Gyakran hallom azt a véleményt, hogy a valódi kereszténység szükségszerűen ellenzéki alapállást jelent. Szerintem ez félreértés. Bár én is sokszor leírtam már, hogy Jézus hiteles követése ellenkultúra, szeretnék most különbséget tenni az ellenzékiség és az ellenkultúra fogalma között. A célom ezzel a különbségtétellel nem az, hogy a hívők jelenlegi politikai orientációját bármilyen irányba befolyásoljam, sőt, még csak a keresztények politikai állásfoglalásának elvi alapjaival sem akarok most foglalkozni. Két hozzáállásról lesz szó, amelyek a látszat ellenére nagyon különböznek egymástól.
Az ellenzéki alapállás lényege az, hogy önmagamat a fennálló hatalommal (legyen az politikai, munkahelyi, egyházi vagy szülői) szemben határozom meg, és arra törekszem, hogy a hatalom hibái lelepleződjenek, hiteltelensége nyilvánvalóvá váljon, törekvései meghiúsuljanak. Az ellenzéki alapállás nem tiszteli a hatalmat, hanem támadja, megkérdőjelezi, és ahol tud, betart neki. Van, persze konstruktív ellenzékiség is (legalábbis hallottam már ilyenről), amely úgy számoltatja el a hatalmat, hogy közben minden jó ügyet, amelyért küzd, támogat, de ez a szerepértelmezés is a hatalommal való viszony által határozza meg magát. Az ellenzéki alapállás szükséges lehet olyan közegben, ahol a bizalmatlanság elve és az ellensúlyok a bűn jelenléte miatt és a hatalom ellenőrzése céljából elengedhetetlenek. Francis Fukuyama rengeteget írt arról, hogy az együttműködésre és bizalomra alapozó rendszerek jóval sikeresebbek, mint azok, amelyek a bizalmatlanságra épülnek, de készséggel elismerem, hogy ahol az emberek közötti bizalom megtört, és nincs belső erkölcsi erő, amely külső kényszer nélkül is hatna, szükség van a hatalom valamiféle ellenzéki kontrolljára.
Az ellenkultúra egészen más. Az ellenkultúra nem a hatalommal szemben – a hatalom ellenpólusaként – határozza meg magát, hanem éppen a hatalomtól független önazonossága emeli őt a hatalom által integrálható valóságon kívüli térbe. Az ellenkultúra a hatalom felett áll, de nem lehet belehelyezni a hatalmi struktúrák világába, melytől mindenestül idegen. Nem akarja a hatalmat ellenőrizni, kiiktatni, nem nézi le, és nem célja, hogy a helyébe lépjen. Az ellenkultúra ugyanannyira szabad a hatalomtól, mint amennyire szabad a hatalom szolgálatára is. Azért ellenkultúra, mert nem része a fennálló rendnek, és mivel nem része, el is különülhet tőle, be is lakhatja egy időre, bírálhatja is, de akár segítheti és virágzóbbá is teheti. Az ellenkultúra a hatalom számára jóval kevésbé megfogható, mint az ellenzékiség, hiszen míg az ellenzéki identitást a hatalomhoz való viszony határozza meg, az ellenkultúra önazonossága a hatalomtól független forrásból ered. Az ellenkultúra gyökeresebb elkülönülés a fennálló rendtől, mint az ellenzéki alapállás. Ez még akkor is így van, ha az ellenzéki éppen a a hatalom eltávolításán dolgozik, az ellenkultúra viszont – belső parancsra – a hatalom engedelmes szolgájaként mutatkozik.
A kereszténység ellenkultúra, nem ellenzéki kultúra. Önazonossága nem a mindenkori hatalomhoz igazodik, hanem Jézus Krisztushoz, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. A keresztények nem azt a feladatot kapták a Mestertől, hogy bírálják és gáncsolják a fennálló rendet, hanem azt, hogy éljenek hiteles követőkként, és semmilyen igazodási pontot ne fogadjanak el rajta kívül. Jézus követői tudják tisztelni a hatalmat, mert Isten ügynökének tekintik (Róm 13,1-7), engedelmeskednek is neki, mert Jézus erre kéri őket, de létükkel aláássák és tagadják a jelenlegi világrend alapjait, mert minden reménységüket az eljövendő világba, az Isten uralmába helyezik.
