A közhiedelemmel ellentétben a farizeusok többsége ma ugyanúgy nem a tanítványok közösségében van, mint ahogy Jézus idejében sem ott voltak, és ma sem az Isten parancsolatait vasalnák be a tanítványokon, hanem az emberi hagyományokat. Természetesen ennek akkor van jelentősége, ha a farizeizmus ókori jelenségét általános mintaként értjük és ezt a mintázatot keressük ma is a környezetünkben. Ez a törekvés nem alaptalan, csak akkor az alkalmazásban legyünk egy kicsit precízebbek. Félreértés, hogy a farizeusok egyszerűen azok a képmutató keresztények lennének, akik szigorúan ragaszkodnak a Bibliához és bár maguk kijátsszák a parancsolatokat, korholják a hitben gyengéket. Vannak ilyen farizeusok is, rengeteg kárt is okoznak, de nem ők vannak ma sem többségben. Ha az erkölcsi magaslatról ítélkező farizeusokat a tanítványok között, vagy elsősorban a névlegesen vallásos, konzervatív körökben keressük, beleragadtunk egy korábbi kor sémáiba.
A farizeusok erkölcsi mércéje csupán emberi hagyományokon nyugszik, és az emberi hagyományokkal kapcsolatban az egyik legfontosabb tény, hogy azok bizony változnak. Sokak figyelmét elkerülte, de a világunkban tektonikus fordulat ment végbe az etika területén. Jézus tanítványai ma olyan mércék alapján kerülnek szégyenpadba, amik korábbi időkben elképzelhetetlenek lettek volna. A felemelt mutatóujjak nem abból az irányból merednek ránk, mint régen. Amikor például egy papról kiderül, hogy melegbárok rendszeres látogatója, elsősorban nem azt kérik rajta számon, hogy papként ilyet tesz (ez csak abszurdabbá és felháborítóbbá teszi a vétséget), hanem azt, hogy a homoszexualitás ellen beszél, holott élhetne az új erkölcsi standardok szerint is, autentikusan. Erkölcstelen, mert elfojtotta a vágyait. Erkölcstelen, mert ítélkezett. Erkölcstelen, mert úgy ítélkezett, hogy közben mégsem fojtotta el a vágyait, de nem is vállalta azokat fel, mint a másik sztárpap, aki viszont felvállalta és kilépett. Erkölcstelen, mert konzervatív politikai ügyeket (sőt pártokat!) támogatott. Nem a saját erkölcsi mércéje szerint erkölcstelen, hanem a megváltozott emberi hagyományok mércéje szerint az. Aki nem tudja, miről beszélek, nem olvasott kommenteket az elmúlt hetekben.
Az új farizeusok új emberi hagyománya az autentikus egyént állítja a középpontba. Isten igéje helyére a felvilágosodás utáni évszázadokban kicsírázó, majd az elmúlt évtizedekben szárba szökkent egokultuszt helyezi, és annak radikálisan újszerű etikai követelményeit. Julien Benda Az írástudók árulása című könyvében írja, hogy az emberiség kétezer éven át a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta, majd megtörtént az írástudók árulása, és attól kezdve az ember nemcsak cselekszi a rosszat, de meg is ideologizálja, és azt kezdi méltányolni. Így született meg az új farizeusság, amely a keresztényeken immár az egovallás kérlelhetetlenül ránk nehezedő hagyományait kéri számon. A kereszténységünket eleve erkölcstelennek tartja, ha nem épp kineveti.
Az új farizeusok nagyobb eséllyel beszélnek ma befogadásról, feltétel nélküli szeretetről, önrendelkezésről, egyenlőségről, sokszínűségről, autenticitásról, szabadságról, az elfojtás veszélyéről, irgalomról, megértésről és az önismeret fontosságáról, mint a régi parancsolatokról, és azzal vádolják Jézus tanítványait, hogy ők viszont nem igazodnak ezekhez az emberi hagyományokhoz, mert kirekesztők, gyűlölködők, elnyomók, homofóbok, szekértolók, farizeusok. Mert keresztények. Erkölcstelenek, mert nem az ő megváltozott, posztkeresztény mércéik szerint élnek, hanem egy régi, meghaladott zsinórmérték szerint, amely felett a történelem (és ők) már kimondták az ítéletet.
