Talán mindnyájunk számára ismerős a szituáció, amikor egy ember dicsérete kellemesen érint bennünket, ugyanakkor valahogy mégis kellemetlenül érezzük magunkat tőle. Nem arra az egyébként szintén gyakori jelenségre gondolok, amikor önértékelési vagy más problémák miatt egyszerűen csak nehezen tudunk elfogadni bármilyen dicséretet, hanem azokra a konkrétabb esetekre, amikor bár jólesik a dicsérő szó, valahol mélyen mégis nyugtalanná tesz, vagy épp fordítva, a dicséretből áradó energiákat a nyugtalanságunk ellenére fogadjuk el. A nyugtalanságunk oka ilyenkor az, hogy a dicséret inkább hízelgésnek hat. De vajon mi különbözteti meg egymástól a kettőt?
A dicséret és a hízelgés a felszínen hasonlítanak egymásra, a gyökérzetükben van a különbség. A dicséret érdek nélküli, a hízelgés viszont alapvetően érdekérvényesítés. Az is dicsér, aki hízeleg, de a hízelgő szájában a dicséret eszköz, mert a másikra is eszközként tekint saját előmenetele céljából. Dicséretről akkor beszélünk, ha azzal nem magunkat, hanem a másikat akarjuk építeni. A hízelgő önmagát építi a másik által: dicsérő szavakkal állítja maga mellé, mert még szüksége lehet rá. A hízelgés érzelmi tranzakció: én adok neked, hogy aztán te adj nekem. A hízelgő az egyik különösen erős emberi motivációra épít: a hiúságra. A hízelgő azt a gyenge pontot használja ki, hogy sóvárgunk az elismerő szavakra. A hízelgő a hiúság érzelmi húrjain játszik, mert célja van velünk.
A valódi dicséret mentes az ilyesfajta haszonelvűségtől. Nem érzelmi tranzakciót hajt végre, hanem egyszerűen, szinte gyermeki módon csordul túl a másikban való öröme. Akkor is szívesen elmondja a jót, amit lát, ha neki ebből semmilyen haszna nem származik. A megdicsért dolog öröme mozgatja, nem a saját haszna. A dicséret egyfajta spontán ünnep: a dolog szépségének, jóságának, igazságának elismerése, a csodálat asztaláról lehulló morzsa, természetes pazarlás. A hízelgés önző és számító, mint a kígyó az Édenben. A dicséret tékozló és önzetlen. Olyan, mint az isteni öröm és szeretet. Valójában épp az isteni öröm és szeretet áradása. Ez a bőség a dicséret valódi forrása és egyben a legbiztosabb védelem is a hízelgővel szemben. Mert ugye, akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól viszont az is elvétetik, amije van.
„Magasztallak, URam, Istenem, teljes szívemből, és örökké dicsőítem nevedet! Mert nagy rajtam a kegyelmed, és a Seol mélyéről is kiszabadítottad lelkemet.” (Zs 86:12-13)
V.ö.:
Példabeszédek 27:6,21 (egysz. ford.)
„A barátodban akkor is bízhatsz, ha fáj, amit mond,
de az ellenséged akkor is rosszat akar, mikor hízeleg.”
„Az ezüstöt az olvasztótégely, az aranyat a kemence,
az ember jellemét pedig az teszi próbára, ha megdicsérik.”
Re Zoli: Dávid szájából ez hiteles, mert ő tényleg egy nagyon lelkes ember volt és nem zavartatta magát, hogy ezt ki is fejezze….szerette az Urat és sok igen nehéz helyzetben megtapasztalta és értékelte is a JóIsten szeretetét.
Összevethető azzal, amikor az Úr azt mondta: „Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”. Máté 15:8-9
Ádám, a fb-on a kommentelő azt írja: „Félve méltatom ezt az írást, de annyira jól esett látni, elválasztva egymástól ezt a két különböző dolgot.” Ez nagyon találó…
Két különböző szellemiség, a földi dolgok a fentiek leképeződései.
Ádám: „A hízelgés érzelmi tranzakció: én adok neked, hogy aztán te adj nekem.”
„Én az engem szeretőket szeretem, és a kik engem szorgalmasan * keresnek, megtalálnak” Példabeszédek 8.17. Isten úgy szerette a világot, hogy a Fiát engesztelő áldozatul adta előre és önzetlenül, és ez a legnagyobb szeretet, de úgy hisszük várta is, hogy lesznek majd olyanok, akik ezt a nagy szeretetet megérzik szívükben és viszonozzák felé… Ez semmit nem vesz le az önzetlenségéből, nem kimatekozta porcióra, hogy ennyi meg annyi… Az igazi élet a maga dinamikájában. A másik verzió a hideg és számító….
Tanulságos…..
Nagyon jó írás.