Hogy milyen is Jézus követőinek ellenkultúrája, azt egy korai keresztény irat így fogalmazza meg: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk… Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepőnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak. Szegények, és sokakat gazdagítanak; mindenben szűkölködnek, és mindenben bővölködnek. Gyalázzák őket, és a gyalázatban megdicsőülnek; káromolják őket, és megigazulnak. Szidják őket, és ők áldást mondanak. Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak. Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek, mint akik életre támadtak. A zsidók küzdenek ellenük, mint idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani gyűlöletük okát. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.” (Levél Diognétoszhoz, Ókeresztény írók 3, 371-2)
Ez nem ellenzéki kultúra. Ez ellenkultúra.
Milyen szép ítélet ez a mai „kereszténységre” nézve – mármint ez az idézet a cikk végén. Sajnálom, hogy mára már kénytelenek vagyunk lépten-nyomon az egyház(ak) ellenében meghatározni „Az Egyház”-at, hiszen ma szinte mindenki keresztény.
Ádám, egyetértek az állításoddal, de érdekelne, hogy miért tartottad aktuálisnak éppen most mindezt leszögezni?
Nekem mindig is furcsa volt amikor egy keresztény azzal bizonygatja nem hívők előtt a kereszténység hasznát, hogy az jó hatással van a társadalomra, jobb világ lesz tőle meg ilyesmik. Ez ugyanis csak részben igaz, szóval rossz érvelés. Másik részben ugyanis épp hogy (világi értelemben) rosszat hozott Jézus: kardot, testvér testvér ellen, ítéletet stb…
Gyuri, köszönöm a kérdésedet. Sok helyen idézték, hogy szerintem a kereszténység ellenkultúra, én meg elgondolkodtam azon, hogy vajon nem értenek-e félre engem azok, akik idéznek. És ekkor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az ellenkultúra nem egyenlő az ellenzékiséggel, és mi a kettő között a különbség. Kb. ez a bejegyzésem története.
Kedves Ádám, nem tudom, jól meg tudom-e fogalmazni a kérdésemet… valami olyasmi, hogy akkor hogyan értékeljük a kereszténység és a kultúra ezerféle összefonódását az elmúlt 2000 évben? Ezek mind olyanok, mint a szinkretizmus, szóval egy nagy lelki paráznaság lenne az egész európai keresztény kultúra? Hogyan gondolkodjunk pl. a keresztény politika, keresztény állam gondolatáról? – ehhez kevésbé értek, de igen nagy kérdés a számomra, és nem tudom a választ…
Vagy hogy olyasmiről beszéljek, amihez több közöm van: a keresztény művészet. Bach sokak szerint az „ötödik evangélista”, én nem szeretem ezt a szóvirágot, de azért… pl. ismerek olyat, aki úgy tért meg, hogy zenekarban játszott a János- passióban, és egyszer csak rájött (a zenéből!!!) hogy ha valaki 1723-ban (zenében) így meg tudta szólítani Jézust, akkor ezek szerint Jézus 1723-BAN MÉG ÉLT. És levonta a következtetést, hogy akkor talán még ma is, és még ma is megszólítható…
Viszont kedvenc teológusom, Balthasar így ír Leibnizről és a barokkról:
„…megérthetünk itt valamit a nagy barokk művészet szelleméből: azt a hitbeli meggyőződést, amely nem választja el egymástól a világ harmóniájának és az önmagát kinyilatkoztató Isten szeretetének a ragyogását, ezért elvélaszthatatlanul világi és világfeletti nyelven fejeződik ki, sőt győzedelmesen teret követel magának, Isten minden tudásba beavatott megjelenítőjeként fogja fel magát, s fel sem ötlik benne, hogy a keresztény ember nemcsak túl keveset, de túl sokat is tudhat, aminek következtében két dolgot elfelejt: a filozófia területén a létet, a teológiáén a keresztet. Akárcsak a kora középkori szakralizmus, Leibniz is hatalmas monstranciát épít meg, csak éppen eltűnik belőle az igazi monstratum, a passió éjszakája.”
