A keresztények társadalmi szerepéről néha azért is nehéz beszélgetni, mert nem feltétlenül vannak meg hozzá a fejünkben a megfelelő kategóriák. Sok összetett, bonyolult kérdés még összetettebbé és bonyolultabbá válik, ha néhány alapvető szempont nincs a helyén. Ebben a rövid posztban két egyszerű sémára szeretnék emlékeztetni az egyház természetével kapcsolatban. Az egyik a megjelenésével, a másik a feladatával kapcsolatos. Sok egyéb szempont is van, de ha csak ezt a kettőt szem előtt tartjuk, máris könnyebben tudunk tájékozódni, és talán szükségtelen félreértéseket is el tudunk kerülni. Kezdem az elsővel, ami az, hogy Jézus követői kétféleképpen vannak jelen a világban: összegyülekezve és szétszórva.
Amikor a hívők összegyülekeznek, részt vesznek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban (ApCsel 2,42). Ilyenkor együtt élik át, hogy ők Isten szent népe, a káhál, az ekklézsia, az Isten Izráele, az egyház. Az összegyülekezett hívők sajátos közösséget alkotnak, amelynek nem feladata az uralkodás vagy a páli értelemben vett „kard” használata (Róm 13,4). Nem e világból valók, hanem az eljövendőt várják. A hívők azonban nem csak összegyülekezve képviselik Jézust a világban, hanem szétszórva is. Jézus a világba küldi a követőit, hogy ott só és világosság legyenek, hassanak és világítsanak (Mt 5,13-16). Ilyenkor a tanítványok elhívásuk szerint (1Kor 7,24) szolgálnak, szeretnek, hatnak, alkotnak, gyarapítanak. A pék pékként, a buszvezető buszvezetőként, a tanár tanárként, a bíró bíróként, a katona katonaként, a politikus politikusként, a költő költőként, az orvos orvosként. Ezek nem az összegyülekezett egyház, hanem a szétszórt egyház tagjainak a feladatai, ezért egészen eltérőek és specifikusak is lehetnek.
A másik szempont hasonló ehhez, csak más nézőpontból. Jézus tanítványai arra kaptak elhívást, hogy szeressék Istent a személyes életükben, szeressék egymást a gyülekezetben, és szeressék felebarátaikat a társadalomban. A személyes, a közösségi és a társadalmi szféra mind integráns része a tanítványságnak. Ha a személyes kapcsolat Istennel hiányzik, a közösségi és a társadalmi hatás belül üres és hiteltelen lesz. Ha a közösségi szféra hiányzik, a hívő könnyen feloldódik a társadalomban, és elveszíti azt az identitását, hogy Isten szent népéhez, az elválasztottak gyülekezetéhez tartozik. Ha hiányzik a társadalmi szféra, akkor pedig az történik, amitől Jézus óvott: a gyertyát a véka alá rejtik, a só bent marad a sótartóban.
Jézus tanítványai tehát a világban vannak, de nem a világból valók. Istenhez tartozunk, Krisztusban kiválasztott szent népként, de a világba lettünk elküldve, hogy sóként és világosságként hassunk azon a területen, ahol az elhívásunkat kaptuk. Amikor összegyülekezünk, elválasztott identitásunkban erősödünk meg. Amikor szétszóródunk, egyenként a világban fejtünk ki hatást az élet számos területén, elhívásunknak megfelelően. Ez a tanítványság útja, ez az egyház működése a világban. Sok szükségtelen félreértést megspórolhatunk magunknak és egymásnak, ha ezekre a szempontokra emlékezünk.
Köszönöm Ádám a sok fontos szempont közül a most kiválasztott kettőt, amik segítenek ezeken a területek való tájékozódásban.
Személy szerint kiváltságnak tartom és folyamatos hálára inspirál, hogy Isten kegyelméből alkotórésze lehetek „az ekklézsiának, az Isten Izráelének, az egyháznak”.
Lenyűgöz hogy a bennem élő „…… új ember., mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Efézus 4:24) alapján magamban hordozom a só és világosság tulajdonságát.
Továbbá tanulom felismerni és értékelni az „összegyülekezés” és „szétszóratásban” rejlő feladatokat, áldásokat, valamint megélni azt az állapotot, hogy bár a világban élek, de nem e világból való vagyok.