Az új farizeusok olyan parancsolatokat kérnek számon rajtunk, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Az új parancsolatok és azok őrei pedig egyre sokasodnak. Egyesek vegán harcosokként állnak ki a főterekre, és az irgalom nevében bírálják ragadozó életmódunkat. Mások klímaaktivistákként, a teremtésvédelem nevében ítélnek el bennünket kapitalista tékozlásért. Vannak antirasszista farizeusok is, akik ha fehérek vagyunk, a bőrszínünkből fakadó előnyökért hibáztatnak, ha meg feketék és keresztények, pláne ha konzervatívok, faji árulásért. Vannak LMBTQ-aktivista farizeusok, akik maradiságunkért kárhoztatnak, és gyűlöletnek nevezik azt. A harcos feminista farizeusok a patriarchális istenképünk erkölcstelensége miatt határolódnak el tőlünk. És persze ott vannak azok az újabb frakciók is, amelyek az előbbiekre adott reakcióként valami férfiasabb, férfiasan pogány erkölcsre vágynak, és elsősorban gyengeséggel és feminin megalkuvással vádolják a keresztényeket.
Csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy nagy eséllyel rossz irányba nézünk, ha a farizeusveszélyt a bibliás testvérek irányából várjuk. Onnan is jönnek nyilak, de a nyílzápor jelentős része az ellenkező irányból zúdul ma ránk. A tanítványok körén kívülről, mint Jézus idejében. Idővel a farizeusok emberi hagyományai nemcsak változnak, de akár az ellenkezőjükre is fordulnak. Legyünk résen és őrizkedjünk a kovászuktól!
Érdekes egybeesés Bogárdi Szabó István fb bejegyzésével.
Mindkettőre ez a reflexióm:
„MÁSOK (új) lefarizeusozása – ez nem a vámszedő beszéde!”
Mostantól kerüljük, hogy a Máté 23-ról vagy a Márk 7-ről prédikáljunk? Vagy soha ne azonosítsuk a veszély aktuális forrását? Vagy csak lefundamentalistázni helyes másokat, a farizeust nem vehetjük észre bennük? Hogy van ez, kedves Tibor?
Most olvastam Szabó István cikkét, köszönöm az ajánlást (nem tudtam róla). Pontos diagnózist ad az új farizeizmusról.
Szabados Ádám abban a „szerencsés helyzetben” van, hogy kapja a nyilzáport a ” bibliás testvérek irányából” gazdagon. Alig várják, hogy kilőhessék, remeg az ujjuk a „húron”.
Nem tudom milyen kommenteket olvastál, de én minden felületen azt tapasztaltam, hogy pont azt nehezményezik az emberek, hogy amit tett, azt milyen pozícióból tette. Alapból a mai erkölcsi mérce alapján ha valaki meleg orgiákra jár, az nem baj, magánügy. De ha papként teszi, úgy, hogy mindenki tudja, hogy az egyháza mit tanít ez ügyben, ezzel már volt bajuk az embereknek. De még ez egy mínuszos hír lenne kb manapság. Rá meg az egyházra tartozik. A kommentek többsége azért kárörvendő és cinikus, mert ez az ember erkölcsi és politikai hadat viselt az ellen, amit közben ő is csinált vastagon, ezt kérik számon. Ha nem lenne pap és nem állt volna politikai oldalra ostorozni a melegeket, miközben maga is aktív ebben, akkor senkit se zavarna. Az meg sokkal tisztább lenne, ha vagy önmegtartóztató lenne, mint ahogy megfogadta, vagy kilépne a papságból és megélné a nemi identitását, mint ahogy a másik sztárpap. Az egyenes utat még mindig érzi a többség ebben az információs hurrikánban is.
Rengeteg komment – a Divinity facebook oldalán is! – nem csak ezt kérte számon rajta, illetve épp azt hangsúlyozta, hogy nem az a baj, hogy melegbárokba járt. Ismétlem: tehát a reakciók szerint nem az a baj, hogy homoszexuális aktusokban vett részt. Más erkölcsi mérce alapján ítélnek róla, mint az egyháza tanítása. És hogy mennyire más mérce alapján, az abból látszik még egyértelműbben, ha mellé helyezzük a Hodász András coming out-jára adott reakciókat.
Bálint Lisztes, amit Ádám ír, annak vegytiszta megnyilvánulása a következő rövid mondat:
„Ej, Gergő, te leatyásodott, naiv fiú! Hát nem azért kéne szégyenkezned és bocsánatot kérned, amit titokban csináltál, hanem azért, amit nyilvánosan.”