hüm. Lehet, hogy Balthasar túl szigorú? Vagy épp túl engedékeny, és ahol Isten igéje olyasmivel kapcsolódik össze, ami nem Ő, ott az egész eredmény a máglyára való? Szétszálazható a keresztény ellenkultúra „a” kultúrától, a filozófiától és egyebektől, vagy természetes, hogy átjárja azt, és csak az egyes konkrét esetekben lehet eldönteni, hogy mire mondunk igent és mire nemet, elfogadva azt is, hogy nem biztosan ugyanaz „tisztátalan” nekem és a másik hívő testvérnek? Vagy igazából az emberi értékek tiszteletben tartásával, a keresztény jelzőt csak annak adjuk, ami hívő közegben, hívők által, teljesen biblikus célokra és módon, „ellenkultúraként” jött létre? (Gyanítom, hogy azután legalább akkora vita kezdődne, hogy mi felel meg ezeknek a követelményeknek és mi nem…)
Berci, jók a kérdéseid! Amikor a protestantizmus újragondolta Jézus követői és az őket körülvevő kultúra kapcsolatát, három egymással versengő modellt alkottak. Az anabaptisták dualista, a lutheránusok dialektikus, a kálvinisták holisztikus modellben gondolkodtak. Mindhárom modell elutasította a középkori skolasztika szintézisét. A dualizmusban a keresztények világa külön térbe kerül, a dialektikus modellben maguk a keresztények élnek egyidőben két külön térben, a holisztikus modellben a keresztények ellenkultúrája van az emberi kultúra közepén, és ahhoz képest minden más periférikus. Jézus követése mindhárom modellben ellenkultúra.
Uram ettől meg ments meg!
A képmutatóktól.
Szia Ádám! Az ellenzéki lét szerintem többszintű dolog, elméletileg nem feltétlenül jelenti az aktuális hatalom reflexszerű gáncsolgatását. De a hatalomnak (is) szüksége van ellenzékre, amely a választók nevében – jogosan – számon kéri a meghitdetett statement-eket…
Milyen értelemben ellenkultúra a kereszténység? Létezik keresztény kultúra? Kérek szépen definíciót arról, hogy ebben a kontextusban mi a kultúra? Félre ne érts: nem kekeckedem, csak ez a téma izgat.
Gyuri, néhány hónapja tartottam két előadást a keresztények és a kultúra kapcsolatáról. Akkor a következő definíciókkal dolgoztam:
(1) „kereszténység” alatt Jézus követőit értem (azoknak az embereknek a közösségét, akik Úrnak tartják az evangéliumokból megismerhető Jézust, és neki engedelmes életet akarnak élni)
(2) „kultúra” alatt a Jézus követőit körülvevő társadalom szokásait, meggyőződéseit és szerveződését értem
Ebben a cikkben amellett érvelek, hogy a kereszténység sokkal alapvetőbb módon áll szemben az őt körülvevő világ rendjével (és annak hierarchiájával), mint amit az ellenzékiség fogalma jelöl. Ez az alapvető belső különállás viszont azt is lehetővé teszi, hogy Józsefként, Dánielként vagy Balog Zoltánként részt vegyünk a hatalomban, engedelmeskedjünk neki, meg azt is, hogy bíráljuk a hatalmat, ha Isten erre hív. Egyik esetben sem a hatalom határoz meg bennünket. Az ellenzéki identitás viszont a fennálló rendből ered.
Köszönöm a választ, Ádám. Tanulságos volt, és lehet, hogy mindhárom modellben van igazság – bár szerintem a tomista szintézisben is van, amennyire (felületesen) ismerem. És mit szólsz a pascali „modellhez” (bár nem tudom, hogy az tényleg erről a kérdésről szól-e, de érinti): a test (érzékiség), szellem (kultúra), és a keresztény hit-remény-szeretet úgy is felfogható, mint a dimenziók: a test a vonal, a szellem a sík, a kereszténység pedig a tér. Ilyen módon minden testi és szellemi jelenség leképeződése, figurája, vetülete lehet az Igazságnak, de önmagából semmilyen mennyiségi sőt minőségi fejlesztéssel sem érhet el a felsőbb síkra. Végtelen bonyolultságú anyag sem hoz létre szellemet, és semmiféle szellemi felemelkedés nem hoz létre keresztény szeretetet, hitet.
De ez a modell sem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor például a Biblia mint írásmű hova tartozik? Nyilván azt mondanánk, hogy a három dimenzióba, még ha van egy földi, szellemi vetülete is. Na jó, de akkor hova tartozik a teológia? A keresztény művészet? Stb.
