Minden keresztény egyház hisz a communio sanctorum (szentek közössége) valóságában, hiszen maga az Apostoli hitvallás mondja ki: „Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét” (ökumenikus fordítás). Az egyház egyetemességének megvallása és a szentek közössége szoros kapcsolatban van egymással, hiszen az egyház egyetemessége hozza létre a szentek közösségét, a szentek közössége pedig az egyház egyetemességét. Azért vannak közösségben egymással a szentek, mert az egyház egyetemes, az egyház egyetemességét viszont éppen a szentek közössége adja.
De vajon mit értünk „szentek” alatt? A krédó nyilvánvalóan nem arra a későbbi katolikus gyakorlatra utal, mely szerint az egyház különleges erényekkel rendelkező embereket „szentté avat” (canonisatio), hogy ők legyenek a szentek, akiket a többiek tisztelnek. A szentek közössége eredeti értelmezésben (ApCsel 9,32.41; Róm 12,13; 15,25-26.31; 16,15; 1Kor 6,1-2; 14,33; 16,1.15; 2Kor 13,12; Ef 1,18; 4,12; 6,18; Fil 1,1; 4,12; Kol 1,12; 3,12; Filem 1,7; Zsid 6,10; 13,24; Júd 1,3) a hívők közössége, a keresztények közössége, Jézus követőinek közössége, a Krisztus vérével megszentelt és így Isten számára elkülönített emberek közössége. Amikor a communio sanctorumról van szó, nem különlegesen erényes hívők közösségéről beszélünk, nem is szervezeti egységről, hanem Jézus követőinek közösségéről.
Súlyos kérdésként merül fel a kereszténység történetében, hogy a látható egyház felépítésének vajon tükröznie kell-e hitvallást, hogy az egyház a szentek közössége, vagy létezhet az egyház esetleg más formában is, például bűnösök és szentek közösségeként. Azt valószínűleg soha senki nem gondolta komolyan (elvadult szektákat kivéve), hogy az egyház bűntelen szentek közössége lehetne a földön, de lássuk be: a vita eleve nem is erről szólt. Inkább az egyházfegyelemről. Akik ellenezték az egyházfegyelem gyakorlását, azzal vádolták a biblikus gyülekezeti fegyelem sürgetőit, hogy a „tiszta egyház” utópiáját próbálják megvalósítani. Ez azonban nem, vagy csak részben igaz. A szentek közösségének láthatóvá tétele azt az igényt fejezte ki, hogy Jézus követőitől elvárható legyen valamiféle életszentség, és ennek súlyos hiánya az apostoli intelem szerint egyházfegyelmet vonjon maga után (vö. 1Kor 5). Az életszentség egyik jele azonban éppen a folyamatos megtérés, hiszen a szentek bűnbánó bűnösök, akik kizárólag Krisztus igazságában bíznak.
Az igazság az, hogy a reformáció következetes képviselői az egyház ismertetőjegyei között az ige és a sakramentumok mellett harmadikként általában megemlítették az egyházfegyelem gyakorlását, hiszen az Újszövetségben ennek szükségessége nyilvánvaló és megkerülhetetlen. A református egyházak ezt többnyire hitvallásaikban is rögzítették, a gyakorlatban azonban nem feltétlenül kivitelezték. A reformáció idején inkább új – immár protestáns – népegyházak jöttek létre, melyek ha nem is tették magukévá Szent Bernát mondatát, miszerint az egyház Sancta Meretrix (Szent Szajha), a communio sanctorum (szentek közössége) valóságát nem akarták leképzeni congregatio sanctorum (szentek gyülekezete) formájában. Ez alól szinte csak az anabaptisták képeztek kivételt, akik gyenge teológiai teljesítményük és elhanyagolható politikai érdekérvényesítésük miatt nem igazán rúgtak labdába az európai egyházak megváltoztatásának folyamatában. (Talán nem is akartak abban részt venni, hiszen nem újrakeresztelt népegyházakban, hanem újrakeresztelt hívőkben gondolkodtak.)
