A Dunkirk c. új Christopher Nolan-film azt a történelmi drámát dolgozza fel, ahogy a második világháború elején a szorongató német csapatok elől sikerült heroikus összefogással a Csatorna másik oldalára átmenteni a brit hadsereget. Különleges és felemelő alkotás, aki szereti a Nolan-filmeket, most sem csalódhatott. Mehera Bonner és más feminista kritikusok azonban azt rótták fel a Dunkirknek, hogy az a férfiasságot ünnepli, ahelyett, hogy a második világháború kapcsán nőkről (vagy esetleg más marginalizált csoportokról) forgatnának filmet. A sérelmekre és a társadalmi csoportok közötti konfliktusokra építő identitáspolitika szomorú állomása, hogy egy olyan történetben is a nemek igazságos eloszlását kérik számon, amely a dolgok belső logikája és a történeti hűség alapján szükségszerűen férfi szereplőkkel áll fel, ahogy A szolgálólány meséjében is fura volna, ha a szolgálólányok között egyenlőképpen kellene reprezentálódnia a nőknek és a férfiaknak. Arra azonban rámutat ez a képtelen bírálat, hogy mi az egyik nagy probléma a feminizmussal. A feminizmus egész egyszerűen nem tud mit kezdeni a férfiassággal.
A dolog természetéből adódóan persze a nőiességgel sem nagyon tud mit kezdeni, annak ellenére, hogy a nevében ott van a „femina”, azaz a nő, akinek az érdekeiben akar fellépni. A nőiesség a szemében ugyanúgy az elnyomás kódszava, mint a férfiasság. Ez részben érthető is, hiszen a feminista szenvedélyt gyakran személyes történetek szörnyű emlékei táplálják, ezért mielőtt továbbmegyek, hadd rögzítsem: én is helyeslem a megalázó igazságtalanságok (és főleg szeretetlenségek) felszámolását a férfiak és a nők kapcsolatában, támogatom a férfiuralom helytelen tradícióinak megszüntetését. Üdvözlöm, hogy a feminizmus elérte a nők választójogát és az élet számos területén való egyenjogúságát. Elítélek minden olyan méltánytalanságot, amit a történelemben a férfiak követtek el nők ellen. Ez most már persze közhely, olyan, mint azt kimondani, hogy a nő is ember. Persze, hogy az. Minden magára valamit is adó férfi ma feminista, ha a nők szisztematikus jogi egyenlőtlenségeinek felszámolását kell visszamenőleg értékelnie. Valami mégis félrecsúszott ebben a folyamatban, és ez a félrecsúszás groteszk módon mutatkozik meg, amikor egy második világháborús filmben a nők egyenlőtlen reprezentációját vagy a férfiasság ünneplését kérik számon.
Nem hallottam még megnyugtató választ arra a kérdésre, hogy ha a nemek tényleg minden tekintetben egyenlőek, miért van az, hogy csak a nők képesek gyermeket szülni. Pedig a kérdés megkerülhetetlen, és az sem oldja fel, ha az egyenlőtlenséget a nők abortuszhoz való jogával próbáljuk helyrebillenteni. Nem abból indulok ki, hogy a nőt a gyermekszülés teszi nővé, hanem csak abból, hogy nincs férfi a világon, aki erre valaha is képes lett volna. (A gender-ideológia ezoterikus vallását, amelyben férfiak menstruálnak, most hadd ne vegyem komolyan.) Ha a nőknek van olyan tulajdonsága, amely a férfiaknak nincs, vajon igaz-e ez fordítva is? Készséggel elismerem férfiként, hogy a nemem nem képes több dologra, amire a női nem alkalmassá lett téve. Én soha nem fogok tudni szülni, pedig döbbenetes számomra az a kapcsolat, ami az anyát a gyermekéhez köti. De van más terület is, ahol leveszem a kalapom a nők előtt. A nők például általában szívósabbak, jobban olvassák az érzéseket, verbálisan többnyire ügyesebbek, és ami a leginkább lenyűgöző: egyszerre több dolgot is tudnak csinálni. Ha ezt valaki elnyomó sztereotípiának (vagy neadjisten bosszantó mansplainingnek) érzi, akkor maradjunk most a szülés képességénél. Vitathatatlanul csak a nők képesek erre.
