A János 7,53-8,11-ben olvasható házasságtörő nő története szerves részét képezte azoknak a bibliafordításoknak, melyek a bizánci szöveget (az ún. Textus Receptus-t) követték, de a modern fordítások általában jelzik valamilyen formában az olvasóknak, hogy a szakasz eredetiségével komoly gondok vannak. A szöveg kritikai elemzése alapján a tudósok többsége arra a következtetésre jutott, hogy a történet valószínűleg nem volt része az evangélium János által véglegesített szövegének. Nézzük meg, hogy milyen külső és belső bizonyítékok szólnak a szakasz eredetisége mellett, és milyen érvek szólnak ellene.
A külső bizonyítékok nem támasztják alá a szöveg eredetiségét. A legtekintélyesebbnek tartott kéziratok nem tartalmazzák a perikópát. Hiányzik a két papiruszról (p66, p75), mely egyébként tartalmazza János evangéliumának hetedik és nyolcadik fejezetét (a p66 esetében ez különösen sokatmondó, mert a papiruszt Kr. u. 200 körülre datálják). Hiányzik a legmegbízhatóbbnak tartott unciálékból, a א (Codex Sinaiticus) és a B (Codex Vaticanus) szövegéből, és számos más – széles földrajzi körből származó – unciáléból és minusculából (A, C, L, N, T, W, D, Q, Y, 0141, 053, 0211, 22, 33, 157, 565, 1230, 1241, 1242, 1253, 1333, 1424, 2193). Nincs benne János evangéliumának legkorábbi szír és kopt változatában, és hiányzik néhány örmény és ógrúz változatból is.
A bizánci kéziratokban benne van a történet (E, F, G, H, K, M, U, G, P), és támogatja a nyugati hagyományhoz tartozó D unciálé is. Az egyházatyák tanúsága nem egyértelmű. Bizonyítja a perikópa létét számos latin egyházatya írása (Ambrosiaster, Ambróziusz, Pacianusz, Rufinusz, Jeromos és Augusztinusz) valamint a Constitutiones Apostolorum, de egyetlen görög egyházatya sem említi a 13. század előtt, és még akkor is azt állítja Zigabenusz, hogy az evangélium pontos másolatai nem tartalmazzák (vö. Bruce Metzger: A Textual Commentary, 220). Némelyik kézirat (ms. 225) a szakaszt a 7,36 utánra, mások (néhány grúz kézirat) a 7,44 utánra, megint más kéziratok (1, 565, 1076, 1570, 1582) a 21,25 utánra teszik. Egy kézirat (f13) pedig a Lukács 21,38 utánra helyezi! Úgy tűnik, a nyugati és a bizánci hagyomány inkább arra hajlik, hogy a szöveg részévé tegye a történetet, a korai bizonyítékok és a legjobb kéziratok azonban nem támogatják ezt a hagyományt.
A belső bizonyítékok nem döntik el a vitát egyik irányba sem. A szakasz hosszúsága miatt eltekinthetünk attól a lehetőségtől, hogy a narratíva beillesztése (vagy kihagyása) egyszerű másolási hiba lenne, sokkal valószínűbb, hogy tudatos változtatásról van szó. Lehet, hogy a másoló szóbeli hagyományként ismerte ezt a történetet, és be akarta illeszteni az evangélium szövegébe. Az is lehet, hogy kivette a szakaszt az evangéliumból, mert nem fért meg a teológiai meggyőződésével. Néhányan amellett érveltek, hogy a másoló számára a történet „félreérthetően megengedő volt a házasságtöréssel szemben” (Metzger, 221). De amellett is lehetne érveket felsorakoztatni, hogy a perikópa harmóniában áll János evangéliuma többi részével. A 3,17-ben János például azt mondja: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.” Jézus dorgáló szavai az önigazult zsidók felé összhangban van a hetedik és nyolcadik fejezet parázs vitáival. Úgy tűnik, nem volt igazán jó oka egyetlen másolónak sem arra, hogy eltávolítsa a szakaszt az evangéliumból. Az a tény, hogy a történet egyes kéziratokban az evangélium más helyein (illetve Lukácsnál!) bukkan fel, inkább azt a véleményt erősíti, hogy a szakasz eredetileg János evangéliumától független szóbeli hagyományként létezett.
A külső és a belső bizonyítékok fényében azt a következtetést szűrhetjük le, hogy a János 7,53-8,11 eredetileg valószínűleg nem volt része János evangéliumának. A külső bizonyítékok erősen ellene mondanak annak, hogy a szakaszt az evangélium részének tekintsük. A legkorábbi és legelterjedtebb szövegváltozatokban nincs benne a házasságtörő nő története. A belső bizonyítékok alátámasztják a külső bizonyítékokból leszűrt következtetést, mert könnyebb megmagyarázni azt, hogy utólag miért került be a szöveg az evangéliumba, mint az ellenkezőjét. Ebből ugyanakkor nem következik, hogy kitalált történetről lenne szó. A másoló, aki először bemásolta a perikópát az evangéliumba, mélyen meg lehetett győződve a beszámoló hitelességéről.
Szerintem is mindenképpen rossz érv az hogy „félreérthetően megengedő volt a házasságtöréssel szemben”, hiszen azt mondta neki, hogy „menj és ne vétkezz többet”. Valójában még ez se éppen finomkodó mondat volt Jézustól, hiszen ne felejtsük hogy a nőt épp akkor akarták halálra kövezni, bizonyára teljesen halálra volt rémülve.
Ádám,
Egy pedagógiai jellegű kérdés: Te tanítanál erről a textusról gyülekezetben?
Bővebben: elővegyük-e a részt a Sola Scriptura fényében? Mit mondjunk azoknak a híveknek, akiknek a Bibliájában ott van (lehet, hogy a mi görögünkben nincs)…? Hogyan NE keltsünk bennük kételyt a Biblia hitelességével kapcsolatban? Köszönöm.
Egy kapcsolódó friss anyag a témában. Érdemes meghallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=SDDNxwcJ9NM&t=336s
Kedves ΙΧΘΥΣ,
határeset. Ha a János evangéliumát lectio continuában tanítanám, azt hiszem, nem prédikálnék róla külön, de megemlíteném, hogy vannak későbbi szövegváltozatok, amelyek tartalmazzák az epizódot, és mondanék pár gondolatot a történetről. Elmondanám, hogy nincs semmi a perikópában, ami ellene mondana az evangéliumnak, valószínűleg nagyon korai – és talán igaz és megbízható – hagyományról van szó, de minden bizonnyal nem volt benne János eredeti szövegében. Külön textusnak éppen ezért nem választanám.
Szerintem teljesen nyíltan és őszintén kell beszélnünk a fordítások és másolatok hibáiról, jelezve azt is, hogy ma már sokkal többet tudunk az eredeti szövegről, mint bármikor korábban. Elmondhatjuk, hogy a reformáció idejének kb. fél tucat görög kéziratával szemben ma már közel 6000 görög kézirat van a kezünkben, ennek többszöröse más nyelveken, és kb. egymillió idézet egyházatyák írásaiban, ennek ellenére a szöveg alapvetően stabil, nagyon kevés helyen vannak érdemi eltérések, és ezek közül egyik sem érint semmilyen lényeges tanítást. Taníthatunk arról, hogy a szövegkritika nagyon előrehaladott tudomány, és ma már biztosan mondhatjuk, hogy mindössze két hosszabb szakasz van, amellyel kapcsolatban gyanú merül fel, hogy nem volt része az eredeti szövegnek: ez és a Márk vége. A sok kézirat miatt statisztikailag kizárható, hogy újabb ilyen példa kerüljön elő. Elmondhatjuk, hogy a Korán kiadóival szemben a bibliafordítók teljesen transzparensek a szövegkritikai problémákkal kapcsolatban, a kritikai problémákat bárki könnyen megismerheti, mert mi, keresztények jelezzük azokat. Pont azért, mert fontos nekünk, hogy bízzunk Isten igéjében, ahogy az eredetileg nekünk adatott. Elmondhatjuk azt is, hogy a szövegkritika mindig konzervatív tudomány volt, a „magas” kritikával szemben a szövegkritika fő törekvése mindig a szöveg minél pontosabb helyreállítása volt.
Amikor a gyülekezetemben így beszéltem a János 7,53-8,11-ről (vagy a Márk evangéliuma befejezéséről), az nem ásta alá a Szentírásban való bizalmat, inkább abban segítette az embereket, hogy ne a fordításokban bízzanak (akkor se, ha Károli volt a fordító neve), hanem az eredeti szövegben, és hogy tisztában legyenek a különbséggel.
Közben meghallgattam a belinkelt Piper-igehirdetést: tökéletesen oldotta meg a problémát!
Írtál valaha a Comma Johanneum-ról Ádám?
Illetve a Márk vége, valamint a házasságtörő nő szakaszán kívül tudsz olyan jó gyűjteményt mely összefoglalja ezeket az ominózus/kritikus részeket a Szentírásból?
Köszönöm, Áldást! <
Nem írtam még a Comma Johanneumról. Itt egy Wikipedia bejegyzés azoknak a helyeknek a listájáról, ahol a Textus Receptus eltér a kritikai kiadásoktól és a többségi szövegtől (Majority Text). Az összehasonlításból látszik, hogy a Comma még a bizánci hagyományhoz foggal-körömmel ragaszkodó többségi szövegből is hiányzik, annyira nyilvánvaló, hogy nem eredeti. Hosszabb rész azonban csak kettő van, ahol problémás a szöveg: a Márk befejezése és a házasságtörő asszony története.