A másik említésre méltó kivételt a puritánok jelentették, akik a reformáció egyházaiban szorgalmazták a belső megtisztulást, az egyházfegyelem érvényesülését, a congregatio sanctorum megvalósítását. Balogh Judit történész John Bunyan Imádkozom Lélekkel és értelemmel (Harmat, 1998) c. könyvecskéjéhez írt utószavában kiemeli, hogy a puritánok számára Isten és az egyén viszonyának rendezése volt az elsődleges kérdés, nem az egyház viszonyainak rendezése. A puritán teológusok „munkáikban a praxis pietatist, vagyis a kegyesség gyakorlását hangsúlyozták” (73). Ebből azonban egyenesen következett a kongregacionalista puritánok számára, hogy egyházról is csak ott beszélhetünk, ahol az Istennel megbékélt és Istennel járó emberek találkoznak, a keresztény gyülekezet tehát nem bűnösök és szentek vegyes közössége, hanem „megtért hívők társasága” (73). A kongregacionalista puritánok felismerték, hogy a communio sanctorum szükségképpen congregatio sanctorum, és a congregatio sanctorum a valódi communio sanctorum. Bunyan és mások kongregacionalizmusa érthetően irritálta mind a katolikus, mind a protestáns népegyházak vezetőit, hiszen alapjaiban kérdőjelezte meg a népegyházi felépítményeket.
Sokaknak talán radikálisnak tűnik, amit most mondani fogok, és azzal vádolnak majd, hogy utópisztikus ábrándokat kergetek, de kimondom, amit gondolok. Szerintem az Újszövetség egyértelműen a kongregacionalistákat igazolja. Nem a szeparatistákat, hanem a kongregacionalistákat. (A kettő közötti különbségről itt lehet olvasni.) És ha igazam van, a történet innentől válik igazán izgalmassá, és az újszövetségi időket felelevenítővé. Ha a communio sanctorum szükségszerűen congregatio sanctorum is, mások a kérdéseink, és mások a válaszaink. Nem feltétlenül könnyebb a dolgunk, de legalább az igazságban járunk.
Érdekes és tartalmas írás és abszolút helytállónak gondolom.
A második bekezdéshez hozzáfűzném, hogy a magyar népies „szentté avat” kifejezés éppen nem fedi le a katolikus egyház hozzáállását a témához: a katolikus egyház nem dönt arról, ki szent, ki nem (az Isten dolga), ő csak kiemel követendő példákat, akik életszentsége alapján valószínűsíthető, hogy a mennybe jutottak. Ezt sok katolikus sem tudatosítja…
Adam,
Talan annyival kiegeszitenem az irasodat, hogy az Ujszovetseg (es az Egyhaz eddigi tortenete)nemcsak a kongregacionalistakat igazolta eddig.
Azok a protestans egyhazak (nekem most foleg presbiterianus/reformatus peldak jutnak eszembe), ahol az egyhazfegyelmet biblikus modon gyakoroltak, elkerultek a nepegyhaz csapdajat.
Az igaz, hogy a congregatio sanctorum gyakorlatat, sokszor csak fajdalmas szakadasok (a kivonulas talan jobb kifejezes)aran tudtak megorizni.
Az mar egy kulon tortenet, hogy Magyarorszagon ez miert nem valosult meg 🙁
u.i. elnezest az ekezetek hianya miatt :))
Zsolt, köszönöm a jogos kiegészítésedet.
A kongregacionalistak „elonyosebb” helyzetben vannak, mert altalaban a szentek hianya a szervezet megszuneset vonja maga utan. A reformatus es episzkopalis oldalon sajnos a „szervezet” tuleli a szenteket. 🙁
Kerdes: a londoni Peter Masterst a szeparatistak koze sorolnad?
Igen.