A kérdésem ebből adódóan a következő. Van-e olyan elképzelhető világ feministák számára, ahol a nemek azért bírnak egyenlő méltósággal, mert kiegészítik egymást? Mondjuk olyan módon, hogy a nők szülni tudnak, a férfiak meg valamilyen más feladatra alkalmasabbak. El tudnak-e feministák képzelni olyan világot, amelyben a férfiak – ahogy a mi világunkban például minden tudományos kutatás igazolja – jobbak a hirtelen erőkifejtésben? Tudom, a vizes vébén Hosszú Katinka hozta egyedül Magyarországnak az aranyakat. Férfiak is tisztelik őt ezért. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy Hosszú Katinka nem férfiak között érte el ezt az eredményt. Engem lekörözne, de 200 vegyesen Lochte világcsúcsa tizenkét, 400 vegyesen Phelps világcsúcsa huszonhárom másodperccel jobb az övénél. Aki nézte a férfi-női vegyesváltókat, az látta, milyen különbség alakult ki akkor, amikor a medencében férfiak úsztak nőkkel versenyt. Bár Gyurta Dani nagyon nem volt formában, a váltónk a kiváló teljesítményt nyújtó, de a férfiaktól lemaradó nőknél került hátrányba, amikor egy időben úsztak. Az élsportban nyilvánvalóvá válik az, ami a hétköznapi életben nem mindig, hogy a férfinak adatott valami, amiben – mondjuk úgy – nem olyan, mint a nő.
A volt teniszkirály John McEnroe (ha valaki emlékszik még rá, ő volt az, aki a meccseken dobálta az ütőjét) nemrég feministák kereszttüzébe került, mert kérdésre válaszolva azt mondta, Serena Williams a legjobb női teniszező, és a női szót nyomta meg a mondatban. Bocsánatkérésre szólították fel, pedig igaza volt. Élsportban a lehető legritkábban történik meg, hogy a nők legjobb teljesítménye felülmúlja a férfiak legjobb teljesítményét. És ha ez esetleg mégis megtörténik, mindenki tisztában van azzal, hogy a kivétel éppen a szabályt erősíti. Azért figyelünk fel a kimagasló teljesítményre, mert máskor ez nem következik be. A statisztikák nem csalnak, minden nagy erőkifejtést jelentő sportban a férfi rekordok messze a női rekordok felett állnak. Ez vajon véletlen volna? Nem lehet, hogy ez a következetes minta a szüléshez hasonlóan valamit jelez a férfiasság és a nőiesség közötti különbségről? Nehéz belátnom, miért volna igazságtalan az a feltételezés, hogy a női csípő és a férfi váll szélessége soha nem fogja ugyanazt jelölni. Egy pillanatig nem gondolom, hogy a férfiak és nők közötti különbség kimerülne a szülés és a hirtelen erőkifejtés biológiai jelenségeiben, pusztán azt a sejtésemet akarom megfogalmazni, hogy ezek önmagukon túlmutató jelenségek.
Ha a férfi és a nő kapcsolatát kizárólag a jog aspektusában akarjuk megbeszélni, olyan groteszk helyzetek állnak elő, amelyeket elődeink még elgondolni sem tudtak volna. Én ugyan nem ismerek személyesen egyetlen férfit sem, aki a szülés jogáért küzdene, de a szexuális forradalom legújabb állomásait figyelve nem csodálkoznék azon, ha ez a „sérelem” is komoly képviselettel rendelkezne ma már. Lássunk tisztán: a nemek addig nem lesznek teljesen egyenlőek, ameddig nem kapjuk meg mi férfiak is azt a jogot, hogy szülhessünk. (Bárki bármit gondol, az nem oldja fel a dilemmát, ha egy nő férfinek nevezi magát, majd szül. Szilárd tény, hogy a férfi akkor sem tud szülni, ha nőnek nevezi magát, kizárólag az tud szülni, aki női biológiai adottságokkal rendelkezik.) Ameddig az a tényállás, hogy a nők szülhetnek, mi viszont nem (ugye milyen ostoba dolog ezt a jog oldaláról megbeszélni?), csak úgy alakulhat ki valódi és teljes egyenlőség a nemek között, ha a mentális váltóinkat átállítva az egyenlőséget hajlandóak vagyunk a jogtól eltérő aspektusban is megvizsgálni, valamint szabadon hagyjuk az utat az előtt a lehetőség előtt, hogy a nemek egyenlő értéke egymás kiegészítését és a szerepek különbözőségét is magában foglalhatja.
