak a szövegben, ott alapvetően logikus redaktorok keze nyomát feltételezni (pl. Mózes nem írhatta le a saját halálát), noha nem mindig ez a jó válasz. Azt hiszem akkor van csak gond, ha valaki parttalanul alkalmazza az elveket és minden bokorban szerkesztést-utólagos javítást lát, vagy fundi módjára teljesen elveti és istentelennek tartja ennek még a lehetőségét is. Egyensúly kell.
„Mózes nem írhatta le a saját halálát”
Ezt most nem értem. Hol van Mózes könyvében bárhol leírva, hogy Mózes írta le? Ha jól emlékszem sehol. Akkor miért kell külön kihangsúlyozni, hogy a halálát nem ő írta le? Van aki olyan hülye, hogy azt hiszi hogy Mózes a saját halálát írta le?
A másik meg hogy nem értem az ilyesmi „Biblia védő” írásokat. Ha valaki olyat vár el mondjuk egy porszívó használati utasításától, hogy tudományosan leírja egy szőnyeg készítését is (vagy hasonló dolgot) akkor a valakiben van a baj és nem a porszívó használati utasításában.
Ha meg valaki azt állítja, hogy a Bibliában vannak NEM IGAZ dolgok, akkor egyértelműen írja le hogy szerinte mi NEM IGAZ. Szépen alá lehet húzni ezt a Bibliában, vagy kiadni egy olyan Biblia verziót, amiben ezek ki vannak törölve.
Szóval nem értem. Szerintem jó lenne konkrét példákról beszélni és nem általánosságban. Akkor derülne ki hogy ki hogy érti meg mit akar mondani.
„Ezt most nem értem. Hol van Mózes könyvében bárhol leírva, hogy Mózes írta le? Ha jól emlékszem sehol. Akkor miért kell külön kihangsúlyozni, hogy a halálát nem ő írta le? Van aki olyan hülye, hogy azt hiszi hogy Mózes a saját halálát írta le?”
Igen, igazad van, tényleg nem érted… 🙂 Nem azért említettem ezt a példát, mintha bárkit hülyének néznék. Csupán arra példa, hogy egy szöveg, mely valaki neve alatt fut (jelen esetben Mózes könyvéről van szó – legalábbis a protestáns Bibliák így nevezik), tartalmazhat olyan betoldásokat, amit nem a szerző írt és ez teljesen normális jelenség.
Szívesen olvasnék még az irodalomkritikai vonalról, érdekes!
Engem már minden téren megzavart a posztmodern…
Épp a Próféták hitét olvasom Bubertől, bár az épp a történelemkritika tombolásának kellős közepén készült. Azért nem nagyon zavartatja magát a különböző redaktorokkal. 🙂
Én nem értem, hogy miért elfogadottak a redaktorok az ószövetség kapcsán. Mivel különb(ihletettebb) egy redaktor a másolótól? Ha az írást másoló hibákat vétett a szövegben kidobták , elégették az egész másolatot, mivel hiba került bele, eltér az eredeti szövegtől. Az újszövetségi másolók széljegyzeteit némelyek a szövegbe másolták,mégis ezek ki lettek gyomlálva ,mert a cél az eredeti szöveg az eredeti író szövegének rekonstrukciója volt. Redakció, ha van pont olyan betoldás, mint egy másolói betoltás, mert idegen a szöveget épít az eredeti író szövegébe. Az meg világos, hogy Isten Mózesnek ,de akár a többi prófétának is mondta, hogy írja le a dolgokat(Jeremiás kétszer is leírta),így pont olyan dokumentum maradt utánuk, mint ahogy Pál, Péter, Lukács(apcseli írói stílus) , stb után. Nem volt semmi szükség, hogy redaktorok barkácsoljanak. Meg eleve honnan vették a bátorságot, hogy az eredeti szövegbe egy betűnyit is beleírjanak redakció címén és még ezt későbbiek folyamán mások firkálgassák a maguk esze szerint.. ha már a másolásnál is olyan gondosan jártak el…
Mózes könyvét éppúgy nem kellett Mózesnek írnia, Mint Tom Sawyert Tom Sawyer-nak. Jób könyvét se Jób írta, hanem róla szól.
„Ezek az irodalmi szempontok meggyőző magyarázattal szolgálnak rengeteg – korábban feloldhatatlannak tartott – következetlenségre a bibliai szövegekben.” Kedves Ádám, tudnál említeni ezek közül párat?
Sytka, szerintem egyetértünk. Villám, redaktorok (szerkesztők) vannak, hiszen éppen a Sytka által említett példa is mutatja, hogy még ha Mózes könyveinek Mózes is a szerzője, a szöveg végső változata szerkesztésen ment át, hiszen Mózes a saját halálát nem írhatta meg, de a szöveg ránk maradt változatában ez a momentum is benne van. Szerkesztett könyv a Példabeszédek könyve is, sőt, a prófétai könyvek esetében se biztos, hogy mindig a próféta gyűjtötte egybe a kinyilatkoztatásait. Az ihletettség ezekben az esetekben azt jelenti, hogy a Szentlélek felügyelte a szövegek végső formájának a kialakulását.
pofiarc! Az egyik legjobb példa szerintem a mózesi teremtéstörténet, melyben a kritikus teológusok különböző hagyományrétegeket igyekeztek kimutatni, legkésőbb U. Cassuto azonban rámutatott a szöveg jelenlegi formájának irodalmi tökéletességére (https://divinity.szabadosadam.hu/?p=2448). Egy másik példa lehet Saul hatalomra jutása (1 Sám 9-13). A történet „következetlenségeit” korábban különböző hagyományokra vezették vissza, az irodalomkritikai megközelítés azonban rámutatott a narratíva belső logikájára, éppen a C. J. Collins által felsorolt elvek alapján. Az Elizeusról szóló rövid történetek is más megvilágításba kerülnek, ha a történeti-kritikai módszer darabolós technikája helyett a történetíró művészi szándékaira figyelünk. Ebben B. Aucker például nagyot alkotott.
Üdv Ádám
A kiegészítés(Mózes halála kapcsán, akár Józsué is írhatta), az összegyűjtést(Példabeszédek, Zsoltárokat), szerintem nem lehet egy lapon említeni Wellhausen elmélet szerinti redaktori munkákkal, többféle hagyomány elmélettel és a próféták szétszabdalásának tudományával(3 különböző Ézsaiás 1 név alatt). Van egy „kis” különbség szerintem.
Igen, szerintem is van különbség.
Gondolom Dán említése a megszületése előtt is egy szerkesztői munka eredménye, hogy a korabeli olvasó el tudja helyezni földrajzilag a történést ( bár a 15-ös versben egy még precízebbnek tűnő megjelölés is van)
1Móz 14:14 Amint meghallá Ábrám, hogy az ő atyjafia fogságba esett, felfegyverzé házában nevekedett háromszáz tizennyolc próbált legényét és üldözve nyomula Dánig.
1Móz 14:15 És csapatokra oszolván ellenük éjszaka ő és szolgái, megveré őket, és űzé őket mind Hóbáig, amely Damaszkusztól balra esik.