Évekkel ezelőtt Fűtő Robi barátom prédikált a gyülekezetünkben a tékozló fiú történetéről. Ebben az ismert példázatban egy zsidó apa egyik fia még az apa életében kikéri az örökségét és távoli vidékre költözve eltékozolja azt. Megalázott helyzetében a fiú magába száll és hazamegy, hogy bocsánatot kérjen az apjától. Az apja nagylelkűen és szeretettel fogadja, az idősebb testvére azonban kiakad ezen és a fiú hazatérésére rendezett ünnepen duzzogva félrevonul. Jézus a történetet a farizeusokról mondta, akik olyanok voltak, mint a példázatbeli idős fiú. Bár jól ismertem a történetet, Robit hallgatva a lelkem mélyéig megrázott az a gondolat, hogy Isten ilyen szeretettel várja a bűnöst, ahogy a példázatbeli apa várta a fiát. Olyan csodálatos volt Istenre így gondolni, hogy a szívem szinte szétrobbant az örömtől.
Eszembe jutott egy másik történet is, amit sok évvel előtte olvastam Floyd McClung Isten atyai szíve c. könyvében. Ez a történet egy Sawat nevű thaiföldi fiúról szól, aki az unalmas vidéki élet elől Bangkokba költözött és ott a szexipar egyik központi alakjává vált. Olyan lányok fordultak meg a kezei között, akiket a szüleik az adósságaik fejében adtak el szexrabszolgának. Sawat alól azonban kicsúszott a talaj, kirabolták, rossz döntéseket hozott, és egy nap le is tartóztatták. Az alvilágban elterjedt a hír, hogy Sawat rendőrspicli. Végül elszegényedve egy kis kunyhóban kötött ki. Hadd folytassam innen Floyd McClung szavaival:
„Kis odújában ülve családjára, és különösen édesapjára gondolt. Eszébe jutottak apja szavai, aki egyszerű keresztyén ember volt és délen, a maláj határ mellett lakott egy kis faluban. Azt mondta búcsúzásképpen: ’Várok rád.’ Vajon az apja még mindig vár rá, mindazok után, amivel lejáratta a családot és szégyent hozott rájuk? Visszafogadná azok ellenére, hogy figyelmen kívül hagyta, amit Isten szeretetéről tanított neki? Már kis falujukba is régen eljutott bűnös életvitelének híre.
Végül kieszelt egy tervet.
’Kedves édesapám!’ – írta – ’szeretnék hazamenni, de nem tudom, visszafogadsz-e azok után, amiket tettem. Nagyot vétettem, apám. Kérlek, bocsáss meg. Szombaton este azon a vonaton leszek, amelyik áthalad a falunkon. Ha még mindig vársz rám, kérlek akassz fel egy fehér anyagdarabot a házunk előtt álló pofára.’
Az utazás alatt végiggondolta egész bűnös életét. Tudta, hogy az édesapjának minden oka megvan, hogy elutasítsa. Ahogy a vonat a falujukhoz közeledett, egyre idegesebb lett. Mit fog csinálni, ha nincs fehér anyagdarab a fán?
Sawattal szemben egy nagyon kedves ember ült, aki észrevette, mennyire ideges útitársa. Végül Sawat nem bírta tovább. Kitört belőle az egész történet. Mindent elmondott annak az embernek. Amikor beértek a faluba, így szólt: ’Uram, nem merek odanézni. Megtenné, hogy figyel helyettem? Mi lesz, ha apám nem fogad vissza?’
Sawat térde közé rejtette az arcát. ’Lát valamit, uram? Ez az egyetlen ház, ahol pofa van az udvaron.’
’Fiatalember, az édesapja nem egy anyagdarabot akasztott ki… nézze! Az egész fa be van tekerve fehér anyagokkal!’ Alig hitt a szemének. Ott állt a fa, teleaggatva fehér anyagdarabokkal és a ház előtt az apja fel alá ugrált örömében és egy fehér anyagdarabot lengetett! Az apja futott a vonat mellett és mikor a vonat megállt a kis falusi állomáson, átölelte a fiát és örömkönnyek folytak végig az arcán. ’Úgy vártalak!’ – kiáltott fel.”