Télleg nem értem a dolgot…
A congregatióba, a communio látható, földi megjelenésébe nem törvényszerű olyanok beletartozása, akik szent volta (az élő hit értelmében) megkérdőjelezhető?
Hol vannak a hívők gyermekei? És mi van, amikor sok-sok gyerek felnő, egyrészük valódi, élő hitre jut, egy részük elpárolog a gyülekezetből – de lesz egy részük, aki valamiféle kissé kétes hagyományőrzésből járogat, és bizony lehet, hogy valamikor 8 éves korában egy csendeshéten a nagy nyomás hatására elmondott egy „behívlak az életembe, Jézus”-t (hozzátéve, hogy „most már mehetek focizni?”), és hát bánogatja is a bűneit, szívja a fogát, hogy „már megint a vér szava, hát nem megint lefeküdtem, megvertem, stb., én gyarló”, satöbbi. Ja, és lehet, hogy tényleg megtért.
És mi van, ha te a gyülekezetnek nem lelkésze, hanem tagja vagy, és a magad részéről úgy gondolod, hogy x. vagy y. nem szabadna hogy részesüljön az Úr kenyerében, de a lelkész máshogy gondolja. Biztos, hogy őt láttad azzal a nagyon lengén öltözött csajszival enyelegni? És már megbánta, és egyébként megtért ő, csak gyenge. Szóval akkor mi van? Szakadsz? Merthogy meg van írva, hogy „az ilyenekkel együtt se egyetek”.
(Én már elmondtam a véleményemet erről, amúgy: szerintem kell az egyházfegyelem, meg kell közelíteni a congregatio sanctorumot, de ez a gyülekezet egészének illetve vezetőinek a feladata, és ha nem vagy igen fogyatékosan valósul meg, nem megoldás a szakadás, a fenti ige és a hozzá hasonlók egész egyszerűen nem vehetők szó szerint minden egyes hívő részéről. Mert akkor jön Szalay Szilárd és a kárpátaljai egyházszakadás és a többi, biztos van még rengeteg, most csak az általam ismert református skizmákra utaltam.)
Na de ez az én véleményem, te mit gondolsz a fentiekről?
Marci, ha szerinted is meg kell közelíteni a congregatio sanctorumot, akkor nem értem, mi a valódi kérdésed. Hogy ez lehetséges-e a fennálló egyházi stuktúrák valóságának a fényében? Hogy ha a lelkészek nem tesznek az ügy érdekében, az egyes tagok megbotránkozzanak-e ezen? Hogy az apostolok komolyan gondolták-e, hogy a congregatio sanctorum megélése fontos?
Lehet, hogy emészthetetlen lesz számodra, amit most mondok, de én úgy gondolom, hogy ha a régi struktúrák elöregednek, akkor újakra van szükség (Mk 2,21-22). Az egyház ott van, ahol az evangélium újjászül embereket, a struktúrák másodlagosak. Ezért szerintem nem nagy veszteség, ha elhagyjuk a régi struktúrákat, viszont komoly tehertétel, ha megpróbálunk mindenáron igazodni hozzájuk. Egyházfegyelem szempontjából a helyzet kigobozhatatlanná válik, ha hosszú időn keresztül nem tartják fenn a biblikus rendet. Ilyenkor egy új struktúra megtisztulást és komoly erőforrást jelent a misszió számára.
Ami a gyerekeket illeti, a református egyház sem tekinti őket teljes értékű tagoknak, amíg nem konfirmáltak (előtte nem kapnak úrvacsorát). A keresztségről pedig azt gondolom, hogy meg kell előznie a személyes hitnek, hívő szülők gyerekei esetében is. Vagyis nagyjából a baptista felfogást vallom. Nagy Szent Baszileiosznak és Augusztinusznak sem ártott, hogy bár keresztény családban nőttek fel, csak megtérésük és hitvallásuk után lettek megkeresztelve (bár Augusztinusz később más álláspontra jutott).
