A názáreti Jézus egy alkalommal így imádkozott: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11,25-27) Jézus Krisztus szerint tehát az Atyát egyrészt csak az ismerheti meg, akinek ő kijelenti magát, másrészt az Atya úgy látta jónak, hogy a valóság lényegét kizárólag a gyermekeknek mutassa meg, a bölcsek és értelmesek elől viszont elrejtse.
Mivel Jézust Mesteremnek fogadtam el, elhiszem neki, hogy ez így van, és leszűröm a két legfontosabb következtetést. 1) A világ megismerésében nagyon magas szintre juthatunk úgy, hogy lényegében mégsem értünk semmit. 2) A világ megismerésében nagy tudatlanságban lehetünk úgy, hogy lényegében mégis mindent értünk. Ez radikális tanítás.
A zsidó hagyományt és a görög filozófiát egyaránt jól ismerő tárzuszi Pál Jézus követőjeként hasonlót tanított. Isten megismerése olyan bölcsesség, melyre csak Isten bolondsága – a keresztről szóló igehirdetés – által juthatunk el. Isten elveti az értelmesek értelmét – nem engedi, hogy a bölcsek a maguk bölcsessége által ismerjék meg őt –, a gyermeki módon hívőknek viszont kinyilatkoztatja magát. (1Kor 1,18-21)
A címben feltett kérdésre tehát egyértelmű számomra a válasz. Ahhoz, hogy érthessek, hinnem kell, mert ha érteni akarok, hogy hihessek, végül sem hinni, sem érteni nem fogok. Credo ut intelligam – mondta Augusztinusz, Jézus tanítványaként. Hiszek, hogy értsek. A valóság túl nagy, hogy akár egyedül, akár másokkal együtt – a fejünket összedugva – megérthessem. Inkább a Teremtő segítségét kérem, és a hit szemszögéből közelítek a valóság egészéhez. Gyermekként kérdezek, és a mennyei Atyától várom a válaszokat, aki sokszor, sokféleképpen szólt (Zsid 1,1-2).
A Divinity alapállását is kezdettől ebben tudom csak elképzelni. Remélem, ez átjött.
Éppen pont ma olvastam éppen ezt a részt Ágoston János evangéliumához írt kommentárjában (ami voltaképpen 120 db korabeli „hangfelvétel”, gyorsírással leírt igehirdetés, és nemrég jelent meg magyarul 3 kötetben), a 40. beszédben:
A hitnek alázata van, a színelátásnak és a halhatatlanságnak és az örökkévalóságnak magasztossága, nincs hiánya, örök állandósága van…
Nagy dolog az, ami a hittel kezdődik, de megvetik. Az alapot szokták az épületben is megvetni a járókelők. Ott nagy árok lesz, egyre-másra vetik bele a köveket, nem jelenik meg sem csiszoltság, sem szépség. (…) Valami kevésnek látszik a hívők hite is, nincs mihez mérned. Halld hát, hova jut el, és lásd, mekkora! Amint az Úr is egy másik helyen ezt mondja: „ha lesz hitetek, mint egy mustármag…” Mi jelentéktelenebb, mi erősebb, mi kisebb, mi fejlődőbb? Tehát ti is, mondja, „ha meg fogtok maradni az én igémben”, amelyben hittetek, hová fogtok eljutni? „Valóban a tanítványaim lesztek.”
Mit ígér a hívőknek, testvérek? „Meg fogjátok ismerni az igazságot.” Nem ismerték meg, amikor az Úr beszélt? Ha nem ismerték meg, hogyan hittek? Nem azért hittek, mert megismerték, hanem azért hittek, hogy megismerjék. Azért hiszünk ugyanis, hogy megismerjük, nem azért ismerjük meg, hogy higgyünk. Amit ugyanis meg fogunk ismerni, azt szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szíve hozzá nem ért fel.
… Ó, bárcsak a szív vágyna valamiképpen erre a kimondhatatlan dicsőségre! Ó, bárcsak vándorlásunkra sírva gondolnánk, nem szeretnénk ezt a világot, és annál, aki minket hívott, buzgó elmével szüntelenül zörgetnénk!
Marci, köszi, hogy ezt bemásoltad. Nekem csak az I-XXX. beszéd van meg.