A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.
János a levélben világossá teszi, hogy a bizonyosság végső és legerősebb (noha nem egyetlen!) forrása a Szentlélek, aki tanúskodik az apostolok által hirdetett Krisztusról. Van azonban megtévesztő lélek is (4,1-3), amely tagadja az apostoli bizonyságtétel fő elemeit, leginkább azt, hogy Isten Fia testi megjelenése volt az ember Jézus. Azokat, akik idegen lélek hatására megtévesztő tanokat hirdetnek, János antikrisztusoknak nevezi, mert szemben állnak a Lélek által felkent igazi Jézus Krisztussal. A 2,20-ban nyilvánvaló a szójáték: az antikrisztusokkal (ἀντίχριστοι) ellentétben „nektek kenetetek (χρῖσμα) van a szenttől…” Az új protestáns fordítás úgy folytatja a mondatot, hogy „és ezt tudjátok is mindnyájan”, ez azonban indokolatlan értelmezése a καὶ οἴδατε πάντες szavaknak. Véleményem szerint helyesebb úgy fordítani a mondatrészt, hogy „és mindannyian ismertek”, vagy „és mindnyájatoknak van ismerete”, esetleg: „és mindnyájan tudjátok” („ezt” nélkül). Akinek a Szenttől van kenete, annak tudása/ismerete is van.
A 27. vers is megerősíti ezt a gondolatot. A kenet tanít meg az igazságra, amelyben meg kell maradnunk akkor is, ha az antikrisztusok – az „ellenfelkentek” – más Jézust hirdetnek nekünk. A kenet nem független az apostoli tanítástól (vö. 4,1-4), de nem is azonos azzal. A lelkek megítélésének mércéje az apostoli igehirdetés, a Szentlélek kenete azonban arról tesz bizonyságot, amit János és a többi szemtanú hirdettek. Az antikrisztus lelke tagadja az apostoli bizonyságtételt és megtévesztő módon egy másik Jézust hirdet (nem azt, akiről a szemtanúk bizonyságot tettek), a kenet viszont leleplezi ezt a megtévesztést. A kenet bizonyos értelemben megelőzi az apostoli bizonyságtételt. Az apostoli igehirdetés meghallásakor a Szenttől való kenet hallgatólagos dimenzióként és értelmezési keretként működik. A kenet megismerhetővé és felismerhetővé teszi az apostoli igehirdetésben bemutatott Jézust, és hazugnak minősít minden más Jézust, amely idegen ettől az apostoli igehirdetéstől. Ennek a kenetnek a jelentőségét az egyház egész története alátámasztja.
Amikor például a konstantini fordulat után felhígult negyedik századi egyházban egyre több püspök tette magáévá Arius eretnek tanait, miszerint Jézus nem volt egyenlő Istennel, Hieronymus azt írta: „Felnyögött a világ, mert ariánus lett!” Az apostoli evangélium és a kereszténység ügye forgott kockán, hiszen Arius Krisztusa már nem az apostoli igehirdetés Krisztusa volt. A Krisztus istensége mellett kiálló Athanasziosz püspök legfőbb szövetségesei az egyszerű egyiptomi keresztények lettek, akik számára továbbra is teljesen egyértelmű maradt, hogy Jézus Isten, ezért imádni kell őt. A Szenttől való kenet tanította őket erre, és a kenet leplezte le előttük Arius megtévesztő, hazug tanait. A racionalizmus 19-20. századi terjedésekor hasonló módon az egyszerű hívőkben lévő Szentlélek őrizte az egyházban az evangélium üzenetét. A Szentlélektől újjászületett hívők tudták, hogy kicsoda Jézus, hiszen a szívük az apostoli igehirdetés hatására megelevenedett, Krisztusba beleszeretett, előtte térdet hajtott, és ezt a hitet a liberális teológusok sem tudták kiirtani belőlük. A Szentírás olvasásakor arra a Jézusra ismertek rá, akit a kenet révén megismertek, akinek arcán Isten dicsősége volt, a szívük ezért elutasította a racionalista Jézus-képeket. A kenet tanította meg őket az igazságra, mert a kenet magától a Szenttől van.
Ha valaki, én biztosan nem vagyok a történeti kutatás és a történeti bizonyítás ellen. Fontosnak és hasznosnak tartom a hit történeti alapjainak vizsgálatát, én magam is rengeteg időt töltök ezzel. Amit episztemológiai szempontból ellentétesnek tartok a tapasztalataimmal, a megismerés valódi természetével, valamint a Szentírás tanításaival, az az ismeretelméleti pozitivizmus, amely nem számol a megismerés személyes vetületével és a Lélek belső megvilágosító munkájának jelentőségével, vagy eleve tagadja is azt. A tapasztalat, a megismerés természete és a Szentírás egyaránt azt igazolják, hogy a szív Lélektől kapott bizonyossága erősebb a külső bizonyítékoknál, noha együtt dolgozik a bizonyítékokkal és bizonyságot tesz azokról. Hogy Jézus kicsoda, azt nem csak a történeti bizonyítékokból tudhatjuk. A kenet is erre tanít. A kenet leleplezi a hazugságot, az igazságot pedig megerősíti. Keresztényként ismeretelméleti szempontból nem lehetünk pozitivisták. Nem csak azért nem, mert a pozitivizmus ismeretelméleti zsákutca, hanem azért sem, mert – ahogy az Apostoli Hitvallás mondja – „hiszünk Szentlélekben”.
