Az igazság és a hazugság megkülönböztetéséhez, valamint az igazság mélyebb megértéséhez gyakorlatra van szükségünk. A gyakorlat episztemológiai jelentőségét hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,11-14)
Polányi a „hallgatólagos dimenzió” egyik jellemzőjének tartotta, hogy gyakorlat révén alakul olyan ismeretté, mely más dolgok megismerésére tesz képessé. A zongorista ujjainak meg kell tanulniuk a darabot, hogy a zenész a darabra tudjon figyelni, ne az ujjaira. A vak eleinte még idegen botja a gyakorlat által válik meghosszabbított karrá, mely szinte a testtel egybenőve érzékeli a tárgyakat, melyekhez hozzáér. A borkóstoló ízlése sok-sok ízlelés által válik elég kifinomulttá ahhoz, hogy meg tudja különböztetni egymástól a különböző borfajtákat. A műértő a gyakorlat következtében tudja megállapítani egy képről, hogy az igazi vagy hamisítvány-e. Így van ez az igazság igéjével is. Gyakorlat által tudjuk felismerni és megérteni.
A levél szerzője a fenti mondatokban olvasóit bírálja, amiért eltompult hallásuk miatt nem tud nekik mélyebb dolgokat elmagyarázni. A hallás ebben az esetben lelki felfogóképességet jelent. Nem tud nekik az alapvető isteni igazságoknál mélyebben fekvő, összetettebb dolgokat elmondani, mert nem bírják felfogni azokat. Nem valami ezoterikus tudásról van itt szó, melyet csak az avatottak hallhatnak, hanem az alapigazságokkal összhangban lévő, de azok összefüggéseit, következményeit, okait és különböző dimenzióit jobban feltáró és elmagyarázó igazságokról. Mint amilyen Jézus főpapi szerepe vagy az, hogy Isten üdvözítő terve hogyan bontakozik ki a korokon át. Ahhoz, hogy az olvasók ezeket értsék, gyakorlottabbaknak kellene lenniük az igazság ismeretében.
A szerző „érzékszervekről” (τὰ αἰσθητήρια) beszél, melyek alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére. Plutarkhosz az értelmet nevezi a lélek érzékszervének, itt azonban ennél valószínűleg többről van szó. Olyan lelki érzékelésről, mely képes különbséget tenni jó és rossz között. Ez nem automatikus: gyakorlás kell hozzá. Arra van szükség, hogy ezeket az érzékszerveinket rendszeresen használjuk. Akinek nincsenek használatban a lelki érzékszervei, az „tejen él”, vagyis nem tud mélyebb igazságokat megragadni, megérteni, felfogni. „Kemény eledelt” az képes befogadni, akinek az érzékszervei gyakorlottak. A megkülönböztetésben gyakorlott ember számít „érettnek” (τέλειος), aki másokat is tud tanítani.
A mondatnak minden bizonnyal etikai éle is van. Az „igazság igéje” görögül itt nem λόγος ἀληθείας (igazság vagy valóság igéje), hanem λόγος δικαιοσύνης (igazságosság igéje). Istennek arról a beszédéről van szó, amely az igazságosságra vezet, az igazságosságot mutatja meg, az igaz élet irányelve. Ahogy korábbi igéknél is láttuk, a lelki attitűd, az életmód, az erkölcs és a szív állapota nem elválaszthatók a megismerés folyamatától. A jó és a rossz megkülönböztetése (tehát az a tudás, hogy mi helyes és mi helytelen) gyakorlat (γυμνάζω) következtében alakul ki. A szentség megfelelő érzékelése gyakorlás által formálódik ki bennünk. Itt is igaz, hogy akinek van, annak adatik. Aki megteszi, amit ura kér tőle, az jobban fogja ismerni és érteni ura akaratát. Aki engedelmes, az megérti, miért jó engedelmesnek lenni. Aki bízik Istenben, az még jobban fog bízni benne. Aki teszi, amit tennie kell, az képessé fog válni arra, hogy még többet tegyen és még többet értsen.
A mondat szembemegy azzal a karteziánus attitűddel, amely külső szemlélőként akar megbizonyosodni az igazságról. A valódi megbizonyosodás bevonódással, részvétellel, engedelmességgel, bizalommal alakul ki. Gyakorlat által. A megismerés és megértés olyan folyamat, amelyben aktívan és elkötelezetten részt veszünk.
Szerintem ez a rész a közvetlenül előtte lévőkre utal, arra, hogy Jézus szenvedéseiből tanulta meg az engedelmességet, vagyis, hogy Isten szenvedések által tette tökéletessé. A nyomorúság által nyílik meg az ember füle, a megalkuvó életmód pedig elpuhuláshoz, alkalmatlansághoz vezet. Különös dolog, de az igazságosság az igazságtalanság elszenvedése által érthető meg. Igen ez egy gyakorlati ismeret, nem egy általában véve vett ismeret, hanem az igazság ismerete, és aki ebben nincs benne, annak teljesen felesleges az igazságról beszélni, mert úgysem fogja érteni.
Pál, mielőtt szent ikonná merevítette volna az utókor, hús-vér ember volt, és jókat veszekedett judaista nemzettársaival, akik nem voltak vevők a teológiai újításaira. A zsidókhoz írt leveléből nekem inkább ez tűnik ki, mint az episztemológia.
Jó, hogy felhívtad a levélre a figyelmet, mert mindig is érdekelt Jézusnak a „Melkizedek rendje szerinti” papsága. Olyan egzotikusan hangzik! A levélből azt olvasom ki, hogy Pál innovált, Melkizedek egyszeri történetéből igyekezett precedenst teremteni Jézus főpapságára, miközben tudtommal nem elvárás, hogy a Messiás egyben főpap is legyen (lehet, hogy ebben tévedek, de bar-Kochba pl. sosem volt főpap, és e nélkül is kvázi-Messiásnak számít). Megértem a judaistákat, akiknek nem tetszett a sauli jogászkodó innováció, miközben azt is gondolom, hogy Pálnak a dolgok végső rendjében nagyjából igaza volt, csak nem annyira Melkizedek, mint szélesebb megfontolások miatt.
Kedves László,
kissé meglep, ahogyan tényként kezeled, hogy Pál a szerzője a Zsidókhoz írt levélnek. Más tudományágakban annyira ügyelsz a leheletfinom fogalmazásra (amit a magam részéről értékelek). Érdemes lenne legalább utalni arra, hogy ez egy, többé-kevésbé népszerűnek mondható teória az egyéként sok közül arról, hogy ki is a szerző.