A média figyelmét nagyrészt elkerülte egy régebbi botrányos kegyelmi ügy, amelynek főszereplője egy vidéki mezőgazdasági vállalkozó. A neve most nem fontos. Az illető vállalkozó a saját környékéről szerződtetett idénymunkásokat, hogy egy gyümölcsösben végezzenek mezőgazdasági munkát. A szerződésben kikötött összeg a munkavégzés egész idejére vonatkozott, ezt az idénymunkások is aláírták. Közben viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a szerződtetett munkaerő nem lesz elég a teljes munka elvégzéséhez, ezért a vállalkozó újabb idénymunkásokat szerződtetett, akikkel szintén előre megállapodott a munkadíjról. Később ők is kevésnek bizonyultak, ezért a gyümölcsszedés utolsó fázisára is hozatott munkásokat, akikkel külön szerződést kötött. A botrány a fizetés napján robbant ki.
Amikor ugyanis a vállalkozó kifizette az idénymunkásokat, először azok kapták meg a szerződésben rögzített összeget, akiket utoljára hozatott. Ezzel nem is lett volna gond, mert ők a megegyezés szerinti összeget kapták. Csakhogy amikor azok kerültek sorra, akik a munka közepén jöttek, ők is hajszálpontosan ugyanazt az összeget kapták, holott az előbbieknél sokkal többet dolgoztak. Az igazán nagy felháborodást végül az váltotta ki, amikor a teljes időben a gyümölcsösben dolgozók is éppen ugyanakkora összeget kaptak kézhez, mint a többiek. A munkások érthető módon az igazságtalan bérezést kifogásolták. Amikor dühösen számonkérték a vállalkozón, hogy mégis mire gondolt, ő meglepve emlékeztette őket, hogy betartotta a szerződést, mindenki pontosan annyit kapott, amennyiben megállapodtak.
Mivel a feszültség nem csitult, a vállalkozó az irodába hívta a munkásokat, és nyugodt hangon megismételte: egyáltalán nem rövidített meg senkit, mindenkinek precízen kifizette, amiben megállapodtak. Jelezte, hogy a munkások a munka kezdetén még nem tiltakoztak a megállapodás ellen, elfogadták a bérezést, hiszen önként, maguktól írták alá a szerződést. Az pedig – magyarázta – az ő szíve-joga, hogy mire szórja el a saját pénzét. Miért ne adhatna ugyanannyit azoknak is, akik később álltak munkába, ezzel csakis önmagát megkárosítva? Mindenki pontosan azt az összeget kapta, amire vele leszerződtek, az elsők is, az utolsók is. A saját pénzéből miért ne szerződhetne az egyikkel így, a másikkal meg amúgy? Miért érzik közülük némelyek, hogy igazságtalanság érte őket? Senki nem kapott kevesebbet, mint amiért szerződött! Az egyik megkérdezett munkás szerint a vállalkozó még azt is felvetette, hogy talán az irigység motiválja a felháborodásukat. „Ez volt mindennek az alja” – tette hozzá lakonikusan.
(Az eredeti beszámoló „A szőlőmunkások példázata” c. glosszában olvasható.)
(Nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem-e, de úgy rémlik, hogy ebben az ügyben máshol is munkálkodott némi „kegyelem”.
Eleve az elsőként beigért napszám összege – amit bárhogy is nézzünk, nem egyetlen nap munkadíjának felelt meg, az egy teljes heti(!) összeg volt! – Hogyne fogadták volna el első szóra és vonakodás nélkül?!
Aztán ahogy az egyik felháborodottan fortyogó, elsők közt munkábaálló dolgozó a gazda képébe vágja a maga vádját: egyenlőkké tetted őket velünk!
Igen, a kegyelem egyik különleges munkája éppen az, hogy „egyenlővé tesz”! Ott, ahol mi csak a távolságot, a másságot, a különbözőséget, a …stb-t látjuk. Éppen azért, mert mi CSAK ezeket látjuk. A kegyelem viszont mindenkiben az „istenarcú embert” – akiben ugyanolyanok vagyunk (még ha tiltakozunk is ellene).
„……. Aztán ahogy az egyik felháborodottan fortyogó, elsők közt munkábaálló dolgozó a gazda képébe vágja a maga vádját: ……….”
Akivel szemben a gazda zseniális pedagógiai módszert alkalmaz. Nyilvánvalóvá teszi szíve indulatát és kiváltó okát azáltal, hogy végig kellett néznie a bérek kifizetésének fordított időrendjét. A legkésőbb munkába állók kapták meg először bérüket.
Fenti kommentem utolsó mondatát kiegészítem.
„A legkésőbb munkába állók kapták meg először bérüket”, és így tudta meg, az ugyanannyi, mint az övé.
Nagyszerű! Köszönjük!
Az emberi természet milyen távol van az Örökkévaló természetétől, a gondolkodás az Ő gondolataitól.
Közben Ő kegyelmes, igazságos és jogot, törvényt, szerződést betartó is.
Luk 10:20: De ne annak örüljetek, hogy a szellemek engedelmeskednek nektek, hanem annak örüljetek, hogy neveitek fel vannak írva a mennyekben!
Vajon nem egységes ajándékban és kegyelemben részesültünk, mégha munkálkodunk is az Ő szőlőskertjében?
Vakoknak vak vezetője: „Akkor odahívta magához a népet, és így szólt hozzájuk: „Figyeljetek ide és értsétek meg! Nem az szennyezi be az embert, ami a szájába kerül, hanem ami elhagyja a száját, az szennyezi be az embert.” Erre odamentek hozzá tanítványai, és megkérdezték: „Tudsz róla, hogy a farizeusok e szavak hallatára megbotránkoztak?” Így válaszolt nekik: „Tövestül kitépnek minden növényt, amelyet nem mennyei Atyám ültetett. Hagyjátok őket! Vakoknak vak vezetői! De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.”
A gondolat elejét ritkán szokták idézni. Az előző, 19. fejezet vége pedig összefügg a példázattal. A γάρ ide kapcsolja az előző fejezet végéhez. Nem mellékes dolog, mert ebből tudjuk meg, hogy mit kell itt dolgozni.
Az a munka, hogy hátat kell fordítani a világnak. Az örök létezésre való elhívást komolyan kell venni,- ez a munka. Valóságos célként kell értelmezni a világvége után megteremtett, „új egeket és az új Földet”, ez az élet legfőbb célja. A hitért kapjuk a bért.
Ha belegondolunk, tényleg ez a legértelmesebb, mert ez a maradandó.
Olyasmi ez, mintha a váróteremben akarnék berendezkedni, mikor tudom, hogy negyedóra múlva megy a vonat. Pontosabban, aki nagyon élvezi az ideiglenes várótermi tartózkodást az le fogja késni a vonatot, sőt a világvégén bezár a váróterem. Ez a világ elmúlik.