Na, erről beszélt Jézus a tékozló fiú történetében. Isten ilyen. Isten olyan, mint egy apa, aki várja haza a fiát, és bármilyen életet is élt a fiú, kegyelemmel és szeretettel fogadja őt. Amikor Istent nem így ábrázoljuk a megtérő bűnösökhöz való viszonyában, helytelenül beszélünk róla. Akkor olyanok vagyunk, mint az idősebb testvér. Mint a farizeusok.
***
Gyönyörű és igaz példázat ez Istenről. De nem csak azzal követhetünk el hibát, ha elfelejtjük ezt a példázatot, hanem azzal is, ha az apa-fiú metaforát abszolutizáljuk és engedjük, hogy a Szentírás más tanításait bekebelezze. Fontos látnunk, hogy minden példázatnak, minden metaforának korlátozott érvényessége és alkalmazhatósága van. Jézus ezt a példázatot akkor mesélte el, amikor a farizeusok azon morogtak magukban, hogy Jézus bűnösökkel együtt eszik. Jézus a farizeusok morgására válaszként mondta el, hogy Isten úgy viszonyul a megtérő bűnösökhöz, mint az apa a példázatban a fiához. Olyan, mint Sawat apja – tehetnénk hozzá. Isten kegyelemmel, nagylelkűen, vádlás nélkül fogadja magához a bűneik alatt roskadozó bűnösöket. Isten telve van kegyelemmel, irgalommal és jósággal.
Katartikus átélni Istennek ezt a szeretetét. Semmihez sem hasonlítható érzés azt megtapasztalni, hogy Isten Atyánk lesz és fiává fogad, örökösévé tesz és arról biztosít, hogy mindig szeretni fog. A Szentírás egyik központi igazsága ez. Ezt a képet azonban ugyanolyan hiba volna abszolutizálni, mint bármely más metaforát. Mit értek a kép abszolutizálása alatt? Akkor abszolutizáljuk az apa-fiú metaforát, ha Isten minden cselekvésének a szűrőjévé és mércéjévé tesszük. Amikor abszolutizáljuk az apa-fiú metaforát, olyanokat mondunk, hogy „Istennél minden ítélet célja a nevelés, hiszen az apa is csak azért bünteti a fiát, hogy jobbá tegye”. Vagy: „Isten nem kíván helyettes áldozatot, hiszen melyik apa az, aki a fiának csak úgy bocsátana meg, hogy egy másik embert elver helyette?” És folytathatnánk, biztos mindenki hallott már igehirdetésekben olyan axiómákat, amelyek az apa-fiú metaforából születtek, de nincsenek harmóniában a Szentírás többi részével.
Hogy lássuk, mi a probléma ezzel, vegyünk egy másik képet, amit szintén Jézus használt, szintén a Lukács evangéliumában, szintén Istennek az emberekkel való kapcsolatára, éppen két fejezettel később. „Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás és legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál!? Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17,7-10)
Jézus szerint Isten tehát olyan, mint egy úr, aki a szolgálatába fogad bennünket. Amikor megérkezünk a fárasztó munkából, ő asztalhoz ül és elvárja, hogy felszolgáljuk neki a vacsorát, és csak azután üljünk le, hogy ehessünk. Majd mikor megtettük, amit parancsolt nekünk, ne várjunk köszönetet, mondja Jézus, hanem ismerjük el, hogy szolgák vagyunk, sőt, haszontalan szolgák. Most abszolutizáljuk ezt a metaforát ugyanúgy, mint az előzőt! Isten tehát nem olyan, mint egy szerető apa, hiszen melyik szerető apa az, aki azt várná tőlünk, hogy fáradtan hazaérve mi szolgáljunk neki, majd köszönet nélkül hagyna, és még nekünk kellene azt mondanunk, hogy haszontalanok vagyunk? Nem, ha Istent el akarjuk képzelni, Jézus szerint ő inkább olyan, mint mondjuk Döbrögi. Egy despota, akinek mi alászolgái vagyunk. Joga van hozzá, az embernek meg kuss legyen. Jézus tanította ezt Istenről.
