Richard Dawkins egy szokásos esős reggelen arra ébredt, hogy a patinás kaliforniai Berkeley Egyetem törölte az eseményt, amelyen előadott volna, és nem is annyira finoman jelezték, hogy iszlamofóbiája miatt már nem kívánatos személy arrafelé. A döntés meglephette a híres etológust, mert a hetvenes évektől ő fémjelezte azt a szekularista mozgalmat, amely a diadalmenetét éppen annak köszönhette, hogy a vallásokat nevezte az emberiség legfőbb problémájának. Dawkins modern Jeanne D’Arc-ként cipelte a hátán a felszabadítás zászlaját, csak az ő látomásában nem a britek, hanem a vallások képezték az elnyomó gonoszságot. A tömegek éppen ezt szerették benne, és – ha már a középkori hősöket használjuk analógiaként – úgy követték, mint egy második Luthert, aki immár nem csupán a pápaságot „törli el”, hanem magát a vallást is. Cudar ébredés Dawkinsnak, hogy a felvilágosult élcsapat most éppen őt „törli el” és teszi a sötét középkor részévé.
Ráadásul az „eltörlés” nem is állt meg a Berkeley falainál, hiszen az ateista ikont nemrég az Amerikai Humanista Társaság fosztotta meg egy 1996-os kitüntetésétől. Dawkins biológusként a transzneműségről tett egy teljesen ártatlan és triviális, de a progresszíveknek elfogadhatatlan kijelentést, ez azonban éppen elég volt ahhoz, hogy jelképesen a girondisták sorsára jusson. A girondisták annak idején a francia forradalom menetelésében akartak egy észszerűnek tűnő ponton megállni, de a tovább igyekvő jakobinusok ezt nem tűrték. Innen eredeztethető a mondás, hogy a forradalom felfalja a gyermekeit. Azok a bizonyos evolúciós farkastörvények érvényesülnek ezúttal is, és talán még az imádkozósáska példája sem tolakodó itt. A szekularista nász Dawkins számára csúnya véget ért: váratlanul fejét vette a tömeg.
Igazából az a furcsa helyzet állt elő, hogy kifejezetten sajnálom a brit etológust. Döbbenetes lehet megtapasztalni, hogy az ember évtizedeket lehúz annak a biztos, és sokak által visszaigazolt tudatában, hogy ő képviseli az emberiség hajnalát, az intellektuális sötétségben a fényt, a tudatlansággal való végső leszámolást, majd az őt ünneplő kultúra egy nap egyszerűen lehagyja, és hátra pillantva őt nevezi tudatlannak, intellektuálisan sötétnek, bigottnak, középkorinak, aki mostantól a régi emberiség alkonyához tartozik. A sors groteszk fintoraként Dawkins végül a vallásokkal együtt került sorra. A lobogó hajjal haladó tömeg eltaposta a nagy menetelésben gyengének bizonyuló kultúrharcost, és egyszerűen átlépett a tetemén. Igazán még hír sem lett belőle. Sic transit gloria mundi.
Dawkins virtuális kivégzése kapcsán T. S. Eliot egyik versének utolsó sorai jutottak eszembe, akár sírfelirat is lehetne: „Köröttünk idegen nép csüng istenein. / Másféle halálnak örülnék.”
Az érzelmek, és intuíciók oltárán áldozza fel az érveken és tudatosságon alapuló eszmerendszert a progresszív kultúrharc. Semmi, és senki nem áll meg a saját jogán, pusztán a vezető többség hozzáfűzött érzelmeinek a kontextusában kap létjogosultságot. Mivel azok ingatagok, mint egy nádszál, bárkit lesöpörhet. Magyarázat sem kell hozzá, és indokolnia sem kell, hiszen ez az érzelmekről, érzékenységről szól. Milyen érv kellene ehhez?
Kedves Mariann,
Ha még csupán érzelmekről és intuíciókról lenne szó! A dolog ennél jóval mélyebb. 1-2 évszázadnyi filozófiai fejlődés is van a történet mögött: nihilisták számára mi más marad mont az érzelmek?
Ráadásul a filozófiai alapokon túl az egész az erkölcsi kérdésekben csúcsosodik ki…
A két orvos egymásra nézett, az egyik csendesen megkérdezte Svejket:
– A maga elmebeli állapotát vizsgálták-e már valahol?
– A katonaságnál – felelt Svejk büszkén és ünnepélyesen –, ahol a katonaorvos urak hivatalosan notórius hülyének ismertek el.
– Én azt hiszem, hogy maga szimuláns – ordít rá a másik Svejkre.
– Én, uraim? – védekezik Svejk –, dehogy vagyok én szimuláns, én valóságos hülye vagyok. Meggyőződhetnek az urak erről a kilencvenegyes ezred irodájában Budweiszban, vagy pedig a hadkiegészítő parancsnokságnál Karolinentalban.
Az idősebbik orvos reménytelenül legyintett kezével és Svejkre mutatva odaszólt az ápolóknak:
– Adják vissza ennek az embernek a ruháit, és vigyék át a harmadik osztályba, az első folyosóra. Aztán az egyik jöjjön vissza és vigye át az okmányait az irodába. És mondják meg, hogy intézzék el az ügyét sürgősen, nehogy sokáig üljön ez a pasas a nyakunkon.
A orvosok még egy megvető pillantást vetettek Svejkre, aki sértődötten hátrált az ajtó felé, ahol udvariasan meghajolt. Az egyik ápoló kérdésére, hogy miért jár visszafelé, Svejk barátságosan mondta:
– Azért, mert nem vagyok felöltözve és nem akarom a fenekem mutatni az uraknak, nehogy azt gondolják rólam, hogy udvariatlan, goromba fráter vagyok.
És ettől a pillanattól kezdve, valamint azután, hogy Svejk visszakapta ruháit, az ápolók nem nyilvánítottak vele szemben semmi figyelmességet többé. Ráparancsoltak, hogy öltözzön föl, és az egyik elvezette a harmadik osztályba, ahol papírjai elintézéséig néhány napot töltött. Ezalatt igen szép megfigyeléseket csinálhatott. A csalódott orvosok olyan véleményt adtak ki róla, mely szerint Svejk „elmegyönge szimuláns”, és mivel éppen ebéd előtt bocsátották el a kórházból, botrányt is csapott.
Svejk ugyanis kijelentette, hogyha valakit kidobnak a bolondok házából, azt ne ebéd előtt tegyék…
A botrányt a kapus intézte el azzal, hogy rendőrt hívott, aki be is kísérte Svejket a Salm-utcai kapitányságra.
(Jaroslav Hasek:
Svejk, a derék katona
IV. fejezet: Svejket kidobják a bolondok házából)
🙂
Az önző gén c. könyvét nagyon szerettem, segitett egy gyökeresen más nézőpontból tekinteni az életre. nem fog éhenhalni gondolom… és legyenek bármilyen bizarr kinövései a haladásnak én örülök, hogy nem maradtunk meg a feudalizmusban.
Dawkins Az önző gén c. könyvéről itt írtam.