A terzina a Commedia versformája volt, amelynek főbb jellemzői a hármasrím, a jambikus időmérték, a meghatározott szótagszám. Elizeus történetének újrameséléséhez alkalmasnak találtam ezt a formát, de ahogy élesebb szemű olvasóim azonnal látni fogják: az időmérték követelményének nem tettem eleget. Mentségemre szolgáljon, hogy Dante kiváló fordítói is megbontották a terzina szabályait: Nádasdy a rímeket hagyta el, Babits időnként a jambikus ritmust. Nem mérem magam hozzájuk, Dante mesterhez különösen nem, részemről a jambusokról való lemondás talán csak a tanonc tiszteletlensége a techné iránt. Az ok az eredményhez hasonlóan prózai: nem tudtam elbocsátani egy-egy kedves képet, gondolatot, szót, tipológiát, és úgy gondoltam, a modernitásban ezt már talán megtehetem. A rímhez és a szótagszámhoz viszont mereven ragaszkodtam. De leginkább ahhoz, hogy hű legyek a bibliai Elizeushoz, akiről most mesélni akarok.
ELIZEUS
Illés felmondott; elmegy a mester;
rá szakad minden felelősség.
Nem vállalja, csak egy feltétellel:
két rész a Lélekből! – S megnyílt az ég.