Ugye most könnyebben érezzük, hogy valami gond van, mert a kultúránk egalitárius ítéletétől ez a metafora iszonyatosan távol áll. De Jézus használta, hogy az Istennel való kapcsolatunk egy aspektusát leírja. Hozhatnék más metaforákat is, például az úrét, aki a részeges, gonosz szolgáját hazatérve kettévágatja és a hűtlenek sorsára juttatja (Lk 12,41-48), de szerintem érthető, hová akarok kilyukadni. Egy metaforának az az érvényessége, aminek az illusztrálására szánták. A tékozló fiú apjának a metaforája azt illusztrálja, hogy Isten hogyan fogadja a megtérő bűnösöket. A haszontalan szolga példázata azt mondja el, hogy Isten felé nincs, nem lehet követelésünk. A hazatérő úr metaforája azt mondja el, hogy egyszer mindannyian számot fogunk adni Istennek, és ha nem lesz rendben a szénánk, Isten ítéletével találkozunk. Ezeket nem szabad kijátszani egymás ellen, mert akkor összeomlik a Szentírás belső rendszere és egyoldalúvá, torzzá válik az istenképünk.
Teljesen valóságos és igaz az, hogy Isten Jézus Krisztusban atyánk lett. Hogy ő a megtérő bűnöst korholás nélkül szeretettel öleli magához. Hogy ő Atyánk marad és gyermekeiként szeret bennünket. Mint Sawatot az apja. Teljesen valóságos és igaz, hogy Isten ítélni fog az emberek felett, és ahogy más helyen tanítja a Szentírás, akin nincs rajta Jézus Krisztus vére, aki nem hozzá tartozik, azt örök pusztulással bünteti majd. Ez is a Szentírásban van. Akkor Isten mégsem szerető Atya? Dehogynem! Annak a számára szerető Atya, aki hozzá jön. Aki Krisztusban jön hozzá. Aki nem hisz a Fiúban, azon viszont Isten haragja marad rajta. Jézus szerint is. Látnunk kell, hogy egy-egy bibliai kép érvényessége miben áll és a korlátai hol vannak, különben menthetetlenül összekeverednek bennünk a dolgok, és bálványimádók leszünk, akik maguk alkotnak istent ízlés és vágy szerint. Ez igaz az apa-fiú metaforára is.
Kedves Ádám,
írtad: „Teljesen valóságos és igaz, hogy Isten ítélni fog az emberek felett, és ahogy más helyen tanítja a Szentírás, akin nincs rajta Jézus Krisztus vére, aki nem hozzá tartozik, azt örök pusztulással bünteti majd.”
Nem pörgettem még vissza a teljes blogot, ha van írásod az Istent nem ismerők üdvösségének kérdéséről, légy szíves linkeld ide és békén hagylak 🙂
Alapvetően egyetértek egyébként a mondattal, vagy legalábbis az alapjaival, de azért néhány kérdés felvetődik, amire aztán vagy van válasz, vagy nincsen…
Az özönvíz előtt viszonylag egyszerű a képlet, volt a hívő vonal, meg a többiek. Utána viszont bonyolultabb a helyzet: a Melkisédeki papságról gyakorlatilag semmit nem tudunk, a zsidó nép ugye Ábrahámmal indul, de mire nép lesz a zsidókból, az is hosszú idő, arról már nem is szólva, hogy kicsit sem álltak hivatásuk magaslatán, jött a keresztény egyház, még az őskereszténység, a kb. legjobb időszak alatt sem jutottak el a Föld minden szegletébe az evangéliummal, most sokkal jobb a helyzet ebből a szempontból, de azért nem mondhatnánk, hogy mindenütt ott lenne egy olyan erőteljes kereszténység, ami megfelelő bizonyság lenne minden ember számára.
Nehéz elképzelnem a szerető Istenről, ráadásul hogy az még igazságos is lenne, hogy az emberiség túlnyomó többsége lemegy a lefolyón, aki soha életében nem is hallhatott az evangéliumról.
A Római levélben van egy rész, ahol arról beszél Pál, hogy az ítéletkor a pogányok, akiknek nem volt törvényük, önmaguknak mégis szabtak törvényt, meg ott volt a lelkiismeretük is, ami hol vádolja, hol mentegeti majd őket. Szeretném azt hinni, hogy ott arról van szó, hogy akik nem ismerhették Istent, az Igét, azokat a lelkiismeretük alapján ítéli meg Isten, és így nekik is van esélyük, bármily halvány legyen is. Ez persze kicsit sem mentesít senkit az Evangélum hirdetésének feladata alól.
Bárhogy is van, a mondatod azt sugallhatja, hogy az embereket Isten megbünteti azért, ha nincs rajtuk Krisztus vére. Cizelláltabbnak érezném, ha úgy tekintenénk ezt, hogy „Istennek nyilvánvaló a haragja az emberek bűnei iránt”, és aki nem fogadja el a megmentő vért, „Isten haragja marad rajta”. Jogilag a bűneik miatt vesznek el, a megmenekülés egy esély volt, amivel nem éltek.
Elnézést, ha szőrszálhasogató voltam 🙂 Nyilván nem lehet egy tanulmány minden mondatát tizenkét másikkal megmagyarázni menet közben, csak ezt fontosnak éreztem.
ÜDv: F.
Kedves Ferenc,
nem szeretném, ha a kik üdvözülhetnek kérdés irányába menne el a téma, ezért csak röviden: senki nem azért kap ítéletet, mert nincs Krisztus vére alatt (ugye a kép a páskára utal), hanem a cselekedeteiért. Ezt fejtegeti Pál a Róm 1-2-ben is: az is számonkérhető, aki nem hallotta az evangéliumot és nem ismerte a Tórát. Én arra utaltam, hogy csak az üdvözülhet, akinek Krisztus áldozatát beszámítják. Ez a beszámítás megtörténik az ószövetségi hívők esetében. Ennél többet nem tudunk, de jó reménységgel lehetük Jób, Melkisédek vagy Jetró iránt, akik Izráelen kívül voltak, és talán másoknak is kijelentette magát Isten, akiket végül Krisztusban üdvözít.
De inkább az apa-fiú metafora korlátairól szólt az írásom.
Kedves Szabó Ferenc!
Csak egy gondolatot bedobok C.S Lewistól szabadfordításban, ami nekem sokat segített.
„ Hiszem, hogy Krisztus váltságműve nélkül senki sem üdvözülhet, de azt sehol nem találjuk a Szentírásban, hogy Krisztus váltságművének az ismerete nélkül ne üdvözülhetne valaki.”
Sokat segít ez a tisztázás. Köszönjük.
Azon gondolkodom, hogy mégis az apa-fiú metafora a leggyakrabban van használva az Újszövetségben. Lehet mondani azt, hogy ez az alapvető leírása az Istennel való kapcsolatunknak – fiúságunk -, viszont ebbe belefér az is, hogy fegyelmez minket (sokszor nagyon fájdalmasan mert erre van szükségünk), és az is, hogy szolgái vagyunk, akik hálából szolgáljuk, és nem valami földi jutalomért?
„Teljesen valóságos és igaz az, hogy Isten Jézus Krisztusban atyánk lett.
Hogy ő a megtérő bűnöst korholás nélkül szeretettel öleli magához. …..”
Mint megtérő bűnösnek, valóságos tapasztalatom ez, melynek értéke a találkozás
pillanatától egyre növekszik már e földi létben, és átível az örökkévalóságba.
E földi létben azért, mert lépésről lépésre haladva a világosságban, egyre
jobban látom kegyelemre szorultságomat, ami párosul az Atya ölelő szeretetére
való vággyal, melyet mivel megkapok, szívem viszontszeretettel válaszol.
Az örökkévalóságban pedig a beteljesülő színről színre való látás miatt,
amikor úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.
A fehér szalagos történet mint példázat megadja a helyét, de valószínűleg nem igaz. Egy ezerféleképpen mesélt legenda egyik változata: https://en.wikipedia.org/wiki/Tie_a_Yellow_Ribbon_Round_the_Ole_Oak_Tree#Origins_of_the_song
*egész pontosan, ez egy vándoranekdota
Nem baj. A tékozló fiú története is kitalált történet.
Nagyon érdekes és fontos interjú jelent meg az Evangélikál Csoport honlapján. Márkus Tamás kérdezi Thoma Lacit (Dr. Thoma Lászlót) a helyettes bűnhődés kérdésének lelkigondozói aspektusairól. Érdemes elolvasni!
Érdekes és elgondolkodtató beszélgetés. Szinte minden gondolatával egyetértek. Tetszik Thoma László rugalmas és megfontolt, de mégis elvszerű, következetes stílusa/hozzáállása.
Különösen tetszett, amit a dühről írt (hajlamos vagyok mindenfajta dühöt inkább elfojtani, holott egyetértek azzal, hogy ez nem minden esetben helyes és egészséges, sőt – így ez nekem egy fontos gondolat).
