Az Elvis-film jó lett. Persze, aki allergiás már az amerikai kulturális intézményeket uraló radikális propagandára, az fészkelődni fog, amikor megint egy metronóm kiszámítható ütemében csapódnak be a szokott témák (leginkább ugye a rasszizmus, a lázadás, meg persze egy kiadós Christmas-bashing), de ezeket azért jól el lehet helyezni Elvis Presley életútjában is, és a film összességében sokkal súlyosabb annál, hogy ezeken fennakadjunk. Tom Hanks hatalmasat alakít Tom Parker szerepében, és eleve nagy húzás volt az ő szemszögéből láttatni a „király” megdicsőülését és lassú, fájdalmas elkárhozását. A forgatókönyvírók még egy apró mentőkötelet is dobnak Elvis hírhedt menedzserének, bár ez édeskevés ahhoz, hogy árnyalja a közönség lesújtó véleményét. A film végén Tom Parker szájába adják a mondatot, hogy Elvist valójában „a szeretet ölte meg”. A rajongói iránti szeretete. Ezt természetesen nemcsak azért érezzük hazugságnak, mert a kapzsi menedzser mondja, hanem azért is, mert a szívünk mélyén sejtjük: valójában az ördög mondja.

Csodás hangja sokféle utat nyithatott volna meg a memphisi fiú számára, de Elvis azt választotta, amelyik a legkézenfekvőbb volt, és amelyiket legtöbben talán magunk is választottunk volna. A hírnevet, a csillogást, a pénzt, a nőket. A közönséget. A gyönyörtől sikítozó lányokat. A lájkokat, amelyek egyre magasabbra tolták benne is az öröm elérésének alsó küszöbét. Elvis saját lelki éhségének a foglya lett, és ezt menedzsere úgy használta, mint egy kutya pórázát, amely idővel lánccá vastagodik az énekes nyakán. Mintha a csillogó gallérja is inkább nyakörv lenne, amelynek másik végén a menedzser, pontosabban az ördög állna. Elvisen pedig egyre vastagodik a lánc, és a mélybe húzza. Függősége nem is a drog, amit a mutatvány igényel, hanem a közönség, amelynek szeretetét szomjazza. Mi meg közben egy vergődő embert látunk, aki a lázadás szabadságáért elkótyavetyéli a kapcsolatok szabadságát, a színpadi csókokért a feleségét, a rajongásért a szeretetet, a lájkokért a valóságot, az ördögért Istent.

Elvis pedig egyre mélyebben és olthatatlanabbul sóvárog gyermekkora meghatározó forrása után, amit a néger spirituálék testesítenek meg, az ébredési sátor vibráló spiritualitása, amely biztosabb sziklája az örökkévalóságnak, mint a hírnév. Csak a varázslatos hangú Mahalia Jackson már ugyanúgy halott, mint édesanyja, aki annak idején nem talált a hitben elég vigasztalást, és Elvis fuldoklik, verejtékezik, és pont úgy a bódulatba menekül, mint az, aki érte belehalt az aggódásba. Az ördög nem enged a szorításból, tolja fel a színpadra a következő adagért, a túlélés lájkjaiért, Elvis pedig lehajtott fejjel kovácsolja az újabb és újabb karikákat saját láncában, amely végül megfojtja őt.

Már gyerekkoromban is mélyen megrázott Elvis Presley drámája. Hallottam akkoriban egy anekdotát, ami nem tudom, igaz-e, de a film alapján abszolút igaz lehet. Állítólag Elvis mondta nem sokkal halála előtt: „Pályám kezdetén három dologra vágytam: hírnév, gazdagság, boldogság. Ma mindenki ismer a világon, és több pénzem van, mint amit valaha el tudnék költeni. De hogy mi a boldogság, azt ma sem tudom.” Ez a zseniálisan ördögi Elvis történetében. A kísértő a hírnév és a pénz által ígért neki boldogságot, és keresztül tudta rángatni őt egy olyan életúton, amelyben volt is hírnév és pénz, a végén mégis a kifosztottság, csalódás, elveszettség maradt. Egy frenetikus hanggal megáldott énekes, aki földi értelemben végül elkárhozott. Biztos vagyok benne, hogy Elvis gyerekként hallotta a mondatot valamelyik ébredési sátorban: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?” Vajon eszébe jutott-e ez valamelyik szállodában, amikor kiégve, magányosan odaült a tévé elé, hogy visszanézze saját produkcióját?

És a végén egy mondat a karácsonyi albumról is. Amerikában a Karácsonnyal kapcsolatban jelenleg pontosan olyan hamis mítoszteremtés zajlik, amilyen szirupos énekek születtek a Karácsony ünneplésére az ötvenes években. Ez a mostani mítosz arról szól, hogy a Karácsony semmi más, csak szirupos énekek a hóemberről és a rénszarvasról. Ehhez a mítoszhoz tartozik a filmnek az a része (igen, én is az allergiások közé tartozom), hogy Elvisnek a Christmas-album semmit nem jelentett, csak egy békát, amit a pénzért le kellett nyelnie. Nem ismeri az amerikai Délt, sőt, a régi Amerikát, aki nem ismeri a Karácsony spirituális erejét. És nem ismeri szerintem Elvist sem, aki ezt az erőt kivenné a szívéből, még ha láthatóan egy másik erő diadalmaskodott is felette. A csata az ő lelkében sem biztos, hogy végleg eldőlt. A Karácsony része Elvis örökségének, ahogy a gospel és a spirituálék is azok. Aki nem hiszi, hallgassa meg, ahogy az albumon a „Take My Hand, Precious Lord” c. dalt énekli.