Kedves Ádám,
nagy érdeklődéssel olvastam a cikkedet a kenetről, ugyanis ismerek egy közösséget, ahol a „kenetről való tanítás” évtizedes és alapvető.
A cikkedben hivatkozol a kenetre mint személyre (A kenet tanít meg az igazságra, a kenet leleplezi a hazugságot) és igen, az ige is ezt teszi.
„A kenet nem független az apostoli tanítástól, de nem is azonos azzal.” De akkor végső soron a kenet mi lehet? Személy? Ez a szentháromság tanával ellentétes lenne. Tárgy? Fizikai értelemben ez valamilyen olaj, fűszerekkel, esetleg kenőcs, de akkor hogy képes tanítani?
Vagy fogjuk fel valami olyan tárgynak, mint például a szemüveg, mely felerősíti a személy egy képességét? Mi a véleményed?
Fontosnak tartom, hogy az igemagyarázatnál igyekezzünk megtalálni a mai ember fogalmainak megfelelő értelmezést, mert abba a hibába eshetünk, hogy könnyen valamilyen szakrális dologként ismételgetünk egy dolgot, amiről fogalmunk sincs.
Jó a kérdés. Én úgy értelmezem, hogy János a kenetet a Szentlélek metaforájaként használja.
A válaszod logikusnak tűnik. Viszont a Szentlélek legfőbb ismérvei, hogy Isten és Szellem. Hogy lehetne ennek metaforája a kenet, ami olaj és fűszer?
Nem kötözködni akarok, de lehet, hogy itt valamilyen mélyebb dologról van szó, ami további vizsgálódást, gondolkodást igényel.
Nekem a következő ige ugrott be az írásod kapcsán: „szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (Jel 3:18). Érdekes lehet, itt milyen szó szerepel, a görögben már nem vagyok otthon. Mindenesetre a jelentéstartalom nagyon hasonló az általad vizsgált igével és itt egyértelműen mint „látásjavító tárgyra” hivatkozik János.
Persze ez a gyakorlatban jelentheti a Szentlélekkel való betöltekezést is, aminek a gyakorlati módja egy másik cikk témája is lehetne.
A ThM Thesis 65-74. oldalán elmondom az érveimet, hogy a kenet szerintem miért a Szentlélek metaforája. Legfontosabb érv a Lukács 4,18 (mely utalás az Ézsaiás 61,1-re), ahol Jézus azt mondja: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem…” A Szentlélekre sokféle képpel utal a Biblia, mindegyik más szemantikai mezőt nyit meg. A kenet mint metonímia a prófétai szerepet kapcsolja össze a Lélek munkájával, mely szerepnek egyik következménye az ÚR szándékának ismerete. János ezt a jelentést aknázza ki, amikor a valódi hívőket bátorítja az antikrisztusokkal szembeni lelki harcukban.
Az 1Sám 16,13 lehet az egyik legrégebbi alapja annak, hogy az olaj illetve a kenet a Szentlélek metaforája.
Ha a víz, forrásvíz, folyó, bemerítés lehet a Szentlélek metaforája (pl. az Ezékiel 47, ill. Keresztelő János kapcsán), vagy akár a galamb (Jézus bemerítése kapcsán) akkor nem értem, hogy miért ne lehetne az olaj is éppúgy…
A metafora mindig egy szempontra fókuszál… és ahogy minden hasonlat, úgy minden metafora is sántít — más szempontok szerint.
Természetesen lehet a Szentlélek metaforája sok minden, de az értelmezést tekintve nem mindegy, hogy például a működést illusztrálja az író (árad mint a folyó), vagy magáról a személyről beszél (galamb).
Jézusra a megkeresztelkedéskor a Szentlélek nem úgy szállt le mint egy galamb, legalábbis a görög szó (szóma) arra utal, hogy maga a Szentlélek szállt le galamb testében, formájában. Hasonlóan a tüzes nyelvekhez.
A hasonlat, metafora, metonímia sorrendben egyre erősebb azonosulást kifejező irodalmi eszköz, teológiai szempontból azonban – véleményem szerint – külön kell választanunk a szemléltetést, megnyilvánulási formát magától a személytől.
Ilyen eset például a Szentlélek ajándékainak kérdése, amely inkább fordítható lenne a Szentlélek megnyilvánulási formáinak. Tehát nem a személytől függetlenül kapok valamit ami az enyém, hanem a személy rajtam keresztül más módon is megnyilvánul, mert szabad akaratából nekem adja ezt a megnyilvánulási formát.
Ezek persze nem igazi különbségek, viszont az értelmezés során könnyen félre lehet csúszni, olyasmit tulajdonítva magunknak, ami nem a mienk.
Ugyanakkor az olajjal való megkenés, a bemerítkezés nem jelenti szükségszerűen a Szentlélek vételét, a Vele való betöltekezést. Sokkal inkább szakrális jelentősége van és véleményem szerint inkább a külvilág felé (emberi illetve szellemi szinten) való üzenetet hordoz magában.
De javítsatok ki, ha tévedek.
Csak egy apró pontosítás a részemről, a félreértések elkerülése érdekében:
amikor a galambról, mint a Szentlélek metaforájáról beszéltem, nem az evangéliumok szóhasználatára utaltam, hanem az azt követő későbbi szövegekre, énekekre és ábrázolásokra 🙂