Az egyházfegyelem mindig nehéz kérdés volt, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy ez egyszerű lenne. A valóság rendkívül kusza helyzeteket állít elő. Nem hiszek az ideális gyülekezet fogalmában. Az evangélium ügye „piszkos” munka, mert a bűn világába vezet. De ahogy a házasság tisztaságát egy szexuálisan kaotikus világban próbáljuk megőrizni (és időnként helyreállítani), a gyülekezet szentségére is vigyáznunk kell, bármennyire nehéz és bonyolult feladat is ez. Ahogy egy másik kommentelő felhívta rá a figyelmet, a korai egyházban maga Isten nyomatékosította ennek fontosságát (ApCsel 5,1-11).
Az utolsó bekezdéseddel teljesen egyetértek.
Én csak azt akartam kihozni a kérdéseimből, hogy elismered-e: a gyülekezet, mint földi létező, szükségessé teszi a bűnnel-bűnössel-(néha a megrögzött bűnössel) való együttélést. Röviden, hogy mégis csak congregatio sanctorum et peccatorumról van szó, a gyakorlatban.
Akkor viszont a következő kérdésem: mit értesz népegyház alatt? Ha jól értem, ezzel a szóval jelölted a nem-működő struktúrát.
Mitől népegyház valami?
Attól, hogy gyülekezetek fölötti szinten is szervezeti egységet képez, vagyis „egy nagy gyülekezetet”? (Nem hiszem, hogy ez az apostoli időkben legalább valamennyire nem lett volna így.)
Attól, hogy királyok és politikusok kovácsolnak tőkét az egyházból, néha egész országok vagy még nagyobb szinten?
(A fenti kettő alapján például a Hit Gyülekezete erősen népegyház jellegű. Bár még eddig egy politikus sem nevezte Magyarországot a Hitgyüli Országának, de ha elég dinamikusan növekednek, ez is megtörténhet, és erről speciel szerintem nem a HGy tehet.)
Vagy attól, hogy az emberek beállítanak a templomba aztán hazamennek és nincs közösség?
(a zárkózottság nem szép erény, de sokan küzdünk vele. Az áldozatvállalásra való készség hiánya még kevésbé, ezzel is sokan küzdünk. És minden nagy népegyház hivatott lelkészei küzdenek ezzel a fajta fogyasztói mentalitással.)
Egyébként az, hogy a templom olyan, mint egy mindenki előtt nyitva álló társadalmi intézmény, nemhogy nem baj, hanem erre igen nagy szükség van. Igen, ahogyan minden városban van rendőrség, ahova akkor mész, ha bűncselekményt követtek el ellened, vagy élelmiszerbolt, ahova, ha éhes vagy, úgy minden városban, nem állami, de társadalmi intézményként kell jól láthatóan ott álljon a keresztény templom(/imaház, vagy ahogy akarod nevezni), ahova az megy, aki a bűnbocsánatot keresi Jézus Krisztusban. A templomajtóra nem az kell felírva legyen, hogy „x.y. gyülekezet zártkörű rendezvénye”, hanem hogy „aki Jézus Krisztus Atyját keresi, ezen az ajtón tessék befáradni”.
És ahogyan ha a rendőrségre mész, megvan az az igényed, hogy ne egy ki tudja milyen szellemiségű paramilitáris magánszervezetbe botolj, hanem egy nagyobb szervezeti egység alegységét vedd igénybe, úgy az lenne az ideális, ha ez az egyházzal kapcsolatban is így lenne.
(Az más kérdés, hogy az istentisztelet sákramentális része már zártkörű, illetve az is más kérdés, hogy keresztényüldözés idején ez például LÁTSZÓLAG nem így működik, mert nem tud.)
Ja és:
„Az egyház ott van, ahol az evangélium újjászül embereket, a struktúrák másodlagosak.”