A BBC élő műsorában történt az a vicces eset, amit a youtube-on milliók néztek meg, hogy miközben az apa Koreából adott nyilatkozatot, a gyerekei táncikálva és bébikompban bejöttek hozzá, majd az anya sasként repült a szobába, hogy mentse a helyzetet, még komikusabbá téve azt. A kottából felmondott feminista kritika, hogy inkább az apának kellett volna a gyerekekkel foglalkoznia és az anyának az interjút adnia, tovább tetézte csak az epizód komikumát. Feministák méltatlannak érezték, hogy az anya vigyáz a gyerekekre, miközben az apa tölt be fontos szerepet. De vajon miért lenne igazságosabb világ az, ahol az apa látja el a hagyományosan az anyának tulajdonított szerepet, és az anya ül az apa helyére? Természetesen az anya is adhat riportot a BBC-nek, ha szakértő a kérdésben, és az apa is terelgetheti a gyerekeit, hiszen mégiscsak ő az apjuk. De van valami groteszk számomra abban a véleményben, hogy az anya méltóságán aluli, hogy a gyerekeket terelgeti és így támogatja a férjét, és van valami ijesztően életidegen abban, amikor valaki nem látja ennek a női méltóságnak a biológiai alapjait.
Ha valaki a nemek teljes egyenlőségét akarja megvalósítani, ajánlom, hogy tanulmányozza a House of Cards (Kártyavár) c. sorozat főszereplői közti dinamikát. Frank és Claire Underwood felvilágosult feminista házaspárként együtt szövetkeznek a hatalom megszerzéséért, együtt építik karrierjüket, együtt küzdenek azért, hogy Frank az Egyesült Államok elnöke lehessen. Amikor azonban ez megvalósul, és ott vannak ketten az Ovális Irodában, egyszerre nyilvánvalóvá válik számukra, hogy ott csak egy elnöki szék van. Az egész sorozat legdrámaibb pillanata ez. Claire csapdában érzi magát. Vagy elfogadja azt a szerepet, hogy ő a First Lady (és csak a First Lady), aki a férje mellett áll, vagy harcolni kezd azért az egyetlen székért, amin a férje ül. Feministáknak is tudniuk kell, hogy eljöhet egy pont, ahol a férfi és a nő kapcsolatának jogi megközelítése nem csak abszurddá és csúnyává válik, de ha nem kapunk időben észbe, kegyetlenné is.
Kezdenünk kell valamit a ténnyel, hogy egyedül a nő tud szülni, és viszont a férfi is rendelkezik olyan tulajdonsággal, ami miatt minden valaha létezett társadalomban (az ősközösségek matriarchátusának mítoszát nyugodtan zárójelbe tehetjük) a férfiaktól várták a vezetést. Ezt a magunk életében kiiktathatjuk – mondjuk mint Claire és Frank Underwood, akik szándékosan maradtak gyermektelenek – , de a nagy biológiai valóság ettől még nem változik, és egy olyan világban, ahol az emberiség gyermekek által marad fenn, nem is fog megváltozni. Elképzelhetünk olyan világot, ahol férfiak szülnek és nők az erős szuperhősök, de ez a világ nem lesz tartósabb, mint bármely őrült utópiája, amelyet a valóság megerőszakolásával próbáltak valaha az emberekre kényszeríteni. A nemek közötti különbségek tagadása rettentő sok tettetéssel és fárasztó szellemi hormonkezeléssel tartható csak fenn, de nyugodtan kijelenthetjük: a valóság fog győzni. A valóság pedig az, hogy a férfi különbözik a nőtől és ez a történelemben mindig eltérő szerepeket is eredményezett. (A bizonyított különbségekről pl. itt olvasható egy lista.)
Ha a férfi és a nő kapcsolatát olyan közlekedőedényként akarjuk elgondolni, amelyben ha az egyiknek valamiből több van, a másiknak kevesebb, és a kevesebbet igazságtalannak ítéljük, eljön az a pillanat, amikor észrevesszük, hogy már csak egy szék van. Azon a ponton válik a csúnya brutálissá is. A férfi és a nő nem arra lett rendelve, hogy harcoljon egymással, hanem arra, hogy kiegészítse egymást. Az esztétika ezért sokkal többet elmond a nemekről, mint a jog. A férfi és a nő közötti szerelem mindig akkor volt a legszebb és a legromantikusabb, amikor mindkét fél felismerte a különbözésben rejlő gyönyörűséget. Az erosz esztétikája ünnepli a nemek különbségét. A férfiasságot megkülönbözteti a nőiességtől és gyönyörködik ebben a megkülönböztetésben, miközben nyilvánvaló számára, hogy mindkettőnek sajátos méltósága van, amelyet nem lehet egymásba olvasztani. Hacsak nem a szerelemben.
A feminizmus drámája az, hogy nem csak a nőiesség méltóságát áldozza fel a harc oltárán, de a férfiasságban sem leli kedvét. Így amikor megjelenik végre egy alkotás, amely a férfiasság nemes oldalát mutatja be, a feminista az esztétikai öröm helyett azon siránkozik, hogy a filmből hiányoznak a nők. Ez olyan, mintha a szülés utáni napon a férj azt kérné számon a feleségén, hogy nem segít neki a zongora cipelésében. A feminista kritikából nem csak a valóság iránti tisztelet, de annak ünneplése is hiányzik. A francia mondás szerint kicsi a különbség a férfi és a nő között, de vive la difference! Mert ahogy meg az oroszok mondják, végső soron minden férfi egy asszony gyermeke. Azok is, akik Dunquerque-ben férfiasan küzdöttek az életükért, a hazájukért és az asszonyaikért. Miért ne ünnepelhetnénk őket éppúgy, mint azokat, akik életet adtak nekik?
Az nem lehet(halkan kérdem), hogy ez a jelenség, amiről írsz, ugyanannak az értéktelenítő folyamatnak a része, ami most a világban megy? Nem tartom magam konspirációhívőnek, de nagyon érdekes, hogy a média minden bugyrából ez(is) az üzenet? A megosztás, egybemosás, stb…? Én még ugyanakkor most is azt látom, hogy ez a dilemma/idea/nemtudommi társadalmi szinten egyelőre csak elmagányosodást jelenthet(ami jó, mert remek fogyasztóalapanyag a magányos/egyedülálló),de nem látom azt az ellentétet, amit a feministák a férfiakra/jogalkotásra kihegyeztek, legalábbis a hétköznapi életemben,környezetemben. Ott mindenkinek világos, hogy férfiaknak, és nőknek születünk, és vannak különbségek, de ez nem a másik kárára,hanem hasznára válik normális esetben. Ahogy a gömb két fele lehet ugyan egyenlő térfogatra,
tartalomra meg össze is lehet hasonlítani, mégis csak egyben adja meg a tiszta képet.
Remek írás, köszi Ádám! 🙂
„……………………………………………………………………
Remek írás, ……………..”
Csatlakozom e föntebbi megállapításhoz, melyet én is köszönök.
A posztot olvasva, egy mérleges hasonlat jut eszembe. Mégpedig az,
amikor a mérleg egyensúlyban állítását súlyokkal próbálják elérni.
Napjainkban is sok életterületen az ideális egyensúly kibillen.
Számomra ez az írás egyfajta „tárázó súly”, mely arra igyekszik,
hogy a kibillent férfi – női szerepek újra egyensúlyba kerüljenek.
Ádám: „Minden magára valamit is adó férfi ma feminista, ha a nők szisztematikus jogi egyenlőtlenségeinek felszámolását kell visszamenőleg értékelnie.”
A feminizmus múltját én ennél sajnos sokkal sötétebben látom (a korai feminizmusét is). Lényegében egyetértek Karen Straughan cikkével [1], miszerint a mozgalom a céljaival együtt a kezdetektöl korrupt volt. Magamról annyit hadd mondjak, hogy kb. 3-4 éve szakadt el nálam a cérna, akkorra lett annyira idegesítö a minden oldalról (pl facebook feed) érkezö hamis feminista ideológia (ami ellen nem könnyen találtam az érveket, csak éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel), hogy belevetettem magam az internet legmélyebb bugyraiba a feminizmus kritikáit keresve. Naponta több órát is ezzel töltöttem, ez mentálisan elég egészségtelen volt, föleg hogy amit találtam az szinte összeesküvéselmélet-hívövé tett. Elég sok indulatos, söt kifejezetten gyülölködö anyagon rágtam át magam, ugyanakkor próbáltam a minöségibb oldalakat látogatni (A youtube-os Sargon of Akkad híres „This week in stupid” sorozatát nem tudon nem megemlíteni). Érdekes volt, hogy a legvehemensebb (és úgy-ahogy színvonalas) kritikák leginkább ateista, szekuláris és alapból baloldali emberektöl jöttek (ez mostanra már megváltozott). Egy-két dolgot szeretnék csak megemlíteni ami árnyalhatja a korai feminizmus megítélését:
1. Christina Hoff Sommers (akinek a Factual Feminist videóit tudom ajánlani) említette egyik elöadásában, hogy amikor a new york-i feministák Colorado-ba mentek 1860 körül a nöi szavazójogot népszerüsíteni, akkor férfiak és nök egyaránt kigúnyolták öket. Más forrásból is úgy tudom, hogy a nök nem akartak szavazójogot amikor az elöször felmerült lehetöségként, ami számunkra megdöbbentö lehet. Az okokról most nem írnék (amúgy is hosszú bejegyzés lesz), viszont az a narratíva nem egészen igaz, hogy a szavazójog nem megléte bizonyítaná a nök férfiak általi elnyomását. (A nöi anti-szüfrazsett mozgalomról itt található egy érdekes írás: [2])
2. Többen említenek egy felmérést amit kb 1930-ban készítettek Amerikában, ahol nöket kérdeztek arról, hogy szeretnék-e ha a nöket beengednék a munkaeröpiacra (ezt nem pontosan értem, talán, hogy a gyárakba?). Számunkra megint csak megdöbbentö lehet az eredmény, miszerint a nök kb 60%-a erre nemet mondott. Pedig az ok egyszerü: ezeknek a nöknek a megélhetése a férjük keresetétöl függött, és attól féltek, hogy ha a sok nöt beengedik a gyárakba, azzal a férfiak állása veszélybe kerülhet. Ha jól emlékszem szintén nem támogatták, hogy a nök annyit keressenek mint a férfiak, mert attól féltek, hogy ezáltal a férjük keresete csökkenni fog. Ez megint arra példa, hogy amit mi elnyomásnak látunk az nem biztos, hogy eredetileg is az volt. (Nem tartozik ide szorosan, de nemrég olvastam, hogy a monarchiában 1910 körül a szláv lakosság támogatta leginkább a monarchia balkáni terjeszkedését. Ez elsöre meghökkentö, de valójában logikus, csak teljesen szembemegy az elterjedt elnyomás-narratívával.)
3. Azok a szüfrazsettek akik Angliában a szavazójogot elérték lényegében terrorista módszereket alkalmaztak, robbantgattak, müértékeket tettek tönkre, még gyilkossági kísérletektöl sem riadtak vissza [3], [4]. Most meg nekik emelünk szobrokat, meg róluk készítünk filmeket (amit nem láttam, szóval fogalmam sincs).
4. Ez már a hatvanas évek: az equal rights amendment (ERA) elfogadásáért való küzdelem és az ellenmozgalom története rendkívül érdekes, de Magyarországon talán nem nagyon ismert. A rövid alkotmánymódosítás-tervezet azt gátolta volna meg, hogy férfi és nö között bármilyen módon törvényi különbséget lehessen tenni. A két oldal küzdelme valódi Dávid és Góliát történet amelyet itt énekel meg a föhös: [5]. A következö videó [6] elsö öt percéböl is kiderül, hogy a feministák lényegében készek voltak nöket háborúba küldeni (a vietnami háború éveiben járunk, illetve kicsivel utána), az egyenlöség nevében. Ádám írja: „Feministák méltatlannak érezték, hogy az anya vigyáz a gyerekekre, miközben az apa tölt be fontos szerepet.” Valóban, a feministák a trófeákat irígylik a férfiaktól: a [6] videó elsö öt percében látható, amint a feminista hölgyemén egyetlen pillanatra derül fel a melankóliájából, amikor a nöi háborús kitüntettek kerülnek szóba. (Azért említem a [6] videó elsö öt percét, mert eddig csak az interjú elsö öt percét láttam, mert hogy csak az volt feltöltve, és csak most vettem észre, hogy végre fent van az egész; kíváncsi vagyok a többi részére.)