Konok Péter
Ebben a kommentben talán mellékszál és csak finom utalás, de ahogy én látom, amúgy nehéz felülbecsülni a jelentőségét: az autentikus egyén középpontba állítása témakör , ami már vagy egy tucatnyi bejegyzésben előkerült. Csak az egyikből egy rövid idézetet hozok „Szükséges választ adni Bertrand Russell, Hilary Putnam, John L. Mackie és más analitikus filozófusok érveire, de ugyanilyen fontos, hogy megválaszoljuk Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Michel Foucault, Judith Butler vagy Slavoj Žižek érveit is, […]”
Sokszor mi, keresztyének is sodródunk anélkül, hogy felfognánk, milyen gondolatmintákat és világnézetet iszunk magunkba, veszünk át akaratlanul is.
Hálás köszönet az ezzel a témakör napirenden tartásáért.
A magam részéről két irányt látok előre:
1. megtapasztalni, tudatosítani és megfogalmazni azt, hogy milyen Istenünk van, és mit tanít a Szentírás. Például az Ef 5,31-32 csak két rövid igevers, de önmagában is kincsesbánya, nagyon mély szimbolikával.
2. ha már tudjuk, ki a mi Istenünk és mit vár tőlünk (itt a Mik 6,8-ra utalok), és milyen örömhír hirdetésére kaptunk meghívást (ld. pl. 1Kor 1,17 és 9,16), akkor itt az ideje, hogy mindeneknek mindenekké legyünk, hogy minden módon megtartsunk némelyelet; mindezt pedig az evangéliumért tegyük, hogy mi is részestársak legyünk abban! (1Kor 9, 22-23 után szabadon)
Csak ebben a sorrendben van értelme! A legjobb szándékkal is visszafelé sül el, ha mindeneknek mindenekké akarunk lenni, miközben elhagyjuk a hűséget és alázatot, és a Krisztus ismeretében növekedést.
Amit kritikus területnek látok, az épp a filozófiai szintű válasz, ami kapcsán a korábbi bejegyzés idézetet hoztam, és talán leginkább a metaetika területén.
Ádám, köszönöm, hogy ezt a témát újabb és újabb bejegyzéssel nem csupán napirenden tartod, hanem aki esetleg késztetést érez ilyen témáknak utána olvasni, annak abban is segítesz, merre érdemes indulni. (Nekem Polányi, majd Buber adott sokat az elmúlt években.)
Laci, igen, egyedül Konok Péter négy (!) posztot is írt a témában, és ő csak a jéghegy csúcsa.
Dzsaszper, köszönöm, és igen, helyesen jelölöd meg a sorrendet!
Kedves Ádám, Kérdés, hogy Jézus mit kér majd tőlünk számon: mások, a bűnösök (legyenek azok farizeusok, újfarizeusok, vagy fundamentalisták) elítélést, az ilyen, vagy olyan „haragot”, vagy a vámszedő (az ortodoxiára oly jellemző) alázatát? Nekem az utóbbi lelkület tűnik evangéliuminak. (V.ö.Gal 6, vagy Bonhoeffer: mások bűnét (=terhét) nem elítélni, hanem azt magunkra vállalni, abban – koinonia! – részesülnünk kell. Olyannyira, hogy abba mi is belepusztulunk. Mint ahogyan a Mesterünk.
Jól értem, Tibor, hogy akkor az, aki mégis szóvá teszi, hogy vannak farizeusok (fundamentalisták, stb.), az nem olyan, mint Jézus példázatában a vámszedő, hanem olyan, mint… mint a mellette álló farizeus?
Egészen idáig azt gondoltam, a farizeusság a hívők között előforduló viselkedés. Egy nem hívő is lehet akkor farizeus? Mert Konok Péter (magyar történész, publicista, fordító, a baloldali radikalizmusok kutatója) nem hívő, az erkölcse(i) forrása nem Isten kinyilatkoztatása. Ő B.-t politikai síkon bírálta – de ez inkább kérdés, mint bírálat, ha félreérthető volnék.
Csabacz, a kérdésedre maga a cikk a válaszom.
Ádám, persze a cikkben a válasz, de én pont azért kérdeztem az első mondatommal (a többi csak kiegészítés volt), mert amikor Jézus megfeddte a farizeusokat, akkor őket nem mint világi mércéjű bűnösöket feddte meg, hanem mint, olyanokat, akik Isten szolgálatának tartották amit tesznek… de értem, és kösz!
1- es eb – Szemét kormány! – Okos kutya, jó kutya!
2- es eb – Éljen a kormány! – Rossz kutya, helyedre!
– Kb. ennyi a sztori.
Az ő igéje az, hogy minden nemi torzulás szabadon virágozhat
A Biblia, az ateista szerint, egy mesekönyv. Miért abból itél, a marhája?
Csabacz,
itt most fontos, hogy a cikk nem úgynevezett világi bűnösökről szól, hanem olyan úgynevezett világiakról, akik bennünket tartanak bűnösöknek a saját erkölcsi hagyományaik piedesztáljáról.
Igen, lejött! 🙂
„itt most fontos, hogy a cikk nem úgynevezett világi bűnösökről szól, hanem olyan úgynevezett világiakról, akik bennünket tartanak bűnösöknek a saját erkölcsi hagyományaik piedesztáljáról.”
Mit értesz pontosan a „saját erkölcsi hagyomány ” alatt? A hiteles, másokat el nem ítélő, önazonos életvitelt? Ezzel olyan, mintha azt mondanád, hogy a kereszténység értékrendjébe belefér a képmutatás. Mutasd bátran a világnak azt, amit, aztán élj úgy magadnak ahogy akarsz, miközben senki se lát. Az, hogy véleményt és álláspontot formáltak ez ügyben, ettől még nem váltak farizeusokká. Lefarizeusozod a világiakat, de Bese és a többi kettős életet élő nem az. Aha….
Tisztázzuk. Ha felesküdött legyen hiteles lelkész/pap. Ítélni, uszìtani, akkor sem oké melegek ellen, ha történetesen heteroszexuális az illető. A dolog pikantériája viszont pont az volt, hogy még ő is az volt, akiket szidott. Meleg. És nem „véletlenül”. Hanem módszeresen és tudatosan. Évek óta. Miközben másról prédikált.
Konkrétan mit értesz „saját erkölcsi hagyomány alatt” ?
A hiteles, önazonosságbòl fakadó képmutatás mentes életet?
Ezzel olyan, mintha azt mondanád, hogy a kereszténység értékrendjébe belefér, ha kívül mást mond, majd magánéletében annak az ellenkezőjét teszi. Konkrétan senkit nem tartanak bűnösnek mert keresztény. Aki olyat tesz, azt már annál inkább. Nem lesz valaki bűnös mert keresztény, de szent se. (Egyebek között a világi embereknek is joga van véleményformáláshoz, főképp ilyen kirívó esetekben.) Egyébként is: a Biblia témakörében nincs véletlenül szó a képmutatásròl és hitelesség kérdésköréről ? Ezt se a vallásosak, se a világiak nem kitalálják. Hanem önmagunkba van kódolva, mint elérendő belső cél. Ha valaki rá világít, hát rá. Tanulni lehet belőle.
Kedves Zsombor,
saját hagyomány alatt arra gondolok, amit Jézus mondott a farizeusoknak: „Ezt is mondta nekik: Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát, hogy helyébe állíthassátok a magatok hagyományát.”
(Márk 7,9)
Bese atya botrányos és jogosan elítélt kettős élete kapcsán nem azt hangsúlyoztam, hogy ő nem farizeus, hanem arra mutattam rá, hogy milyen új mérce alapján ítélik el őt az új farizeusok.
@Fabiny Tibor,
Én nem állítom szembe azt, hogy mások bűneit megítéljem (v.ö.”a lelki ember mindent megítél”), és azt, hogy a bűnösök bűnét megvallva, velük azonosulva, Dánieli módon imádkozzak Jézushoz.
Hiszen megtérésem előtt hasonló vagy súlyosabb bűnöket követtem el.
Ha Isten nem törölte el a bűneimet akkor azok a Biblia mércéje szerint még mindig megvannak. Húzom azokat mint kötelekkel a szekeret.
Mások személyes bűnét nem tudom cipelni. Nem vagyok helyettesítő áldozat. Az csak a Krisztus.
A támadó fegyverek beazonosítása pedig kívánatos ha szembe akarunk szállni a támadással. Ezért jó, hogy Ádám ezekről kiváló érzékkel ír.
Hogyan viszonyuljon a keresztény közösség a közösségben tapasztalható bűnökhöz?