Igazából egyik modellben sem világos, hogy hogyan keveredhet össze, mondjuk visszatérve a protestáns modellekre, az „ellenkultúra” a többivel, merthát ha nem keveredne, akkor minden műalkotás, minden politikai irányzat és jogszabály, stb. vagy ide, vagy oda tartozna. Az pedig elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ez nincs így.
(Vagy pl. a holisztikus modellbe belefér, hogy van egy „átmeneti zóna”? de akkor mit értünk ellenkultúra alatt? Tényleg én se belekötni akarok, mert pl. a Diognétosz-levelet olvasva az ember még azt hiszi, hogy világos a dolog és persze hogy ellenkultúra… csak aztán mégse tűnik olyan egyszerűnek…)
(illetve bocs… a Diognétosz-levél test-lélek hasonlata is mintha sejtetne valami mást, talán egy kicsit a pascal-féle síkokhoz hasonlít)
Érdekesek ezek a hozzászólások. Marci gondolatain elindulva bennem is felvetődik, hogy hogyan éljük meg azt, hogy „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” vagy ahogy egy hasonlat ábrázolja „Az jó, ha a hajó a vízen van, az nem ha a víz van a hajóban.”
Most, hogy ezt végig gondoltam, az jutott eszembe, hogy megint nem tudok jobbat, mint hogy Jézusra kell figyelni. Ez már annyira elcsépelt lett (sajnos), de hát Ő az alap, és nekünk rá kéne koncentrálni, és elhinni, hogy ő tud minket vezetni. Javítsatok ki, ha tévedek, vagy túl naivan/leegyszerűsítve látom a dolgot.
Foglalkoztat ez a kérdés, főleg hogy érdekel a politikai/közszolgálati pálya.
Kedves Idealista!
Javaslom, hogy messze kerüld el a politikai/közszolgálati pályát. Az előbbi már felzabálta az utóbbit, amely ezáltal közszolgálatiból inkább hatalom-szolgálativá vált, sajnos 🙁
Kérdezz olyat, aki már közszolgált’ az elmúlt 20 évben, mielőtt döntesz!
Tit 1,16
Vallják, hogy Istent ismerik, de cselekedeteikkel tagadják, mivelhogy útálatosak és hitetlenek és minden jó cselekedetre méltatlanok.
Adjon az Úr szemet a látásra és fület a hallásra mindenkinek…
Kedves Realista!
Nos valóban nekem is ezek miatt vannak aggályaim a dolgot illetőleg. Egyelőre az 1 Kor 7:20 (Kiki a mely hivatásban hívatott el, abban maradjon.) az, ami miatt békém van – ti. a képzettségemmel a közszolgálati pálya a legvalószínűbb. Másrészt meg hogyan léphetne előre az ország, ha nincsenek hívők a politikában és közszolgálatban?
Én is abban reménykedem, hogy az Úr vezet majd oda, ahol Ő szeretne látni.
Kedves Ádám Alapvető problémám ezzel az írással, hogy olyan fogalmakat kapcsol össze, amik nem összeillőek (még ha a köznyelvben össze is keverednek). Nincs úgy általában ellenzéki vagy keresztény kultúra. A szélső jobb is ellenzéki, de pacifista KKP is. Keresztény a kopt, de keresztény az evangélikál amerikai is. Zavaros alapokon pedig csak zavaros következtetések születnek. Szóval a kultúra fogalmát mindkét esetben leválasztva én arra hajlok, hogy ha a kereszténység hű akar maradni a gyökereihez, akkor ha nem is akar ellenzéki lenni, ha szeretne is együttműködni, mégis minden esetben és rendszerben a kiszolgáltatottak, a becsapottak, kánaáni nyelven szólva az árvák és özvegyek szószólójaként ellenzékbe szorul. Szerintem nem lehet balogzoltánként résztvenni egy hazug és korrupt rendszer kiépitésében még akkor sem, ha személyesen nem is tapad pénz, vagy vér a kezéhez. el lehet vállalni bármilyen hivatalt, de egy hét alatt ki kell derüljön, nem hajlandó erkölcstelenségre.