5. Sokszor hallani olyan véleményt, hogy a feminizmus mára eltorzult, de eredetileg sok jó kezdeményezése volt, különösen a nemi eröszak és a családon belüli eröszak elleni küzdelme. Ezzel sem tudok teljesen egyetérteni. A nemi eröszakról összehazudozott statisztikákról rengeteg anyag elérhetö angolul, úgyhogy én itt inkább csak a családon belüli eröszakról írnék. A legérdekesebb történet Erin Pizzey-é (kiindulópontnak: [7]). Erin Pizzey maga is egy eröszakos otthonban nött fel, és ö maga is elég aggresszív volt egészen megtéréséig. Arról híres, hogy a világon ö hozta létre az elsö menedékotthont a családi eröszak elöl menekülöknek egy angliai városban (60-as vagy 70-es évek). Viszont elkövette azt a hibát, hogy férfi áldozatokat is befogadott, söt eröszakos férfiakat is, és nem volt hajlandó azt a feminista narratívát erösíteni, hogy kizárólag a férfi eröszakos a nökkel szemben, merthogy a tapasztalata az mutatta, hogy majdnem fele-fele a férfi és a nöi aggresszorok aránya. A feministák valahogy (a [7]-böl talán kiderül hogy, de már régen hallgattam meg) lenyúlták a menedékházát, kitúrták és a fenyegetések miatt menekülnie kellett. Nagyon úgy tünik, hogy a feministák számára mind a családon belüli eröszak, mind a nemi eröszak témája addig fontos, amíg az a (fehér) férfiak belsö aggresszióját és dominanciáját bizonyítja. (Ez a menekültválsággal kapcsolatban is kiderült). Karen Straughan említi például, hogy Kaliforniában sokáig küzdöttek a feministák, hogy a családból el lehessen távolítani az agresszív tagot (pl segélyhívás esetén). Amikor ezt elérték, csodálkozva tapasztalták, hogy az esetek nagy részében (talán 40%) a nöt távolították el, mert hogy öt találták bántalmazónak. Erre új követeléssel álltak elö a feministák, mégpedig hogy a kiérkezö rendörök ne mérlegeljék, hogy mi történt, hanem kizárólag az alapján döntsék el hogy kit kell elvinni, hogy potenciálisan ki teheti a nagyobb kárt a másikban. Mondani se kell, amint ezt elérték az arányok megváltoztak és szinte mindig a férfit vitték el onnantól.
6. Szerény véleményem szerint a legártalmasabb húzásuk a válási törvények megváltoztatása volt (60-as évek?). Nem tudom, hogy most is így van-e, de ha jól tudom, sokáig úgy állt a dolog, hogy a házasságból a nöi fél gyakorlatilag bármikor leléphetett, mégpedig úgy, hogy nagy eséllyel övé lettek a gyerekek, gyerektartással, természetesen, illetve
gyerek nélkül is sokszor jár az alimony, aminek az a célja, hogy ha a nö hozzászokott egy bizonyos életszínvonalhoz a házasságban, akkor a férfi azt biztosítsa a válás után is. Ez mára oda vezetett, hogy az USA-ban mozgalom indult MGTOW néven (men going their own way), amely olyan férfiakból áll akik azt mondják, hogy ilyen feltételekkel örültség megházasodni (söt akár összeköltözni is, mert törvényileg sokszor az ugyanaz), és ök inkább eljátszadozgatnak a videójátékjaikkal, de nökkel nem akarnak kapcsolatot.
Hát röviden ennyi. Disclaimer-ként hozzáteszem, hogy a forrásokat gyakran nem állt módomban ellenörizni, illetve, hogy a feminizmus mint mozgalom rendkívül bonyolult, sok ága, szereplöje van és a kritikusai nyilván a legsötétebb oldalalát támadják. Viszont sokszor pont ez az az oldal ami érvényre jut.
[1] https://antifeministpraxis.com/2017/03/31/feminism-was-never-not-rotten/
[2] http://www.kirkcenter.org/bookman/article/a-cause-lost-and-forgotten/
[3] https://viceandvirtueblog.wordpress.com/2013/06/06/suffragette-outrages-the-terrorist-argument/
[4] http://historyoffeminism.com/attempted-murder-suffragettes/
[5] https://www.youtube.com/watch?v=AyJL1danSD8
[6] https://www.youtube.com/watch?v=bP_87IAqItw
[7] https://www.youtube.com/watch?v=dj8883DryKA
Krisztián,
köszönöm a hozzászólásodat. Az idézett mondattal én sem magát a feminista mozgalmat akartam minősíteni, leginkább csak azt szerettem volna elismerni, hogy voltak súlyos méltánytalanságok nőkkel szemben, amelyeket rendezni kellett, és ebben az értelemben én is feminista vagyok. Egyébként viszont osztom a kételyeidet a feminista mozgalom kapcsán.
„Nem hallottam még megnyugtató választ arra a kérdésre, hogy ha a nemek tényleg minden tekintetben egyenlőek, miért van az, hogy csak a nők képesek gyermeket szülni.” Mert a nemek ugyan egyenlőek, de NEM EGYFORMÁK. Azonosak a jogaik (hála Istennek), de nem azonosak sem a képességeik, sem a lehetőségeik.
(Mellesleg a nőknek is csak mindegy 80-90%-a képes szülni, beleértve ebbe a meddőségi kezeléseket is, hiába van joguk hozzá.)
A szavazójog tekintetében nem merül fel férfiak és nők között efféle különbség – bár a 19. században elég sok férfi vitatta, hogy a nők biológiai értelemben képesek-e olyan szellemi teljesítményre, ami a szavazáshoz – vagy olyan szellemi munkákhoz, mint az orvosi, jogi – szükséges. Remélem, egyetlen mai férfiban nem merül fel efféle kétség. :p
Én biztosan nem gondolom.:) Ugyanakkor azt sem erőltetném, hogy mindenféle szakmában egyenlően vegyenek részt nők és férfiak. Semmi bajom a női jogászokkal, de például a hadseregben és a rendőrségben kifejezetten több férfit szeretnék látni, ápolók és óvodapedagógusok között pedig számomra megnyugtatóbb, ha a nők vannak többségben. De ezt nem kizárólagosan értem, inkább a nagy számok törvénye alapján. Az okosság más kategória. Abigail például az egyik kedvenc szereplőm a Bibliában, akit az okossága tesz különösen bájossá az ostoba és bunkó Nábál mellett.
„Ugyanakkor azt sem erőltetném, hogy mindenféle szakmában egyenlően vegyenek részt nők és férfiak.” Én sem. Bár az ápolók és az óvodapedagógusok között én szívesebben látnék több férfit; előbbi komoly fizikai megterheléssel is jár (pl betegek emelgetése), utóbbiban pedig nem árt, ha a gyerekek férfi mintát is látnak maguk előtt. A politikában pedig kifejezetten örülnék, ha több nő lenne a jelenleginél, és jobban érvényesülhetne a női gondolkodásmód is.
A nemek közötti különbségekhez hasonlóan pl emberi csoportok (rasszok) között is van különbség. Senki nem vonja kétségbe, hogy a feketék atlétikában sokkal jobbak alkatuknál fogva, mint a fehérek. Milyen lenne, ha kvótát követelnénk az NBA-ben és vagy a 100 m-es síkfutás döntőjében a fehéreknek? Abszurd.
Hasonlóan a női-férfi különbséghez, elképzelhető, hogy valamiben jobb adottsággal rendelkeznek a fehérek? Ma már a kérdés felvetése is eretnek. Természetesen nem arról van van szó, hogy egyik értékesebb, vagy különb. Egyszerően másban jók.
Lányok, írjatok még ilyen cikkeket! Komolyan. Igazatok van abban, hogy kevés a valódi férfi. Segítsetek ti is, hogy ez megváltozzon! A feminizmus zsákutca. Ha a férfiak férfiakká válhatnak mellettetek, az viszont nektek is hosszútávon haszon.
Szilvay Gergely megint remek cikket írt. „Az APA /American Psychological Association- SZÁ/ beadta a derekát egy feminista ideológiának, ami elsősorban nem a férfiak mentális jólétéért aggódik, hanem ideologikus alapon kritizálja az úgynevezett patriarchátust, és eleve ellenségesen kezeli a férfiakat.”