Talán furcsa kérdés, de felteszem: Jézus Krisztus kereszthalála lényegi célját tekintve vajon engesztelés vagy megváltás volt? És rögtön meg is válaszolom, bár még a kérdés sem biztos, hogy érthető: természetesen mindkettő. Pál ezt írja a rómaiaknak: „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság (ἀπολύτρωσις) által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul (ἱλαστήριον) az ő vére által azoknak, akik hisznek.” (Róm 3,24-25) Itt nem csupán egyetlen levélen, de egyetlen mondaton belül olvassuk Krisztus halálával kapcsolatban, hogy az megváltás (váltság) és engesztelés, tehát mindkettő. A két kifejezést különböző formákban máshol is bőségesen megtaláljuk az Újszövetség lapjain, nem egyedi esetről van szó. De miért merül fel egyáltalán a kérdés, hogy válasszunk a két cél – a megváltás és az engesztelés – közül?
Az ok az, hogy az engesztelő áldozat magvában meghúzódó isteni harag idegenné és taszítóvá vált a mai terapeutisztikus kultúrák számára. A megváltás gondolata viszonylag könnyen érthető, hiszen a szabadulás és a szabadítás eszközeként kifizetett váltságdíj ismerős és pozitív csengésű fogalmak. Egy ember fogságból való megváltása kulturálisan ma is értelmezhető, és ha Krisztus ezt tette a kereszten, az nem igényel nagyon mély indoklást. Az engesztelés azonban haragot feltételez, ráadásul Isten részéről, így a harag lecsillapítására irányuló áldozat inkább valamiféle ősi, primitív kultusz lenyomataként hat, amelytől jobb mihamarabb megszabadulni. Kortárs teológiai környezetben ezért tevődött át a hangsúly az engesztelésről a megváltásra, gyakran akár az előbbi ellenpontjaként is.
Azonban ahogy a fenti igében is látjuk, a két koncepció egyáltalán nem áll szemben egymással, sőt, valójában feltételezik egymást. A megváltás metaforája a rabságra utal, amelyből Isten kivált bennünket Jézus Krisztus által. A szóban forgó rabság a Sátán, a bűn és a halál szolgasága (ApCsel 26,18; Kol 2,13-15; Zsid 2,14-15). Krisztus azért halt meg, hogy megváltson bennünket ebből az állapotból. Ebben az értelemben a vére (vagyis az értünk adott élete) a váltságdíj (Róm 3,24). Azzal, hogy Jézus kifizette ezt a váltságdíjat, megnyílt előttünk a szabadulás útja (Gal 1,4). A Sátán elveszítette felettünk az uralom jogát, kijöhetünk a világosságra, Isten fiainak dicsőséges szabadságára (Kol 1,14). Megtörik felettünk a sötétség ereje, a bűn hatalma, és az evangélium által világosságra kerül az elmúlhatatlan élet (2Tim 1,10).
De hogy kapcsolódik ehhez az engesztelés, és miért van szükség egy külön fogalomra a megváltás mellett? A kapocs a bűn. A bűn miatt jött be ugyanis a világba az emberi halál (1Móz 3; Róm 5,12.17), a Sátán pedig a halál által uralkodik az embereken (Zsid 2,14-15). A Sátán egyetlen jogalapja, hogy az emberen hatalma legyen, az ember Istennel szembeni engedetlensége és az emiatt rajta lévő isteni harag (Jn 3,36). Amíg ez a harag nincs kiengesztelve, addig az ember a bűn – és ebből következően a halál és a Sátán – uralma alatt lesz (Ef 2,1-2). Isten azonban „szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (1Jn 4,10). Az engesztelés Istennek szól, mint jó illatú áldozat (Ef 5,2), és Isten adja, aki ellen vétkeztünk. Luther helyesen mondta, hogy ha Isten szeretetéből valamit is meg akarunk érteni, meg kell állnunk e rejtély előtt: szabadulásunkért önmagát vádolja! Sőt, bünteti. Már a mózesi szövetségben is Isten adta a vért az oltárra engesztelésül (3Móz 17,11), de az evangélium által jött világosságra a megdöbbentő igazság, hogy ez a vér valójában az emberré lett Isten vére (ApCsel 20,28). „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” (Kol 1,19-20)
Nem kell tehát választanunk megváltás és engesztelés között, és nem is szabad. A kettő szétválasztása magát az evangéliumot roncsolja annak legbelső magjánál. Az apostolok által hirdetett evangélium szerint Isten azért adta Fiát engesztelő áldozatul, hogy a bűn miatti haragját irántunk való szeretetből kiengesztelje, és ezáltal megszabadítson bennünket a bűn, a halál és a Sátán hatalmából. Ezt az isteni áldozatvállalást ünnepeljük minden Nagypénteken, illetve minden alkalommal, amikor a szentek közösségében megtörjük a kenyeret, hogy Krisztus halálára emlékezzünk (1Kor 11,26).
Köszönöm Ádám ezt jó volt olvasni. Egy – az engesztelés körül évekkel ezelőtt zajlott vitában már felszínre jött – kérdést talán érdemes volna még érinteni: a váltságdíjat Jézus kinek (Kinek) kellett megfizesse?
A váltságdíj maga az engesztelő áldozat, amit Isten adott Jézus Krisztus által a nevünkben önmagának értünk.
„……………… Ezt az isteni áldozatvállalást ünnepeljük minden Nagypénteken, illetve minden alkalommal, amikor a szentek közösségében megtörjük a kenyeret, hogy Krisztus halálára emlékezzünk (1Kor 11,26)”
Kegyelem, hogy időről időre egy falat kenyérrel emlékezem az Úr Jézus Krisztus értem is megtört drága testére, egy korty borral pedig az értem is kiontott életére, vérére. Ő volt az, aki a bennem élő bűn és annak manifesztálódásaiért is átokká lett, átment az ítélet tüzén és meghalt.