Kedves Stalker,
Ugyan Ádámot szólította meg, de annyiban belekotyognék, hogy nem létezik olyan politikai csoportosulás, ami nem „hazug és korrupt”. Az igaz, hogy a jelenlegi kormányzat ezen a téren kompromittálva van, viszont nincs olyan politikai csoportosulás, ami érintetlen lenne. Sőt, az ellenzék jelenlegi kampányában pont ugyanannyira hazug, mint a kormányzat, ha nem jobban. Az ellenzék korruptságáról se legyen illúziója, mert a többség részt vett az elmúlt 30 év kormányzásában, és kb elsőkézből tudom bizonyítani, hogy egy hajszállal sem különb. Sőt, egyértelműen súlyosabb következményekkel járt az országra nézve, mint a jelenlegi korrupt rendszer.
A politika olyan, mint maga az ember, és a legrosszabb „formáját” hozza elő. Az Ön értelmezésében „balogzoltánként” nem vehetne részt egyik kormányban sem keresztény ember. Ez egyébként itthon népszerű keresztény nézet, de más országokban kevésbé. Van bibliai ellenpélda is, gondoljon Dánielre. Részt vett a babiloni és perzsa birodalom kormányzásában jónéhány uralkodó ideje alatt, nem alacsony „beosztásban”. Ezek a birodalmak pedig gonoszak voltak (főleg a babiloni), és így is jelennek meg a bibliai képekben/szimbolikában (Jel.).
Bennem inkább kérdés az, hogy olyan kormányzat munkájában részt vehet-e keresztény ember, ami olyan ideológiákat tűz a zászlajára, ami direkt és nyíltan szemben áll a Biblia tanításával, és célul tűzte ki ennek az elsöprését. A babiloni birodalom jónéhány döntése támadta a zsidóság etnikai és vallási érdekeit, de konszepcionálisan és ideológiailag nem vele szemben határozta meg magát. Manapság sokkal veszélyesebb erők mozognak a politika terén.
kedves wkm pontosan erről beszéltem, a következetes keresztény mindig ellenzékbe szorul. az sosem lehet kifogás, hogy kik vannak még és miért ellenzékben.
Még annyit kihagytam, hogy a gyakorlat azt mutatja, hogy a politika „teste” egyéni és csoportos érdekek folyamatos háttér megállapodásainak „szövete” (ez a kormányzati és ellenzéki érdekcsoportok között is rendszeres), amiben általános jelenség a törvénytelenség. (Ez egészen érdekes szintekig is el tud jutni, mint például az USA lobbi rendszere, ami ennek a korrupciónak egy legalizált formája.)
Kedves Stalker,
Kollektíve egyértelmű, hogy a keresztény közösségnek jó távol tartania magát a politikától, mert annak az ölelése veszélyes. Viszont ha egy kormányzat nem ellenséges a keresztényekkel szemben – egy morális szempontból semleges területen – egyénileg lehet segíteni a munkáját, mert ez szerintem feladatunk is (Jer. 29:7). Ha a kormányzat ideológiai alapon arra törekszik, hogy a biblia tanításait, vagy a kereszténységet eltörölje, akkor ennek a kormányzatot nem kell támogatnunk a munkájában, sőt. A „jólétünk” ez esetben sokkal inkább az ellenállás sikerességén múlik.
ebben sajnos nem értünk egyet. egyáltalán nem jó hogy távol tartjuk magunkat a politikától, mert a politika nem tartja magát távol a keresztény közösség (ek) től. Krisztus prófétai öröksége ennek az ellenkezőjét diktálná. szerintem épp attól van ilyen gyalázatos állapotban a konzervativ tábor, mert nem tudja az általad felvázolt paradox helyzetet feloldani. ezért fogja gondolom református püspök megáldani a kinai kommunista párt egyetemi kampuszát budapesten putyini lámpafénynél.
„…ezért fogja gondolom református püspök megáldani a kinai kommunista párt egyetemi kampuszát budapesten putyini lámpafénynél.”
Tájékozatlan vagyok, linket tudnál adni?
Ha távol tartja magát az egyház a politikától, akkor református püspök nem fogja megáldani a kínai egyetemi kampuszt.
Nem lehet a politikába kollektíve úgy bekapcsolódni, hogy idővel ne legyen saras a közösség keze, vagy legalábbis nagyon nehéz, és az incidensek elkerülhetetlenek. Ezért kell távol tartania magát az egyháznak a politikától/hatalomtól. Az egyénnek viszont pl közszolgaként, nem feltétlenül kell politikai iszapbirkózásba merülnie, mert sok – morálisan semleges – terület van, ahol a szakmai szempontok nagyjából kiszorítják a politikait (vannak ilyen döntéselőkészítő és akár döntéshozó helyek is). Félreértés ne essék, irtózom a közigazgatástól, és nem vágyom miniszteri székre sem, de megértem, ha egy keresztény ilyen megbízást elvállal, ahol szakmai területen kell építeni az országot. De ez esete válogatja.
„…mert a politika nem tartja magát távol a keresztény közösség (ek) től”
Ezt egyébként hogy érted? Mit jelent a szóhasználatodban a nem „távol”?
félek hamarosan mi is iszapbirkózásban fogunk elmerülni, úgyhogy ha nem haragszol részemről ez az utolsó hozzászólás ehhez a beszélgetéshez. próbáltam irónikusan fogalmazni, de általában pont azok nem értik az iróniát, akiknek cimzem. lehet, hogy technikailag egy püspök sem fogja ott lobogtatni a palástját, mint ahogyan a stadionok némelyikében, de átvitt értelemben igenis lesz áldás, persze valami magasabbrendű cél érdekében (pénz). a politikában szerintem nincsenek morálisan semleges területek, „idegenrendészeti elárások” ha valamiről nem beszélünk, az is beszédessé válik egy pillanat alatt. az pedig, hogy besározódunk a munka része. ezért volt a lábmosás is. aki kolostorba zárkózik és úgy próbál tiszta maradni az téved. naiv kérdésedre válaszolva a politika jelenleg szerintem tökéletes birkalegelőnek és szavazattermőföldnek tekinti az egyházat, ahol az engedelmességre és a minél kevesebb önálló gondolkozásra szocializálódott néptömegek tanyáznak, várva az útmutatást az örök élet reményében. búcsúzóul köszönöm a kedves és konstruktiv beszélgetést, nagyon ritka amikor értelmesen lehet valakivel eszmét cserélni. Isten áldjon!
Kicsit a politikai sajtó viharait érzem a hozzászólásodban. Ezt megértem, mert nehéz érintetlenül elmenni mellette, de nem szabad elfelejteni, hogy az szándékos hangulatkeltés, és a valódi jelentősége a legtöbb esetben jóval kisebb, főleg az anyagi jellegű kérdésekben.
A kormányzati munka nem egyenlő a politikával, bár sok átfedésben lévő területe van. A politikai döntések „vektorai” meghatározzák a kormányzati munkát, de sok esetben a végrehajtó hatalom tényleg csak végrehajtó hatalom, és nincs jelentős, morális kérdést feszegető oldala. A legtöbb döntés és annak végrehajtása pedig ilyen természetű, csak ezek annyira hétköznapiak, hogy nincs média visszhangja. Ezeket a szocialista rendszerben még lehozták a sajtóban, de ezek ma már „unalmasnak” számítanak.
„… politika jelenleg szerintem tökéletes birkalegelőnek és szavazattermőföldnek tekinti az egyházat”
Úgy látom, hogy ez tervezett programként valósul meg, amit a progresszív elit dolgozott ki. Nyilvánvaló hogy a bibliai igazságokat valló keresztények nem állhatnak ki olyan politikai törekvések mellett, amik a hitük alapigazságait, és azok hétköznapi megélését támadja direkt módon. Ezzel egyértelműen a konzervatívabb néppártok felé terelik ezeket az embereket. Viszont ezek a konzervatív politikusok is jellemileg pont ugyanolyanok, mint az ellenzékiek, csak az elit direkt módon ezt a szerepet osztotta rájuk (a fidesz eredetileg is liberális párt, és időről időre ennek a valóságnak a bizonyítékai feltörnek a mélyből). Amit nem tudsz legyőzni, annak állj az élére. Ez jó eszköz a kereszténység csapdába ejtéséhez, mert arra törekszenek majd a progresszívek, hogy amikor ezekkel a konzervatív bőrbe bújt progresszív balosokkal szemben átfogó tisztogatásokat hajtanak majd végre, főgonoszként a konzervatívokat beállítva (előhozzák az összes kompromittáló esetet, és fellázítják a tömegeket, ami egyébként jelenleg is zajlik, és némileg te is áldozata vagy), akkor hozzácsapják a keresztényeket és a bibliai tanításokat is, mint főbűnösöket.
