Túl vagyunk a választásokon, talán most már kicsit higgadtabban tudunk beszélni néhány dologról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy-egy választás bináris helyzet (vagy jól, vagy rosszul döntünk), holott az isteni bölcsességnek sokkal több köze van szívbeli indulatokhoz, attitűdökhöz, viselkedésmintákhoz, mint egy iksz berajzolásához egy szavazólapon. A közéletben való helyes forgolódás ugyanúgy része a megszentelődésnek, mint a gyülekezeti élet, és ugyanúgy ügyelnünk kell a szívünkre, mint a családban. Hadd mutassak egyetlen fejezetet a Bibliából, amit majdnem véletlenszerűen választottam ki erre a célra. Menjünk végig mondjuk a Példabeszédek könyve 16. fejezetén, ahol több tucat egyszerű bölcsességgel találkozunk, amelyeknek köze van a közéletben való forgolódáshoz is.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Elmélkedések
Néhány szó a gőgről
„Van olyan bűn, amelytől egyetlen ember sem mentes a világon, amelyet mindenki megvet, ha másban látja, s amelyről a keresztények kivételével aligha gondolja bárki is, hogy érintett lenne benne” – írja C. S. Lewis Keresztény vagyok (Harmat, 2006) című könyvében. „Hallottam már embereket beismerni, hogy rosszkedvűek, hogy elveszítik a fejüket a nők vagy az ital miatt, vagy hogy gyávák. De azt hiszem, soha senkit nem hallottam, aki nem volt keresztény, hogy ezzel a bűnnel vádolta volna magát. S ugyanakkor nagyon ritkán találkoztam olyan nem hívő emberrel, aki a legcsekélyebb megértést tanúsította volna ezzel kapcsolatban mások iránt. Nincs még egy ballépés, ami népszerűtlenebbé tenné az embert, sem olyan, amelynek önmagunk kevésbé lennénk tudatában. S minél jellemzőbb ránk, annál kevésbé kedveljük másokban. A bűn, amiről beszélek, a gőg és az önhittség.” (163-4)
Chestertoni kálvinizmus
Amikor először hallottam ezt a jelzős szerkezetet, azonnal beleszerettem, mert olyan feszültséget hoz létre a teológiai nyelvben, amely kifejezi saját hitem paradoxonait is. Szinte a hívő életem kezdetétől mélységes szerelem fűz G. K. Chesterton világlátásához, és egyetértek C. S. Lewisszal, hogy a modern írók közül ő a legértelmesebb. Messze a legértelmesebb. A teológiám azonban nagyjából megegyezik azzal az iskolával, amelyről Chesterton mindig csak mélységes viszolygással tudott beszélni: a kálvinizmussal. Vagyis itt állok rögtön egy paradoxon előtt: a chestertoni módszer megsemmisíti azt, amiben mélyen hiszek, ugyanakkor Chestertont elválaszthatatlanul összekapcsolom azzal, amit megsemmisített, magával a kálvinizmussal, amelyet az evangélium legmélyebb kifejtésének tartok. A paradoxon lényege itt az, hogy szerintem nem chestertoni chestertonizmusra, hanem chestertoni kálvinizmusra van szükségünk, de a kettő egymásnak feszül.
Mitől lehet az egyház újra releváns?
Sok szó esik a nyugati civilizáció válságáról, de a Nyugatnak nem egy, hanem két ijesztő gondja is van. Az egyik a civilizációnk megrendülése, a másik a keresztény egyház(ak) megrendülése. A szekuláris civilizáció megrendülését sokan megjövendölték, rámutatva annak hiányzó alapjaira és spirituális ürességére, ezt azonban hosszú ideig eltakarta számos sikere, a technológia szédületes fejlődésétől a kulturális „soft power” globális érvényesülésén át a jólét folyamatos növekedéséig. Sokak számára még ma is hihetetlennek tűnik a felvetés, hogy a szekuláris kor a végéhez közeledne, de mára viszonylag széles konszenzus formálódott azzal kapcsolatban, hogy az összeomlás legalábbis elérhető közelségbe került. Az okok egy része külső, mint Kína, Oroszország vagy a Globális Dél megerősödése, a másik része belső, mint a kulturális marxizmus dominanciaharca, vagy akár az, hogy lassan mindannyian belefulladunk a fogyasztásba és a dopaminba. Jó lenne azt mondani, hogy a keresztény egyház épp erre a pillanatra készült, hogy betöltse prófétai felelősségét, csakhogy a jelen krízisét pont az növeli, hogy a kereszténység is válságban van.
Meg kell ölnünk Istent, hogy szabadok legyünk?
James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK