Sokféle oka van annak, hogy keresztények egészen eltérően viszonyulnak a keresztény társadalmi transzformáció kérdéséhez (amit sokan kissé leegyszerűsítve kultúrharcnak neveznek), ezek jelentős részének nem sok köze van magához a kereszténységhez, sokkal több a családi szocializációhoz, a médiafogyasztásokhoz, a megszégyenítéstől való félelemhez, a belső körhöz tartozás C. S. Lewis által leírt vágyához, vagy egész egyszerűen a politikai szimpátiákhoz és antipátiákhoz, amelyek ezer és ezer okból kövesednek meg bennünk. Van azonban az okok között egy, amely a lehető legszorosabb értelemben teológiai ok, és éppen e jellege miatt marad takarásban, ugyanakkor rejtett módon különösen is meghatározó abban, ahogy a kultúra alakításához viszonyulunk. Nem másról van szó, mint az eszkatológia szerepéről, egészen pontosan a millennium kérdéséről.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Kultúra
Az ókeresztények kultúrharca
Van egy elterjedt kép az óegyházról (elsősorban az azt példaképnek tekintő kortárs kereszténység anabaptista húrokat pengető részében), miszerint ezek a hívők kizárólag az evangélium hirdetésével voltak elfoglalva, eszükbe sem jutott, hogy a kultúráról és annak mindenféle áramlatáról fogalmazzanak meg kritikus véleményeket. A társadalom haragja mindig szinte ok és előzmény nélkül szakadt rájuk, ők pedig természetesen vállalták a hitükért a szenvedést, a hátratételt, a megbélyegzést, hiszen erre lettek elhívva. De – mondják – azon túl, hogy kényszer hatására sem tagadták meg a hitüket, nem foglalkoztak a világ filozófiáival és tévelygéseivel, mert egyébként is, mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. A korai keresztényeket a katakombákban, imádkozva, vagy a szegények között, ételt osztva találjuk meg, nem a közéletben kulturális kérdésekről bölcselkedve. A hiteles kereszténység ma is ezt a mintát követi – hangsúlyozzák – , vagyis ami egészen biztosan távol áll tőle, az bármiféle kultúrharc. Vajon helyes-e így ez a kép?
Az új farizeusok
A közhiedelemmel ellentétben a farizeusok többsége ma ugyanúgy nem a tanítványok közösségében van, mint ahogy Jézus idejében sem ott voltak, és ma sem az Isten parancsolatait vasalnák be a tanítványokon, hanem az emberi hagyományokat. Természetesen ennek akkor van jelentősége, ha a farizeizmus ókori jelenségét általános mintaként értjük és ezt a mintázatot keressük ma is a környezetünkben. Ez a törekvés nem alaptalan, csak akkor az alkalmazásban legyünk egy kicsit precízebbek. Félreértés, hogy a farizeusok egyszerűen azok a képmutató keresztények lennének, akik szigorúan ragaszkodnak a Bibliához és bár maguk kijátsszák a parancsolatokat, korholják a hitben gyengéket. Vannak ilyen farizeusok is, rengeteg kárt is okoznak, de nem ők vannak ma sem többségben. Ha az erkölcsi magaslatról ítélkező farizeusokat a tanítványok között, vagy elsősorban a névlegesen vallásos, konzervatív körökben keressük, beleragadtunk egy korábbi kor sémáiba.
A nemzet aranyai
A Tűzfal podcast harminchetedik részében a 2000 és 2008 között három olimpiai és számos egyéb aranyat és ezüstöt nyert legendás magyar vízilabda-válogatottról szóló film kapcsán sportról, nemzetről és jellemekről beszélgetünk bibliai nézőpontból. Hogy miért fontos mindhárom (sport, nemzet, jellem), az kiderül a beszélgetésből. Az új epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Inthetjük a világot?
Nem a világ felett kell ítélnünk, hanem a saját gyülekezetünk tagjai felett – írja Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek (vö. 1Kor 5,11-13). Persze még ez utóbbi is idegenül hangozhat számos kortárs kereszténynek, azokra gondolok, akik szerint a keresztény gyülekezet szinte egyetlen dolga, hogy ne ítéljen senki felett. Való igaz, az evangélium nem az ítéletről szól, hanem a kegyelemről, és van olyan ítélkezés, amitől tényleg szabadoknak kell lennünk még a gyülekezeteinkben is. Csakhogy akik ezt különösen hangsúlyozzák, valószínűleg elsőként írnak füstölgő posztokat, amikor egy közismerten korrupt, házasságtörő politikus a kereszténységére hivatkozik, vagy épp egy papot kapnak rajta, hogy két mise közt melegbárokban múlatja az időt. Egyfajta konszenzus tehát mégiscsak van azzal kapcsolatban, hogy a belül lévőkön számon kérhetjük a hitvallásuk és az életük közt feszülő következetlenségeket, és nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy pap pornófilmekben szerepel, vagy egy keresztény politikus kirámolja a közös kasszánkat. A belül lévők felett ítélünk. De mi van a kívülállókkal? Semmilyen értelemben nem inthetjük őket?
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK