Az előzőhöz hasonló, bár attól némileg különböző hangsúllyal bíró igéről lesz most szó, szintén János evangéliumából. A szavak Jézus Krisztus szájából hangoznak el, ugyanúgy, mint a János 7 mondatai. Jézus ott az engedelmesség készségének ismeretelméleti feltételére mutatott rá. A most következő igék egy lépéssel tovább vezetnek és rámutatnak a tanítványság episztemológiájára: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31-32) Nézzük meg, mit tanulhatunk ebből a mondatból a hallgatólagos dimenzióról és a megismerés személyes folyamatáról!
Jézus azt a lehetőséget veti fel, hogy hallgatói megismerhetik az igazságot (γνώσεσθε τὴν ἀλήθειαν), és az igazság szabadságot ad nekik. A beszélgetésben később kiderül, hogy Jézus a bűntől való szabadságra gondolt. Jézus tehát azt feltételezte – meghökkentve zsidó beszélgetőpartnereit –, hogy az embereknek (a zsidóknak is!) szükségük van a bűntől való megszabadulásra. (A trendek azt mutatják, hogy ez ma sem népszerű gondolat!) De hogyan lehet megismerni az igazságot, amely szabaddá tesz?
Az előző igénél is láttuk már, hogy Jézus a részvételt elengedhetetlennek tartotta a megismerésben. A puding próbája az evés. Karteziánus módszerekkel, logikai pozitivizmussal, objektív távolságtartással nem ismerhetjük meg a legfontosabb igazságot. A külső szemlélő, aki a nélkül akar bizonyosságra jutni, hogy önmagát részévé tenné a megismerés folyamatának, nem fogja megismerni a megszabadító igazságot. Foglya marad a bűnének. A szabaddá tevő ismeret megszerzéséhez Jézus tanítványaivá kell válnunk!
Az igazság megismeréséhez vezető út Jézus Mesterként való elfogadása. Annak elfogadása, hogy ő az Út, az Igazság és az Élet. Jézus nem egy hosszú episztemológiai folyamat konklúziója, hanem a valódi megismerés kezdete. A tanítvány tudja csak megérteni az igazságot. A valódi tanítvány (ἀληθῶς μαθηταί μού ἐστε). Vannak ugyanis nem valódi tanítványok is, akik bár Jézus körül legyeskednek, buzgólkodnak, az ő nevében beszélnek, mégsem ismerték meg az igazságot, és az igazság nem tette őket szabadokká. Az ilyen áltanítványokból lesznek a hit legnagyobb ellenségei, akik tapasztalat hiányában azt terjesztik, hogy Jézusnál nincs igazság és nincs szabadság.
Hogyan lesz valaki valódi tanítvánnyá, hogy megismerhesse az igazságot és megszabadulhasson a bűntől? Jézus válasza egyértelmű: „ha megtartjátok az én igémet”. Egész pontosan: ha megmaradtok az én szavamban (ἐὰν ὑμεῖς μείνητε ἐν τῷ λόγῳ τῷ ἐμῷ). Ha elhiszitek, hogy amit hirdetek, az igaz. Ha nem tartotok mást hasznosabbnak, követhetőbbnek, relevánsabbnak. Ha nem bíráljátok felül azt, amit tanítok nektek. Ha engedelmeskedtek a parancsaimnak. Ha mást is erre tanítotok. Ha komolyan vesztek. Ha belefúrjátok a beszédembe az arcotokat, magatokhoz ölelitek, ráfekszetek, mint egy párnára, körbebástyázzátok magatokat vele, vitetitek magatokat általa, ráálltok, mint egy kősziklára, büszkén felemelitek, mint egy zászlót, magatokba szívjátok, mint a levegőt, megisszátok, mint a zamatos bort, úgy faltok belőle, mint ahogy kamasz fiú kirándulásból hazatérve majszolja a zsíros kenyeret lilahagymával.
Jézus szerint a bűntől megszabadító igazság megismerésének egyetlen útja az, hogy a követőivé válunk. Követőivé pedig csak úgy válhatunk, ha odafigyelünk a szavára és engedelmesen megfogadjuk azt. A valódi tanítványok előtt aztán megnyílnak bezárt ajtók, megszólalnak mennyei hangok, kiáradnak csodálatos illatok, felszakadnak mélyről jövő sóhajok (a bűnbánat felszabadító könnyeivel és a bűnbocsánat tiszta örömével), kifakadnak és meggyógyulnak gennyedző sebek, megszületnek új és reményteljes érzetek, megnyílnak örökkévaló távlatok, láthatóvá válik az Isten országa. És szabadok lesznek.
Szerintem a „valódi tanítványok” éppen azok, akiknek nincsenek ellenségeik. Ugyanis ha szereted ellenségeidet, ahogyan Jézus tanítja, ő, akinek a szavára figyelni kell, akkor azok megszűnnek ellenségek lenni. A valódi tanítványok mit se törődnek a hit ellenségeivel, mert őket és az ő hitüket nem veszélyeztetik. És tudják azt is, hogy a hit ellenségei csakis önmagukat sodorják veszélybe, ezért inkább szánakoznak rajtuk, semhogy ujjal mutogatnának. Inkább meghívják őket maguk közé – vendégségbe.
Én is a hit ellenségeiről írtam. Ami a tanítványok ellenségeit illeti, és a valódi tanítványok hozzáállását, arról ennek a cikknek a szereplői gyönyörű példát adnak.
Bocsánat, javítottam a linket.
Rendben… de mit jelent az, hogy „a hit”? A hit nem emberekben van és emberekhez kötődik? El lehet vonatkoztatni az emberektől a hitet?
Itt megemlíthetik, hogy például szoktunk beszélni „a tudományról, a politikáról” stb. Csakhogy semmi sem kötődik annyira szorosan az emberhez, és semmi nem annyira elválaszthatatlan tőle, mint éppen a hit.
Nem tudom értelmezni az embereken kívül, felül, mellett vagy nem is tudom hol álló hitet.
De ha esetleg valaki segít ebben, azt megköszönöm.
Vagyis a hit ellenségeit csak úgy tudom értelmezni, mint bizonyos emberek, vagy csoportok ellenségeit.
Egy analógia talán segít. Sokat beszélnek például az emberiesség ellenségeiről. Ez nem egy csoport ellenségeire vonatkozik (azok ellenségei, akik az emberiességben hisznek vagy azt gyakorolják), bár akár e csoport ellen is fordulhat, hanem egy gondolkozásmód, egy gyakorlat, egy eszme ellenségeire. Azokra, akik semmibe veszik az emberiességet, kegyetlenek, háborúban civileket gyilkolnak, helyeslik a kínzást stb. A hit szó a fenti mondatomban a Krisztusról való gondolkodás és az abból következő gyakorlat sajátos formáját jelöli. Ennek mindig voltak, vannak és lesznek ellenségei.
Igen, ezt értem. De szerintem a hit nem szellemiség, nem eszme, nincs úgymond „virtualitása”, nincs másodlagos dimenziója az emberen kívül. Szerintem a hit az, ami kizárólagosan belsőleges.
Főleg ha azt vesszük, hogy hit sokféle lehet, még az Egy Igaz Isten hívői között is, ahogy azt egy másik posztnál a katolikus-protestáns vita példázta. Tehát a hit ellenségei kifejezés CSAK A MÁSIK OLDALRÓL értelmezhető, az ellenségek oldaláról, akik esetleg valóban nem látják a hit mögött az embereket. Viszont a hit képviselői, a hívők számára a hit magukat és egymást jelenti. Nem tudom, érthető-e a magyarázatom.
A hit szónak az evangélium szerint többféle értelme van. Utalhat a szó arra a tanításra, ami Jézusról szól. Utalhat ennek nyilvános megvallására. És utalhat arra a bensőségességre is, amely a tanítás alapján megragadja Krisztust és a róla szóló hitvallást teszi.
@MG:
egy korábbi posztban említettél egy bizonyos fonalat, amit követsz, de közben te magad is fokozatosan is megismered.
A hit az épp az, hogy megbízol abban a fonálban…
„Jézus nem egy hosszú episztemológiai folyamat konklúziója, hanem a valódi megismerés kezdete.”
Feliratkozás gyanánt egy ezzel egybevágó ige: „A bölcsesség kezdete az ÚR félelme, és a Szentnek ismerete ad értelmet.” Péld9,10
„Vannak ugyanis nem valódi tanítványok is, akik bár Jézus körül legyeskednek, buzgólkodnak, az ő nevében beszélnek, mégsem ismerték meg az igazságot, és az igazság nem tette őket szabadokká. Az ilyen áltanítványokból lesznek a hit legnagyobb ellenségei, akik tapasztalat hiányában azt terjesztik, hogy Jézusnál nincs igazság és nincs szabadság.”
Ezzel a cikkből vett idézettel szeretnék az üdvözítő hit egy fontos aspektusáról beszélni. A magvető példázatában ez olvassuk: Lk8,13 „A kősziklára hullottak azok, akik amikor hallják, örömmel befogadják az igét, de nincs gyökerük: egy ideig hisznek, ám a kísértés idején elszakadnak.”