Luthernek a Galata levélről szóló kommentárja szerint
a keresztény közösségben „egymás terheinek hordozása”
egymás bűneinek a hordozását is jelenti. A „Ki-ki másnak szégyenét el kell fedezze”
című fejezetben Luther kifejti, hogy bár a keresztény közösség megindul
a megszentelődés útján, ez a keresztény közösség mégis communio mixta: communio
sanctorum és communio peccatorum egyszerre. Ezért a koinóniában a bűnössel is Krisztus
lelki közösségét kell megvalósítani.
Van azért egy óriási különbség az ókori zsidó farizeusok és a felvilágosodás óta működő szekuláris farizeizmus között: ez pedig az, hogy előbbiek Isten nevére hivatkozva tették kötelezővé saját tanításaikat, utóbbiak pedig nem hivatkoznak már isteni tekintélyre. Ez jelentős különbséget eredményez a hatásmechanizmusukban: ugyanis egy alapvetően istenhívő társadalomban (ókori zsidóság) az Istenre hivatkozás olyan jellegű belső pressziót helyez a lelkiismeretre, amilyet a modern verzió nem képes. Isten előtt a legzártabb belső szobámban is átlátható vagyok, ezért ha elhiszem a farizeusoknak, hogy Isten rendelte azt a parancsot (amit valójában nem), azt sokkal mélyebben integrálom a személyiségembe, lelkiismeretembe hívőként, mint ha Istenre való hivatkozás nélkül tanították. Az ókori farizeizmus ezért sokkal mélyebb károsodást okozott spirituális és pszichikus szempontból, hiszen más abban a tudatban lenni, hogy Isten haragszik meg rám a parancs megszegése miatt, mint ha csak emberek. Ezért „viperaivadékok” (nem puszta szitokszó Jézus és János szájában, hanem utalás az édenkerti kígyóra és annak magvára: ez magának a Sátánnak a mérge), ezért „miképpen kerülitek el a gyehenna büntetését. Mindez pedig azért lényeges, mert ebben az értelemben a cikkben inkriminált modern farizeizmus nem párhuzamos az ókori zsidó farizeizmussal. Viszont az egyházakban – nem ismerek kivételt – többé-kevésbé mindenütt jelen van ma is az a jelenség, hogy az adott felekezet saját tanításait, értelmezéseit az Isten Igéjével azonos tekintéllyel képviselik, és ez viszont igazi farizeizmus, annak ókori mértékű spirituális és pszichikai károkozásával, ami jelentősen felelős azért, hogy az egyházban élő hívők igen nagy arányban szenvednek lelki erőtlenségekben, szorongásokban, egy színtelen-szagtalan, szűk életvitelbe való beszorultságban, örömtelenségekben stb., ami nagyon rossz bizonyság a világ előtt, hiszen a keresztényeknek mindenkinél boldogabbnak, vidámabbnak, szeretetteljesebbnek, erősebbnek, szabadabbnak stb. kellene lenniük, amennyiben megváltottságuknak látszania kellene rajtuk. Sajnos a világiak sok kifogása nem csak az ő gonosz voltuk és erkölcstelenségük miatt éri az egyházat, hanem egyszerűen csak látják, milyen állapotban vannak a hívők, és nem akarnak olyanban lenni, és sok esetben ebben teljesen igazuk is van: ez hiteltelen. Ezért az erőtlenségért én továbbra is az egyházakon belül jelenlévő farizeizmust okolom, tekintettel arra, hogy ugyanazt a károsodást okozza, amit az ókorban is okozott – mert ezt a károsodást kizárólag az képes okozni, ha mint Isten parancsát fogadom be az emberi tanításokat, hagyományokat. Nem ismerek ma sem olyan egyházat (40 év teológiai kutatás és egyházi élet után sem), amelyik többé-kevésbé ne képviselné a saját dogmáit, értelmezéseit és speciális – a Biblián túlmenő – erkölcsi törvényeit, szigorításait. Igenis azt gondolom, ebből legalább olyan fontos teljes mértékben megtérnünk, mint a világiaknak a magukéból, de ők legalább az Isten nevének hiába felvétele halálos bűnében nem bűnösek, mivel erre „nincs hitük” 🙂 És mindig hasznosabb a magunk háza táján söprögetni…
A többivel egyetértek…
Kedves Tibor,
nem vitatom, hogy az egyházakon belül is vannak farizeusok, és azt sem, hogy a régi (eredeti, igazi) farizeusok Istenre hivatkozva gyakoroltak nyomást a tanítványok lelkiismeretére, sőt, azt sem vitatom, hogy a farizeussá válás számunkra is ugyanúgy kísértés, mint az első tanítványok számára, ezért is írtam, hogy őrizkedjünk a kovászuktól. Azonban fontos látni, hogy a szekuláris térben végbement erkölcsi paradigmaváltás milyen erőteljes nyomásként hat ma is a tanítványok lelkiismeretére, és éppen azért, mert a jót Istennel asszociáljuk, a gonoszt pedig az Ellenségével, és amikor az általunk ismert Istent és az ő törvényét nevezik gonosznak, talán mélyebb lelkiismereti válságba is kerülünk, mint az első farizeusok hatására az első tanítványok. Az a kísértés, hogy magát Istent nevezzük gonosznak, ahogy őt megismertük, és elfogadjunk egy olyan istenképet és erkölcsi elvárásrendszert, amely ellentétes a Biblia Istenével, pontosabban fontos pontokon ellentétes vele. Hogy ez milyen erőteljes nyomás, azt onnan láthatjuk, hogy ott, ahol ez a szekuláris paradigmaváltás végbement, sorra dőltek be az egyházak, egész felekezetek adták fel a bibliai hitüket az új progresszív hitért, emberi hagyományokért. Hiszen azokat kezdték isteninek látni. Ha úgy tetszik, nagyon is a saját házunk táján sepergetek, csak míg Nyugat-Európában ez már teljes valóság, nálunk egyelőre még mindig nagyrészt preventív.
