Herman Dooyeweerd talán legérdekesebb gondolata az, amit a nyugati kultúra alapmotívumairól mond. A valóság különböző aspektusai szuverén szférák, amelyeket bálványimádásra való hajlamunk miatt rendre abszolutizálunk, a szféra-szuverenitást szféra-univerzalitásra cserélve. Dooyeweerd hangsúlyozza, hogy a valóság aspektusait azonban soha nem önmagukban észleljük, hanem mindig alapmotívumok mentén. Képzeljük el a tizenöt szférát tizenöt háromszögként, melyek egymással érintőlegesen, alapszáruk csúcsainál kapcsolódnak, mint egy fűrész fogazata. Most egészítsük ki a fejünkben ezt a fogazatot alul egy téglalappal, amelyben a háromszögek egybenyílnak, és inkább úgy néznek ki együtt, mint egy korona. Ez a szemléltetés – ha sikerült átadnom – abban segít, hogy megértsük: a valóság szuverén szféráit alapmotívumok mentén értelmezzük és éljük meg. Az alapmotívumok mindegyik szférára hatnak.

Az alapmotívumok olyan mélyen fekvő világnézeti keretek, amelyek nem képeznek külön szférát, nem is a valóság aspektusaiból következnek, hanem a szférák megélését és értelmezését befolyásolják. Dooyeweerd vallásos alapmotívumoknak nevezi ezeket, mert nem a tudomány segítségével kapjuk őket, és nem is igazolhatók vagy cáfolhatók a tudomány által, hiszen már magát a tudományos kutatást is valamelyik alapmotívum határozza meg előfeltevésként. Az alapmotívumok a tudományos kutatásnál alapvetőbb metafizikai kategóriák. Sőt, spirituális kategóriák, mert mentális paradigmákként és szűrőkként szellemi síkon hatnak. Azonban nem egyéni spiritualitásról van szó, hanem közösségi spiritualitásról – figyelmeztet Dooyeweerd. Az egyén előtt ezek az alapmotívumok akár rejtve is maradhatnak, miközben mindenestül meghatározzák azt, ahogy a valósággal való kapcsolatot a társadalom tagjaként megéli.

Dooyeweerd szerint a nyugati kultúrát négy alapmotívum egymással való küzdelme határozza meg, melyek közül három dualista alapmotívum, mert önmagában is belső feszültséget hordoz. Az alapmotívumok történeti folyamat eredményeként szereztek maguknak központi szerepet a nyugati kultúra formálásában, elsősorban a görögök és a rómaiak, a kereszténység, valamint a humanizmus társadalomformáló hatásán keresztül. A nyugati kultúrában egymásnak feszülnek ezek az alapmotívumok, és csak azért tudnak valamelyest egyensúlyban maradni, mert valamelyik alapmotívumnak mindig domináns és vezető szerepe van. Az antikvitásban a görög polisz és a római res publica töltötte be ezt a szerepet, a középkorban a keresztény egyház, a felvilágosodás óta pedig fokozatosan a szekuláris humanizmus intézményei.

Összesen négy alapmotívum feszül egymásnak a jelenlegi nyugati kultúrában, mondja Dooyeweerd. Az első ezek közül a görög-római alapmotívum, az anyag és a forma dichotómiája. A görögök számára létezett az anyag valósága és a forma potenciálja, az, ami van, és az, amit az magában hordoz, vagy éppen aminek az aktualizált lenyomata. A görög gondolkodásban volt a fent és a lent, az idea és az anyag, a lehetőség és az az után áhítozó nyers matéria. A görög-római gondolkodásból azonban hiányzott a linearitás és a történelmi haladás fogalma, a világot a változatlan és a változó örök körforgásában látták, vitáik ennek a belső ellentmondásait próbálták feloldani. A görög-római nézőpont annyira meghatározó a nyugati gondolkodásban, hogy A. N. Whitehead szerint a nyugati gondolkodás története nem más, mint lábjegyzet Plátónhoz, az pedig szinte közhely, hogy a jogrendünk alapja a római jog. Az anyag-forma dualizmusa az egyik legmélyebb gyökere a nyugati kultúrának.

Ennek alternatívájaként lépett elő a bibliai alapmotívum, amely az előzővel (és az utána következőkkel) ellentétben nem dualista. A bibliai alapmotívum a teremtés, bűnbeesés, megváltás lineáris világképe. A bibliai gondolkodás a zsidó szent iratokból a kereszténységen keresztül került a nyugati kultúrába és vált meghatározó alapmotívummá. Kiindulópont az a meggyőződés, hogy a világot Isten teremtette, ezért minden aspektusában alapvetően jó. Volt azonban egy törés a teremtésben, amitől az megromlott, összetört, részben funkcióját vesztetté vált. A bűnbeesés nem szüntette meg a teremtés alapvető jóságát, de – ahogy Francis Schaeffer fogalmazott – a teremtés és benne az ember „dicsőséges rommá” vált. Megroppant, de még mindig látszik egykori dicsősége. A bibliai gondolkodásban meghatározó szerepe van a megváltásnak is, annak a reménységnek, hogy Isten helyreállítja a teremtés dicsőségét, és hogy ez részben már most is zajlik. A helyreállítás kulcsszereplője Jézus Krisztus, Isten emberré lett Fia, aki halálával és feltámadásával lehetővé tette, hogy a teremtés kikerüljün a bűn és a halál hiábavalósága alól.

A harmadik alapmotívum az első kettő keverékeként a skolasztika hatására jött létre a középkorban. Skolasztikus teológusok és filozófusok (ez lényegében ugyanazt jelentette) szintézisre törekedtek a klasszikus görög filozófia kategóriái és a keresztény hit tartalma között. A szintézis eredményeként a teremtés bibliai és az anyag görög motívumából létrejött a természet motívuma, a forma és a megváltás kategóriáiból pedig a kegyelem motívuma, és így megint egy dualista alapmotívum született: a természet és a kegyelem dichotómiája. A bibliai látásmód linearitásáról megint a fent és a lent kettősségére helyeződött át a hangsúly, a bűnbeesés motívuma pedig nem szándékolt következményként meggyengült. Natura capax gratiae – mondták a skolasztikusok. A természet be tudja fogadni a kegyelmet. A protestáns reformáció visszatért ugyan a bibliai alapmotívumhoz, de a „keresztény” nyugat a skolasztikus szintézissel érkezett az újkorba, és ezáltal előkészítette az utat a negyedik alapmotívum számára.

Ez az alapmotívum a humanizmus szellemi terméke. A humanizmus nem tett mást, minthogy kicserélte a skolasztikus dualista alapmotívum felső kategóriáját, és a kegyelem helyére a szabadságot helyezte. Így jött létre a természet és a szabadság alapmotívuma, amely a felvilágosodás után átvette a vezető szerepet a nyugati kultúrában, hogy új egyensúlyt teremtsen a versengő alapmotívumok között. A kegyelem felső kategóriája Isten uralmát feltételezte, ez azonban az emberi ész és tapasztalat autonómiáját hirdető aufklérista törekvéseknek nyomasztóvá, sőt, feleslegessé vált. Megnyílt felfelé az út az ember vélt és áhított szabadsága előtt. A humanista alapmotívum belső feszültségét azonban éppen az jelenti, hogy a természet továbbra is korlátozza a szabadságot. Ha szeretnénk érteni a körülöttünk zajló kulturális dilemmákat, többek közt ezt a feszültséget kell megértenünk. Olyan alapmotívumról van szó, amely egyszerre állítja, hogy a fizikai, kémiai és biológiai törvényszerűségek (pl. a génjeink vagy a hormonjaink) meghatároznak és determinálnak bennünket, ugyanakkor mérhetetlen szabadságvágyában még a biológiai nem (sőt, a kor!) korlátait is meg akarja haladni. A kettő együtt azonban nem megy.

Dooyeweerd szerint az egyetlen alapmotívum, amely mentes a belső ellentmondástól, a bibliai alapmotívum. A teremtés, bűnbeesés, megváltás alapmotívuma magyarázatot ad a világban tapasztalt korlátokra, a természet alapvető jóságára, ugyanakkor arra is magyarázattal szolgál, hogy miért törött ez a világ, miért éljük meg a gonoszt valóságosnak, miért vágyakozunk a teljesség felé. Egyben reménységet is közvetít, és arra sarkall, hogy igyekezzünk megjobbítani és meggyógyítani azt, ami körülöttünk eltörött. A nyugati kultúrának ma is ez az a metafizikai vonulata, amelynek valódi magyarázata és válasza van azokra a jelenségekre, amelyek bennünket körülvesznek. A kereszténység annak idején olyan kultúrába érkezett meg, amely más alapmotívumok mentén értelmezte a valóságot. Ma is olyan kultúrában van jelen, amely az övétől eltérő alapmotívumok mentén éli meg a valóság különböző aspektusait. Ez azonban nem ok arra, hogy a keresztények lemondjanak saját értelmezési keretükről, vagy hogy akár összeépítsék azt valamelyik más alapmotívummal. A bibliai alapmotívum koherens és jó kiindulópont a valóság különböző aspektusainak megéléséhez.