A másik, ami nagyon érdekes, az a ma uralkodó teljesen szubjektív istenképek felmagasztalása („te így látod, én úgy látom, mindenkinek igaza van, ne kritizáld a véleményemet, mert az zaklatás”), valamint az a mentalitás, hogy sokan hajlamosak az alapján gondolkodni az igazságról, Bibliáról, hogy neki az mit „üzen”, milyen érzéseket vált ki belőle, stb., miközben enyhébb esetben csak kevésbé érdekli, súlyosabb esetben idegesen figyelmen kívül hagyja az objektív tényeket, illetve a kijelentés azon aspektusait is, amelyek az ő személyes érzésvilágát esetleg feldúlják, kizökkentik a kellemes hangulatból. Ahogy Thoma úr fogalmaz: „ilyenkor jön, hogy »az én istenképembe ez meg ez nem fér bele«, tehát akkor – következtetünk – »ez nincs is.«”. Ez a fajta indoklás az itteni vitákban is néha elő szokott kerülni mint olyan végső érv, amivel nehéz mit kezdeni.
De nem akarok senkit kárhoztatni emiatt, mert ez a hajlam belőlem sincs kiirtva – és ez érthető is, az embernek a személyes istenképét – amely valahol a lelkiismeretének az iránytűje is – nehéz formálnia, vigyáz rá, nem engedi meg, hogy bárki csak úgy belepiszkáljon. Mégis, különösen kellemetlen helyzet az, ha az ember tett vagy tesz olyan dolgokat, amelyek ugyan az aktuális istenképével/lelkiismeretével megférnek, de egy esetlegesen a realitás irányába módosítottal már nem, és ezzel nem akar szembe nézni. Érzésem szerint ezért is zavar sokakat az igazság és bosszú kérdése (amely pedig kihagyhatatlan egy reális istenképből), mert egy szuperkegyelmes, „télapós” istenkép mellett egyszerűen több minden fér meg. Az ilyen ember könnyen öncsalás áldozata lehet, és a hamis istenkép egy olyan bálvánnyá válik, amelyhez görcsösen ragaszkodik – annak megkérdőjelezését személyes támadásként éli meg az illető.
Ha valaki csak az alapján fogad el vagy utasít el egy igazságigényt, hogy az belőle elsőre milyen kellemes vagy kellemetlen érzéseket vált ki („miben van békessége” – keresztény szlenggel, de ezt egy amolyan felületes módon, az érzései és a belső státusz quo által vezérelve alkalmazva, nem igazság szerint), akkor garantáltan el fog tévedni – sajnos nekem vannak olyan közeli ismerőseim, akik keresztényként kiindulva, ezt a filozófiát követték, és jelenleg úgy tűnik, valami nagyon fura, nyakatekert, ezoterikus szeretet-bigyóban kötöttek ki (holott kívülről úgy tűnik, hogy az egész mögötti rendezőelv egyszerűen az, hogy nem akarnak szembenézni bizonyos korábbi tetteikkel). A rutinos keresztények élvezik, ha olyan igét vagy igemagyarázatot hallanak, ami „vág”, érzik, hogy megsérti a személyének problémás részeit, megítéli a viselt dolgait és bevilágít a szívének dohos, elhanyagolt részeire – ha az ember ennek aláveti magát, akkor kiszabadul az énjének az elnyomása alól – kevesebb lesz ő, és nagyobb lesz benne Krisztus: ez az igazi szabadság és felszabadulás. Persze ehhez is hozzá kell tenni, hogy ez csak akkor jó, ha tényleg az ige korrigál, mert van aki ezen a fronton esik túlzásba: ha nem korrigál az ige, akkor maga kaszabolja magát – kb. mint baál prófétái -, illetve súlyos esetben testvéreit (az igével is lehet úgy vagdosni, mint egy furkósbottal). Természetesen nem erről beszélek, pedig ilyen is előfordul.
A végén tárgyalt férfi-nő kérdés is érdekes. Nagyon jó gondolat, hogy bár van eltérés a két nem között, de mindenki meg van hívva a tanítványi létbe, és ahogy Thoma László mondja: „tanítványként ugyanarra a követésre és ugyanarra az engedelmességre hív Isten”, ebből a szempontból nincs különbség.