Ezekben mind tökéletesen egyet értek. De eredményesebb lenne a küzdelmünk, ha erősek lennénk és igazak, abban a tekintetben, hogy tényleg semmi mást ne képviseljünk, mint Isten Igéjét, nem többet és nem kevesebbet. Az LMBTQstb. dolgában nem lehet vita, arról Isten Igéje világosan beszél. De van ezernyi más kérdés, amiről semmit sem mond, vagy épp az ellenkezőjét az egyház(ak) által hirdetettnek, hadd ne mondjak példákat a(z ál)béke kedvéért. Ha mi ezekben nem Isten Igéjét képviseljük, hanem saját vagy megörökölt nézeteinket – egyházfikként kimondva vagy kimondatlanul – Isten nevében, azzal saját erőnket, igazunkat és hitelességünket romboljuk, amire a világ méltán hivatkozik, és így indirekt módon mégis a sötét oldalt erősítjük. A Sátánnak mindig remekül jön, ha a keresztények szigorúbbak Istennél. Mint ahogy az is, ha engedékenyebbek. Amíg nincs biztosan beállítva a saját célzótávcső, nehéz pontosan találni. Nem rólad beszélek és nem is magamról – de egy kicsit mindannyiunkról. De, ha úgy kívánod, csak magamról is. Hiszen mi is ítéltetünk, amikor ítélünk – ha tehát kötelességünk néha ítélni, fogadjuk ugyanolyan örömmel az ítéltetést. Én még nem vagyok abban biztos, hogy minden farizeizmusomtól megtisztultam, de ez nem kárhoztatás, hanem boldog belátás, mely nagyon inspirál arra, hogy soha többé ne kövessek semmi mást Isten Igéjén és a Szellem nekem (is) bensőleg konkrétan adott vezetésén kívül. Amiben pedig még nem jutottam tökéletességre, hanem örülök, ha a már felismert – világias vagy épp egyházias természetű – bűneimmel sikerül végleg szakítanom, a még fel nem ismertekre pedig tudatlanságomra hivatkozva kegyelmet kapnom ahhoz, hogy legyen időm azokat is még ezen a földön felismerni és erőm megtérni belőlük. Kötelezve a második nagy parancstól pedig ugyanezen mércével mérek mindenki mást nagy félelemben, világiakat, egyháziakat… mert hát a tudatlanság idejét elnézi az Úr. Az egyének megítélése ebben más, mint a világtrendek megítélése – ezért mondom, hogy teljesen egyet értek, inkább csak kiegészíteni akartam a dolgot egy gondolattal, ami a hitelességünket és szavaink elfogadottságát a világban jelentősen megnövelné. Szolgálatomnak tekintem, hogy több világi baráti közösség meghívott arra, hogy rendszeresen Bibliát olvassunk együtt, mindent őszintén megbeszélve. Liberálisok, baloldaliak, konzervatívok stb. is vannak közöttük, a legnagyobb megtiszteltetésnek veszem a Krisztustól, hogy az – egyház szemében – legbűnösebbek közé beengedett szolgálni, úgy, hogy ők hívtak. Nos, a tapasztalatom az, hogy elképesztő éhséget, szomjúságot, alázatot, mi több, engedelmességet tapasztalok ott az Isten Igéje irányában, jóval elevenebbet és nagyobbat, mint a hívők köreiben, az őszinteségről nem beszélve, ami összehasonlíthatatlanul nagyobb – mihelyt valóban a Biblia, és csakis az, kerül a középpontba (azt olvassuk, csak akkor állunk meg, ha meg kell beszélni valamit). Szóval csak az embertársaink védelmében, akik némelyike tényleg nem tudja megkülönböztetni a jobb kezét a baltól, akartam kiegészíteni szavaidat, miközben a szellemek megítélésében teljesen egyetértek. Szomorú viszont napi gyakorlatban találkozni azzal, hogy a Bibliát elsősorban az egyházak idegenítik el így az emberektől, vagyis beteljesül sokszor a „ti nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni”. Akikkel én olvasok, gyönyörködnek a Bibliában és az Úr ott megjelenő személyében és szavaiban, és ha felmerül a kérdés, eddig miért nem olvasták el (van köztük 80 éves is), úgy tűnik, azért nem, mert akik reklámozták nekik, nem voltak szimpatikusak, s hogy miért – lásd fent. Mert hát ilyesmiken múlhat emberek sorsa, üdvössége. Szóval ezért kampányolok én a saját megtisztulásunk végett: mert hát mielőtt a világot elítéljük a benne tomboló gonosz szellemek miatt, tegyük föl a kérdést: miért éppen a keresztény civilizáció országai vannak a legjobban megőrülve? Hol volt az egyház az elmúlt 2000 évben, hogy ez lett a vége? Semmi felelősségünk nincs ebben? Mindent jól csináltunk, csak a gonosz ennyire erős?
Szerintem az egyháznak vigyáznia kellene arra, nehogy a maga 2000 éve után ugyanabba a csapdába essen, mint a zsidóság a maga – Ábrahámtól – 2000 éve végén. Merthogy eddig minden csapdába ugyanúgy beleestünk – Pál intése ellenére (1Kor 10) -, ugyanabban a sorrendben. Azaz nehogy odáig jussunk, hogy a nemzetek közt miattunk káromoltassék a Név.
Másképp: nemcsak az a lényeg, milyen igazságot képviselünk, hanem az is, hogy hogyan képviseljük. Ne oltsuk el a pislákoló kanócot, ne törjük el a megrepedt nádat, ne szaggassuk a konkolyt, ne szedjük a szálkákat egymás szeméből, és ne hívjunk le tüzet a minket be nem fogadó eretnek falvakra, mert az Emberfia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem azért, hogy megmentse. Ezzel kapcsolatosak az én aggályaim a kultúrharc ügyében – a célok világosak, de az eszközök számomra még nem meggyőzőek, és nem mind és mindenhol szent(esítethető)ek. Így az eszmék, szellem(iség)ek és általuk irányított nagy kollektívumok emberfeletti háborújában megint a tudatlan, gyenge kis egyének veszhetnek, taposódhatnak el a nagy célok érdekében – akikért pedig a Krisztus meghalt (eszmékért és társulásokért nem halt meg).
De mindezt nem ellenvetésként, kritikaként vagy vitaként írtam, csak kiegészítésképp… hiányérzetből. Nem tudok erről úgy gondolkodni, hogy az egészért csak valami meg nem nevezett, gonosz világi erőt tartsak felelősnek, csakis rajtunk kívül és tőlünk függetlenül. Sajnos magamat, magunkat, az egyház egész közösségét is felelősnek érzem, és nem látok más utat vissza az Isten és emberek előtti hitelességhez, csak a világ megítélésével azonos szigorúságú és pontosságú önvizsgálatot. Konkrétan a fentiekre értve, és megismételve: Isten nevében hirdetni erkölcsöt hamisan (a Bibliát szigorítva vagy enyhítve), sokkal nagyobb súlyú bűntett, mint bárkinek a saját nevében tenni ugyanezt. Ez a felvilágosodást megelőzően ezer évig gyakorolta Európában a hatalmi helyzetben lévő egyház. Akire többet bíztak, attól többet is követelnek. Ahol nagyobb a világosság, ott nagyobb lesz az ítélet is, a tanítók súlyosabb ítélet alá esnek, és az ítélet mindig az Isten házán kezdődik. Mindezt úgy mondom, mint mindennek részese – de ettől még így becsületes, és nekem jó érzés a fenyítéket békével viselnem, ha Atyának hívjuk azt, aki személyválogatás nélkül ítélkezik. Szóval azért egy kicsit meg is érdemeljük azt, ami most történik, és így talán könnyebb lesz fogást találni az ellenfélen, mert hát csakis igazságosság által vagyunk erősek.