(Az elmúlt évtizedekben is sok esetben provokálták a hívőket, és igyekeztek pl háborúk és fegyveres beavatkozás követelése mögé beállítani, de hála Istennek a beépített emberek nem tudtak jelentős bázist kovácsolni ehhez, elszigetelt esetek maradtak, a keresztény hívők ellen elkövetett rengeteg véres támadás ellenére. Ha bármilyen szörnyűség elkövetése, vagy bosszú mögé sikerülne felsorakoztatni a kereszténységet, az tökéletes alap lenne egy keresztényüldözés megindítására. Mivel a kereszténység felekezetekre oszlik, ez eszköz az Örökkévaló kezében arra, hogy megtartsa a népét. Ha kialakulna a „nagy keresztény szervezeti egység” amire a pápa és más felekezetekben lévő „szimpatizánsai” törekszenek, akkor jóval könnyebben lehetne az egész világot a hívők ellen hangolni. Így jóval nehezebb, mert szervezetileg nem lehet egyben a keresztényégre ráhúzni a vizes lepedőt, hanem a biblia tanításait kell támadni, ami nagyságrendekkel nehezebb feladat.)
Ezért is látom veszélyesnek az egyház/felekezetek közeledését a politikához, miközben egyénileg szerintem nem feltétlenül helytelen, ha dolgozunk az országunk jólétéért, akár kormányzati, önkormányzati stb, döntéssel járó munkakörben, de az előttem is tiszta, hogy morális szempontból nehezített pálya, de ebből a szempontból sok más szakma is problémás.
De köszönöm én is a beszélgetést, és áldjon meg téged is az Úr!
Kedves wkm,
a beépített emberekről szóló megjegyzésed telitalálat! Nem akarok minden esemény mögött operatív tevékenységet látni, de a jelen korszak sok eseménye is könnyebben magyarázható ha figyelembe vesszük ezt a tényt.
Kedves stalker,
ha tudsz angolul, hadd ajánljak pár oldalt ami Martyn Lloyd-Jonest idézi, aki szerintem igen jól körbejárta a témát.
Elsősorban talán a legfontosabb a témában:
https://themajestysmen.com/gospelpost/martyn-lloyd-jones-on-church-and-social-concerns/ — tömören: a direkt politikai beavatkozás hátráltatja az Egyházat az Istentől kapott feladatai ellátásában: minden népek tanítvánnyá tételében…
Másodsorban, a teljesség kedvéért: https://ca.thegospelcoalition.org/columns/detrinitate/martyn-lloyd-jones-preach-the-gospel-to-change-culture/
Tömören: az Egyház indirekt politikai hatása számít csak igazán, miközben az Egyház az Evangélium hirdetésére és Krisztusról való tanúságtételre fókuszál…
kedves Dzsaszper köszönöm, sajnos annyira nem jó az angolom. Nekem most Roger testvér a Taize közösség vezetője jut eszembe, aki a háború alatt zsidókat, utánna németeket bujtatott. Ez is politika. Fókuszáljunk, azzal nincs is gondom, de lehetne ez egy olyan „zseblámpa” amivel rendszeresen rávilágitunk az éppen regnáló és sokszor magát kereszténynek hazudó politikai erők csalfaságaira, ahogy a próféták is tették (Nátán). Ami most nálunk zajlik azzal az egyház szerintem sok ember szemében hitelteleniti az evangéliumot. Hogy nyugaton mi van az egy teljesen más kérdés.
Kedves stalker,
az általad felhozott példát csupán annyiban gondolom politizálásnak, hogy nem fogadták el a politika önbálványozását, és nem adták fel a lelkiismeretüket (beleértve a vallás egészen gyakorlatias gyakorlását is, de az alapvető erkölcsi normákhoz a politika ellenében való ragaszkodást is.
Nem tudom, szerinted mi zajlik nálunk?
A magam részéről ahogyan óriási hibának tartanám beállni egyik vagy másik párt szekere mögé, hasonló óriási hibának tartanám az erkölcsi kérdésekben való öncenzúrából való hallgatást is, akár a családjoggal határos területeken…