Hála és köszönet Istennek, hogy az Úr Jézus Krisztus megváltómmá lett, továbbá engesztelő áldozattá az Ő vére által minden múlt, jelen és jövőben elkövetett bűneimért. Kegyelem, hogy ezen kinyilatkoztatásokban hiszek.
Az engesztelés a múlt, amire építünk, a megváltás a jövő, amiben reménykedünk.
„Az ok az, hogy az engesztelő áldozat magvában meghúzódó isteni harag idegenné és taszítóvá vált a mai terapeutisztikus kultúrák számára. A megváltás gondolata viszonylag könnyen érthető, ” Ádám, irigylésre méltó pozítív tapasztalatod van, nekem van ennél rosszabb terapeutisztikus is….és ez ma már egyáltalán nem egyértelműen sorolható a katolikus kategóriába. Mégha a katolikus esetleg evangélikus teológiában jártasabbak ezt tudatosabban Szent Anzelm rendszerével szemben teszik is, ill. a többség tudattalanul az ő által befolyásolt, de sajnos megtérés-személyes Isten-kapcsolat, Szentlélek szerepének hiányában persze hogy túl joginak, rigednek megélt (?/+ utólag annak tűnő, szerintem mind 2) századokon át megtapasztalt rendszerrel szemben. Sokkal inkább, kissé a másik cikkedre hivatkozva, nyugat felé sűrűsödő egész kereszténységet megkísértő terápiás trendről van szó: nem is épp személyes köreimben, általában érzékelt médiás keresztény környezetben. Én nem a megváltás-engesztelés közti viaskodást látom, ennek megkülönböztetését sem (sőt bevallom ennyire tudatosan még magamnak sem választottam szét), nem, én rosszabbat tapasztalok: mindkettő, a váltság is „túl jogi”, túl rideg Istenhez.. és filozófikusabban nézve ez a meglátás beleilleszkedik egy egész trendi rendszerbe: ma általában taszító minden, ami határozott, ami igaz, a rend, az apa, a biztonság, a hatalom, az erő, a prédikáció, a szó, az írás, a nyelv, tudás,(természet)tudomány tehát az „igazság” rendszere ezeknek „ellenkezője” a „szeretet” rendszere (figyelem szándékos idézőjel, nem az én nézetem!) érzelem, viszonylagosság, szenvedély, elfogadás, a kép, video, zene, töredezett laza írás, prédikáció helyett interakció, hatás, humán ágak ill természettudományok csak populáris általában egészségről szóló része stb.Hangsúlyozom, nem utóbbaik rosszak, hanem a baj, életveszélyes baj, hogy elöbbiek vannak rosszként feltűntetve, mindehol minden téren, lássátok: iskola, múzeumok, könyvesboltok (egy német Thalia-ban több az olvasást kellemes, csiklandozó érzéssé tevő giccs lassan, mint a könyv…). Semmi kétség, természetesen tudjuk és értjük, megértjük az okokat, előzményeket, hogy miért lejáratott dolgok az előző rendszer tagjai (amik természetesen valójában ugyanazon Rendszer egy-ségei)..Attól még nem ez a megoldás egy felnőtt emberiség számára.Ma ha itt nyugaton a hangoskeresztény mainstreamben (tisztelet a kivételnek), ha a kereszt még egyáltalán említésre méltó, akkor az kizárólag „Isten szeretetének jele” vagyis egy örült öngyilkos vagy gyilkosságot bevállaló (persze tök mindegy milyen nemű, mégcsak nem is vőlegény..) szerető szerelmes vallomása, kb, azok a grafitik jutnak erről most eszembe, amik Budapestre menet az autópálya hídakon olvashatóak, amelyek megalkotásához valóban kell egy „önfeláldozó” készség, semmi kétség… jogi aspektus, az igazság aspektusa nélkül csak egy szentimentális őrült akciója marad Jézusé, ami természetesen „szeretetből” a többi vallású iránt korszerűségét vesztve bármikor lecserélhető más szenvedélyes képre ill. átértelmezhető—-sajnos olyanok is úsztak el ezzel az árral akikről ezt nagyon fájdalmas hallani, elneveztésük alapján…..
De így én most én is tudatosabban szétválasztva a két fogalmat, bizony én is az engesztelést tartom botrányosnak,a legtöbb „jogi”-nak címkézett elutasítás erre vonatkozik. Mindenesetre számomra talán a legerőteljesebb és -szebb, igen -szebb, legbotrányosabb (számomra is botrányos, hiszen én sem vagyok kevésbé réintve mint a most szidott vak nyugatiak), de legfelemelőbb mozzanat (ami aztán végképp kiveri a biztosítékot a szerető Isten humán képével szemben): amikor Jézus halála pillanatában elsötétül az ég, mennydörgés stb, az Atya elfordul tőle… elfordul tőle, nem csak „neki úgy tűnik sebzettségében”/ „a sebzett követőinek rossz gyógyulásra szoruló istenképében”, valójában elfordul, meg megutálja őt abban a momentumban, mint a mi vétkeinket tökéletesen magában helyettünk hordozó Váltságot,el kellett fordulnia tőle mint Váltság tárgyától nem mint hordózójától, mert a sötétséget Isten nem tudja nem megvethetni.De mi a csudának tenné ezt a saját élvezetére, rideg „jogászkodásából”, ha nem előzné meg és kísérné e tettét a valódi, nem csak hisztérikus, hanem mély és hű szenvedélyes- szerelmes érzelem?