Az evangélium a népegyházakban is újjászül embereket, éspedig nem hiszem, hogy annyira keveset. Nagy a „slepp”, ez igaz. De hozzáteszem, a „sleppből” is meg fognak térni sokan. –
Népegyházak alatt azokat a felekezeteket értették, melyekbe az emberek földrajzi-kulturális alapon beleszülettek. A népegyházak nem különítették el a hívőket a nemhívőktől, hanem – kicsit csúnyán és pontatlanul fogalmazva – felosztották maguk között a társadalom tagjait.
A templomokkal kapcsolatban: az egyház emberek, nem épület. Ha ezt rögzítettük, utána az épületek kérdése számomra kizárólag pragmatikus kérdés.
„Az evangélium a népegyházakban is újjászül embereket, éspedig nem hiszem, hogy annyira keveset.”
Abszolút egyetértek! Mondom, nem vagyok szeparatista. „Katolikus” vagyok.
És még: a másik cikk alatt éppen most írtál „minimális feltételekről”. Nem akarhatod (nem tudom elhinni, hogy erre gondolsz) azt állítani, hogy a katolikus vagy a református egyház nem felel meg a minimális feltételeknek.
(Az más kérdés, hogy ha pl. a katolikus tanítást az élő hitet teljesen kizárónak tartod, ahogyan sokan annak tartják. De ha jól tudom, ez nincs így, többször mondtad, hogy ott is vannak hívők, szerinted.)
A keresztény gyülekezetek minimális feltételeiről beszéltem. A felekezetek engem nem érdekelnek. Egy református gyülekezet érdekel. Egy pünkösdi gyülekezet érdekel. Egy katolikus kisközösség érdekel. A katolikus egyház, a református egyház nem érdekel.
Szóval népegyház alatt egy ma már nem vagy egyre kevésbé létező, megszűnőben lévő állapotot értettél, amit döntően nem az egyházak, hanem a hatalom hozott létre, az egyházak csak belementek a partiba. Mégpedig a reformáció egyházai talán még mélyebben, és önállóságukat még kevésbé megőrizve, mint a katolikus. De ma már ennek vége, vagy legalábbis az lesz hamarosan.
A beleszületés az más. A hívők gyermekeit Pál is „szenteknek” nevezi, persze ez nem azt jelenti, hogy hitre jutás nélkül is teljesen tagjai a communio snactorum-nak. De valamelyest mégiscsak beleszületnek az egyházba.
(Egyébként, bár ezt nem mindig tartják be, elvileg a katolikus gyermekkeresztségnél elmarad az „ámen”. Keresztellek téged az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében… és az áment őneki kell majd, felnőve, rámondania.)
Tényleg azt gondolod, hogy semmiféle gyülekezetek fölötti szervezeti egységesség nem Isten akarata? Csak az egyes gyülekezet működik közösségként tapasztalhatóan, földileg és szervezetten, a gyülekezeteket pedig csakis lelki szálak fűzik össze?
Számomra a gyülekezet az alapegység. Hogy a gyülekezetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, azt másodlagos kérdésnek tartom. Azt tartom a legjobbnak, ahol a legkevesebb gyülekezetek fölé nyúló struktúra van, és a gyülekezetek teljesen önmagukat kormányozzák.
Egyébként én is úgy látom, hogy a népegyházak ma már nem igazán népegyházak, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a tagjai jelentős részben nem népegyházi rutin alapján lettek (és maradtak) tagok.
Én úgy gondolom, hogy ez a népegyházi rutin, amennyiben nem a pedofília, a maffia és más ilyenek megtűrt burjánzását jelenti, nagyon jó dolog.
Hány és hány fiatal köszönheti 1. azt, hogy a drogokban és a szexben nem süllyedt (még) méllyebbre, mint amilyen mélyre, 2., hogy később megtért; ennek a rutinszerű gyülekezeti tagságnak, istentiszteletre és hittanra járásnak.