William Righter szerint „az allegória a didakticizmus hagyományos eszköze” (in Clifford: The Transformation of Allegory, vi.). Ez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy – Gay Clifford szavaival – a forma „kiment a divatból”, hiszen a mi korunk talán soha nem látott bizalmatlanságot mutat a művészet tanító céljával szemben. A horatiusi dulce et utile (vagy prodesse et delectare) kettősségéből korunkat az édes és gyönyörködtető érdekli, a hasznos és nevelő célzat inkább idegesíti. Az allegóriával szembeni bizalmatlanság azonban részben a didaktikus szándék félreértéséből, vagy rossz értelmezéséből fakad. Az előző posztban írtam arról, hogy az allegória metaforikus irodalmi forma, amelyben elkülönül egymástól a „hordozóeszköz” és a „rakomány”, a jel és a jelölt, és akkor válik erőtlenné és hatástalanná, ha ezt a különbséget nem tartjuk tiszteletben. Erről szeretnék most többet mondani.
Az allegória mindig két szinten működik. Az alsóbb szint az, ahol a cselekmény zajlik és a karakterek a maguk valós problémáival küzdenek. Ez a „hordozóeszköz”, amit nem szabad összekeverni a „rakománnyal”, mint ahogy a Zarándok útja „tökkelütött” illusztrátora tette, aki a Krisztinának írt levelet úgy ábrázolta, hogy egy haldokló idős hölgyet festett a könyv lapjaira. Az allegória felső szintje – a „rakomány” – az, amit az alsó szint jelöl. (Krisztina esetében a közeledő halált.) Ezen a szinten van a fogalom, amely számára a szimbólumok, tárgyak, események vagy személyek ki lettek találva. Ahogy Clifford magyarázza: „Az allegóriák szerzői tárgyakat találnak ki, hogy utaljanak annak a fogalomnak a lényegére, amelyet fel akarnak tárni.” (The Transformation of Allegory, 10) Ez az elvont – és többnyire morális – jelentés minden allegória célja.
C. S. Lewis azonban éppen e kettősség kapcsán figyelmeztet az allegorikus művek olvasásakor jelentkező valós veszélyre. Az allegóriát nem szabad úgy olvasnunk, „mintha az egy fordításra váró titkosírás lenne; hogy miután megértettük a kép jelentését (ahogy mondani szoktuk), a képet eldobjuk, és arra a dologra gondolunk, amelyről az szól.” Ez a módszer – mondja Lewis – „folyamatosan kifelé vezet a könyvből, vissza ahhoz a fogalomhoz, amelytől elindultunk, és amely akkor is a miénk, ha a könyvet nem olvasnánk.” (Selected Literary Essays, 149) Lehet, hogy éppen ez a rossz olvasási módszer az oka annak, hogy sokan nem élvezik ma az allegóriákat? Ha a figyelmünket állandóan a történeten kívülre kell fordítanunk, ott fürkészve a lényeget, akkor a történet menthetetlenül érdektelenné válik.
Lewis azt tanácsolja, hogy az allegóriák olvasásakor éppen fordított irányú módszert alkalmazzunk. „Helytelen, ha így gondolkodunk: ’Ez a zöld rét, ahol a pásztorfiú énekel, az alázatot jelképezi’; inkább fedezzük fel olvasás közben, hogy az alázat olyan, mint a zöld rét. Ha mindig a könyv felé mozgunk – a fogalomtól a kép irányába –, nem a könyvből kifelé, az gazdagítja a fogalmat. És az allegóriának éppen ez a célja.” (Uo.) A fogalom – az allegória felső szintje – tehát mindig megelőzi a „hordozóeszközt”, az allegória alsó szintjét, és az olvasó is akkor nyeri a legtöbbet az allegóriából, ha így olvassa a történetet. Ez kulcskérdés az allegória sikere – vagy éppen sikertelensége – szempontjából.
Az allegóriát élvezheti az az olvasó, aki semmit sem tud a gondolati hátteréről, vagyis a „rakományról”, de mérhetetlenül többet ad annak, aki ugyanazon a világnézeti kereten belül gondolkodik, mint ami az allegória felső szintjén helyezkedik el. Az utóbbi olvasó ugyanis annak a fogalmi készletnek a folyamatos gazdagodását fogja átélni, amellyel a szövegbe hatol, vagyis a felső szint kap számára testet az alsó szint cselekményében, jellemeiben és képeiben. Jó példa erre Lewis allegorikus mesesorozata, a Narnia Krónikái. Milliók olvassák és élvezik ezeket a meséket, akik semmit nem tudnak arról, hogy mi ölt testet Aslan alakjában, de az ő tetszésük összehasonlíthatatlan azzal az eksztatikus örömmel, amit az él át, aki Aslanban a Júda Oroszlánjára ismer rá.
Clifford látszólag ellentmond Lewisnak, amikor úgy fogalmaz, hogy „a konkréttól az általános felé haladás jellemzi az allegorikus értelmezést” (Clifford, 33). Valószínűbb azonban, hogy Clifford nem arról a kifelé tartó mozgásról beszél, amit Lewis az allegória helytelen olvasatának nevez, hanem arról az általános tendenciáról, hogy az allegorikus művek a cselekménynél sokkal többet akarnak elmondani. Clifford teljesen Lewis oldalán áll, mikor leszögezi: „az allegória struktúráját dominálja vagy megelőzi az ideológiai struktúra” (Uo., 7), „formajegyei pedig általában alárendeltek annak a didaktikus célnak vagy előzetesen felállított intellektuális struktúráknak, amelyeket a szerző közvetíteni akar” (Uo., 6). Másszóval: az előzetes koncepciók határozzák meg az allegória megírását is, a helyes értelmezését is, valamint annak a mélységét, hogy az olvasó mennyire képes élvezni azt.
Clifford szerint az allegóriák szerzői „a cselekmény fő irányát általában már a kezdettől jelzik” (Uo., 15). Bunyan allegóriájában Zarándok például azt kérdezi: „Hová meneküljek?” Ezzel a szerző jelzi, hogy a történet magasabb szintje az emberi üdvösség kérdése, a regényt tehát az érti helyesen, aki ennek a felső szintnek az ismeretében merül el az elbeszélés kalandjaiban és képeiben. Bár sokféle világnézetű ember beszél elismerőleg Bunyan regényéről (a baloldali The Guardian újság például első helyen említi a legjobb angol regények örökranglistáján), a felső szint ismerete magyarázza azt, hogy többnyire mégis miért keresztények olvassák és élvezik ezt a regényt. Ugyanez igaz más allegóriákra is.
Kapcsolódó cikk:
0 hozzászólás