Életünk egyik legszebb, legproblémásabb és legmélyebb témájáról indítok most el egy sorozatot. A cikkek az agapé és erosz néven ismert motívumok kapcsolatáról fognak szólni, Isten és az örökkévalóság perspektívájából. A témát nagyjából tíz évvel ezelőtt gondoltam végig, és bár a jegyzeteimet önálló könyv formájában végül nem publikáltam, Erosz nyomában c. könyvem miniatűr esszéit közvetve ezek a teológiai eszmefuttatásaim alapozták meg. A cikksorozat két részből fog állni: a probléma felvetéséből és a probléma megválaszolásából. A probléma az erosz és az agapé antitézise, mely elsősorban Anders Nygren svéd teológus nevéhez fűződik, és átjárja az egész protestáns hagyományt, a megoldás pedig, amire javaslatot teszek, az erosz és az agapé szintézise, Isten örömében, aki a szeretet.

Az erosz tág fogalom. Tudjuk, hogy szoros kapcsolatban áll a romantikával, bizonyos szempontból annak egyik megnyilvánulása, hiszen a végtelen vonzásához tartozik, ami a romantika felségterülete. Plátón szerint „a jóval együtt a halhatatlanságra is vágyakozunk, ha egyszer a szerelem annak a vágya, hogy a jó örökre a miénk legyen. Ebből a tanításból szükségszerűen következik, hogy Erósz a halhatatlanság vágya is.” (A lakoma. Európa, 2001, 122-3) A férfi és nő közötti erotikus érzések (elsősorban azok, amelyek a szerelemnek inkább a lelki, kevésbé a testi vonatkozásait emelik ki), a végtelenség vonzásából és frusztrációjából fakadnak, és az Isten örökkévalóságára emlékeztető ideákhoz kapcsolódnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erosz csak a romantika része lenne. Az eroszt összefüggésbe hozhatjuk általánosabban az esztétikával és a megismerés szenvedélyével is.

„Erósz a szépség szerelme” – mondta Plátón (A lakoma, 111). Az erosz esztétikai természetére Pascal is felhívta a figyelmet: „Az ember nem szereti a magányt, ugyanakkor szeret: tehát önmagán kívül kell keresnie valamit, amit szerethet. Ezt a valamit egyedül a szépségben lelheti fel…” (Írások a szerelem szenvedélyéről, a geometriai gondolkodásról és a kegyelemről. Osiris, 211). Az erosz kérdéséről szintén sokat gondolkodó Paul Tillich szerint Plátón az eroszt a megismerés szenvedélyével is összekapcsolta: „Platón szerint a megismerő erósz a hiányból és a bőségből születik. Arra kényszerít minket, hogy egyek akarjunk lenni azzal, amihez hozzátartozunk, és ami hozzánk tartozik. A tudás minden aktusában a hiányt és az elidegenedést győzzük le.” (Rendszeres teológia. Osiris, 1996, 91)

Az erosz esztétikai és ismeretelméleti vonatkozásai miatt a fogalmat tehát nem korlátozhatjuk pusztán a romantikus szerelem érzésére. A romantikus szerelem és az esztétikai élmény között természetesen alapvető kapcsolat van, a kettőt mégsem azonosíthatjuk egymással. A romantika a végtelen vonzásához kapcsolódik, az esztétika az érzésekhez. Mindkettőben jelen van mind a vágyódás, mind az érzések, de a különbségtétel szükséges mind a romantika, mind az erosz megértéséhez. Most engem elsősorban az utóbbi érdekel. Mivel azonban az erosz népszerű fogalma vitathatatlanul közelebb áll a romantikához, mint általában az esztétikához és a művészethez, szükség van némi magyarázatra.

A görög hagyományban Erosz a szegénység és gazdagság törvénytelen gyermeke. A szegénységből fakadó hiány és a gazdagság vonzása mozgatja. Ahogy Karl Barth fogalmazott, az erosz „éhes, és a másiknál lévő ételt követeli” (Church Dogmatics, IV/2, 734). Ez megegyezik az Idegen szavak és kifejezések szótára (Akadémiai Kiadó, 1983) „Erosz” címszavának harmadik jelentésével: „vágyódás és törekvés a jó, az igaz és a szép iránt”. Ez a meghatározás közel jár a romantikához, a hangsúly azonban nem a végtelenségen van, inkább magán a vágyódáson és a vágy tárgyának szépségén, jóságán vagy igazságán. Az erosz olyan szeretet, melyet tárgyának más tárgyaktól való különbözősége és önmagában való kiválósága motivál. Ez a tágabb meghatározás kiindulópontja.

Ha az eroszt így értelmezzük, már nem csak emberi kapcsolatokról beszélünk, hanem általában a művészetről (beleértve Isten művészetét, a teremtést is), sőt, akár a tudományról is, ha a megismerést a kíváncsiság szenvedélye ösztönzi. „A logikust és a matematikust is az erósz hajtja előre, beleértve a vágyat és a szenvedélyt” – mondja Tillich (Rendszeres teológia, 259), de idézhetnénk Plátónt is, aki szerint „erósz űzi az elmét az igaz(ság) felé.” (Tillich, 74) „Plátón tanítása az erószról a szeretetnek arra a funkciójára utal, mely a megismerőben ürességtudatot teremt az ismeretek bőségével szemben.” (Tillich, 467) Az erosz a világban található értékek iránti vonzalom, a teremtett dolgok szépsége, jósága vagy igazsága iránti szenvedélyes vágyakozás. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert az erosz és agapé különbözősége kapcsán kibontakozó vitában az állásfoglalásunk nem csak az emberi kapcsolatokat érinti, de hatása van a művészetekhez és a tudományhoz való hozzáállásunkra is.

A következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy miben áll az erosz és agapé között feltételezett antitézis, mely Nygren óta meghatározza a protestáns teológiai gondolkozást.

(Folyt. köv.)