Kedves Tibor,
azt hiszem, értem, miért tartod fontosnak ezeket elmondani, és nem is tagadom ennek fontosságát. Csak azt szeretném visszajelezni, hogy egyáltalán nem arról szól a cikkem, hogy a világot ítéljük meg önmagunk helyett, arról pedig pláne nem, hogy a bűnösöket (akik mi is vagyunk, én is vagyok) a kegyelem evangéliuma helyett valamiféle erkölcsi bunkósbottal csapkodjuk. Ennek épp az ellenkezőjét tartom életbevágóan fontosnak. A cikk arról szól, hogy ha nem ismerjük fel, hogy az új farizeusok ítélete honnan jön, a tetszésüket fogjuk keresni önmagunk Isten igéje alapján való megítélése és a bűnösök meghívása helyett. Ma ez az egyik legégetőbb probléma a nyugati egyházakban. Természetesen azok mellett, amikről Te is beszélsz.
Fontos dolog, hogy a lelkiismeretünk jól működjön. Jókor jelezzen. Akkor jelezzen amikor Isten Igéje mondja. Máskor meg ne szóljon.
Akkor szóljon amikor a munkatársaimmal nyálcsorgatva nézem a csajokat, de akkor ne szóljon amikor nem adok 100ft-ot a koldusnak.
A szívemet is Isten teremtette ahogy Ő az Ige is, szóval a tökéletes harmónia nem lehetetlen.
Nekem az evangéliumok alapján (különösen Máté 23:3, „Mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek…”) a Jézus-korabeli farizeusok olyan konzervatívoknak tűnnek, akiknek a hagyomány fontosabb vált az alapját képző isteni Igénél, ugyanakkor tanításuk nem mindenestől elvetendő. Jézusnak velük sok beszélgetnivalója van. Ugyanakkor a kor progresszívei szerintem inkább a szadduceusok (Máténál gyakorlatilag az egyetlen említésük a 22:23-34), „akik azt állítják, nincs feltámadás”, azaz lényegében materialisták. Meglátásom szerint ma inkább ők lennének a gender, a woke, a cancel culture szóvivői – bár kétségtelen, hogy a ma ezeket az ideológiákat követőknek nagyobb a hangjuk, mint Jézus korában a szadduceusoknak lehetett, legalábbis az evangéliumokból kiindulva. Mindenesetre a szadduceusokat Jézus egyszerűen azzal intézi el, hogy tévelyegnek, mivel nem ismerik sem az Írásokat, sem Isten hatalmát, és akiknek alapvető dolgokat kell elmagyarázni (feltámadáskor az emberek olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben). Az epizód végén „a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elhallgattatta”. Ezek alapján Jézusnak nemigen van mondanivalója számukra.
Ádám, Zsombor, Csabacz:
Gondolkodtam Ádám ” olyan úgynevezett világiakról, akik bennünket tartanak bűnösöknek a saját erkölcsi hagyományaik piedesztáljáról” megjegyzésén, és menetközben (más kapcsán) több forrásból ugyanaz a királyi mennyegzői példázatba botlottam bele.
A diszkriminációmentesség a mai világiak igen gyakran visszatérő saját piedesztálja, és ebből a szempontból a hasonlat mondhatni botrányos: hogyan merészeli a király a gyilkosok ellen a seregét küldeni, meg megkötözve kidobatni a mennyegzői ruhát nem öltött vendéget?
Halkan megjegyzem továbbgondolva, hogyan merészelt Isten világosságot teremteni és elválasztani azt a sötétségtől? A dolog mélyen alighanem arról szól, hogy mi emberek akarunk a bírák lenni, és megmondanánk Istennek, hogy mi jó és mi gonosz… csak ez a világi hozzáállás nem kompatibilis azzal, hogy kinek a tanúinak hívattunk el.
Kedves Fabinyi Tibor, így ismeretlenül is, a communio mixta kapcsán: persze, hogy botladozunk mindannyian, és azt nincs értelme méregetni, ki mekkorát bukott. Ebben teljesen egyetértünk. Ugyanakkor a mikeási hozzáállás lényeges: „ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az ÚR az én világosságom”