Ha valaki úgy gondol a keresztyénségre, hogy az egy bűntől mentes élet lesz, s azt látja, hogy akármit is tesz a bűn mindig jelen marad az életében, akkor könnyen juthat arra az eredményre, hogy „Jézusnál nincs igazság és nincs szabadság.” Az ilyen ember a törvényt akarja megtartani, s azt hiszi, hogy ha megtért, akkor erre már képessé vált. Aztán azt tapasztalja, hogy ez nem igaz. Itt aztán bőven lehet végletekbe esni. Van aki szabadosságba menekül, s tagadja a bűn létét is. Gyakorlatilag ez nem is keresztyénség. „Megtanultak” a bűnnel együtt élni, s aki bűntől való szabadságról beszél, az számukra képmutató, fundamentális hazudozó. A másik véglet, aki mondjuk kivonul a világból, s remeteként, szerzetesként, apácaként próbál csak az Úrnak élni. Ez sem megy. Elég Lutherre gondolni, hogy milyen gyötrelmeket élt át, amíg azt gondolta, hogy nem teljesít megfelelően, egy irgalmas Istenre vágyott, de nem találta. Aztán van aki például a tudományba menekül. Ilyen Michael Shermer, aki gyermekként déli baptista volt, s innen lett a szkeptikusok vezéralakja. Magyarul is megjelent könyve a Hogyan hiszünk . Lehetne sorolni a lehetőségeket.
Mi a feloldás? A hit. Tudom, hogy bűnös vagyok, s elismerem, hogy lebuktam, s megint, s megint elbuktam. Ám mégis belekapaszkodok Jézus Krisztus ígéretébe, hogy aki őhozzá megy ki nem veti. S hogy bűneim ott vannak a kereszten. Akárhányszor esem el, mindig felállok az ígéretbe és csak az ígéretbe kapaszkodva. Aki cselekedni akar, az egyszerűen előbb utóbb megunja, feladja, s kimondja, hogy ez lehetetlen. Az üdvözítő hit az az ajándék, ami egyszerűen elfogadtatja velünk Róm4,5 igazságát, Róm4,4-el szemben.
Róm4,4 „Aki munkálkodik, annak a bért nem kegyelemből számítják be, hanem tartozás szerint.” Ez az ami nem megy, s aki ezt próbálja nem szerez a hitről tapasztalatot, s saját gyengeségében való csalódást Istenre vetíti ki, hogy becsapta. Belőlük lettek a hit legnagyobb üldözői.
Róm4,5 „Aki azonban nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, annak a hitét számítják be igazságul.” Ha így gondolkodunk, nem rejtegetjük, hogy folyamatosan elbukunk, hogy az akarat meg van bennünk, a jóval értünk egyet, de annak végrehajtását nem találjuk. Felhagyunk a szégyen takargatásával. Isten a hit mellé jócselekedeteket is ajándékoz. Ef2,8-10. Ezek a jó cselekedeteket Jézus munkálja ki bennünk a Szentlelke által, így ezekre nem érvényes, hogy akarjuk, de nem bírjuk megtenni. Ezek az üdvözítő hitből fakadó jó cselekedetek, amik teljes mértékben a Szentlélek vezérlete alatt vannak. A Galatákhoz írt levél a Szentlélek gyümölcseinek is nevezi.
Mg, érdemes John Bunyan: A zarándok útja és A szent város könyveiből tájékozódnod. A zarándokot folyamatosan kísértések érik, bukdácsol, mert maga akar cselekedni, de hite mindig visszatereli Jézushoz. S mindig amikor a hitér hallgat, s az visszajuttatja Jézushoz, tapasztalata megerősíti, hogy Jézus ígérete igaz.
Lemaradt hogy Luther Márton is Rm4,5 alapján értette meg, hogy neki valóban kegyelmes és irgalmas Istene van. Gyakorlatilag ez az ige indította el a reformációt.
MG a hit, talán magánügy, úgy belsőleges. Mert a hitből cselekedetek fakadnak. „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék mennyei Atyátokat”. Máté 5.16
Így volna, jó vagy „semleges” emberek között. Gonoszok és csalók között viszont, egészen másként…
Kedves Pető Hunor, a Szent Lélek (Szellem) friss, üde lehelete áradt soraidból. Köszönöm.
„Mi a feloldás? A hit. Tudom, hogy bűnös vagyok, s elismerem, hogy lebuktam, s megint, s megint elbuktam. Ám mégis belekapaszkodok Jézus Krisztus ígéretébe, hogy aki őhozzá megy ki nem veti. S hogy bűneim ott vannak a kereszten. Akárhányszor esem el, mindig felállok az ígéretbe és csak az ígéretbe kapaszkodva.”
És: „Ha így gondolkodunk, nem rejtegetjük, hogy folyamatosan elbukunk, hogy az akarat meg van bennünk, a jóval értünk egyet, de annak végrehajtását nem találjuk. Felhagyunk a szégyen takargatásával. Isten a hit mellé jócselekedeteket is ajándékoz. Ef2,8-10. Ezek a jó cselekedeteket Jézus munkálja ki bennünk a Szentlelke által, így ezekre nem érvényes, hogy akarjuk, de nem bírjuk megtenni. Ezek az üdvözítő hitből fakadó jó cselekedetek, amik teljes mértékben a Szentlélek vezérlete alatt vannak. A Galatákhoz írt levél a Szentlélek gyümölcseinek is nevezi.”