Gyerekkoromban Télapó-ügyben igazából csak azt kellett észben tartanunk, hogy a december 6-án érkező Télapó valójában a Mikulás. Mert ugye a kettő ugyanaz, de mégsem ugyanaz. Amikor Rossa Ernő megírta a „Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó” kezdetű éneket, eleinte mindenki tudta, hogy az egy kommunista nóta. Olyan, mint a Munkásőrinduló, a Dal a felszabadulásról, vagy más fülbemászó dallamú mozgalmi énekek, amelyeket szintén ő írt. A Télapó megalkotása is része volt a kultúra vallástalanításának, amit nem lehetett elég korán elkezdeni. Így már az óvodában énekeltük Donászy Magda versét is: „Télapó itt van, hó a subája / Jég a cipője, leng a szakálla…” Bennem ekkor vált ketté az otthon és a külvilág. Ekkor formálódott az az összekacsintós öntudat, amely tisztán érti, hogy a két szótár univerzumokat választ el egymástól. De ha meg tudtam őrizni a nyelvet, akkor azért minden rendben volt. Legalább december 6-án.
Az a legrosszabb álmaimban sem jutott eszembe, hogy a szekuláris trendek a Télapót végül sikeresen rátolják a Karácsonyra is, a Húsvét mellett a legszentebb ünnepre, ami csak létezik. De Hollywood, a Cartoon Network és a Netflix elérték azt, ami még a kommunistáknak sem sikerült: Télapó megtelepedett a keresztény ünnep legtetején és bevackolta magát oda is. Persze tudom, népszokások jönnek, mennek, változnak, megkopnak, továbbfejlődnek. Ami az egyik generációnak új, az a másiknak megszokott, a harmadik pedig már néphagyományként fogadja. És régen is becsúsztak a keresztény hagyományok közé pogány kellékek. Ebből a szempontból a Télapó baráti társaságba érkezett, hiszen a húsvéti ünnepkörben meg ott a tojást tojó nyuszi, és valljuk be, a „Jézuska” sem mindenestül hozza az evangéliumok Jézusának minden karakterjegyét. De legalább Jézusra utal, és a tojásban meg a nyusziban is ott van az újjászületés, a feltámadás motívuma. A Télapóról nekem egyszerűen semmi nem jut eszembe, ami a Karácsony üzenetére emlékeztetne.
Viszont eszembe jut a „Hull a pelyhes fehér hó”, az úttörőnyakkendő, meg Rossa Ernő egy másik dala: „A rablánc a lábon nehéz volt / De széttörte büszkén a nép / Hát éljen a hős, aki értünk / Feláldozta életét, / Lenin! / A hős, ki csak népének élt.” Igen, ő írta a népszerű Télapó-éneket. És a Télapó ugyanúgy került a Megváltó helyére, ahogy Lenin, aki a népért feláldozta életét. Karácsonykor sok családban ma már nem azt ünneplik, hogy a kis Jézus érkezik a világba, hanem helyette a lengő szakállú Télapó jön, akit minden gyermek várva vár. Senki ne értsen félre: egyáltalán nem vagyok a valóság varázslatos megjelenítése ellen! Tudok mozogni a szimbolikus világban, és szeretem is azt. A Mikulás joviális alakja Narniában Aslan közeledtét jelzi, hiszen az angolszászok közt Szent Miklós alakja régóta közelebbi kapcsolatban van Krisztus születésének ünnepével, mint nálunk. Azt is elfogadom, hogy a generációm szekuláris részének a Télapó jelentette azt, vagy valami hasonlót, amit nekem a Mikulás. De amikor a szovjet származású Télapót rátolják a Karácsonyra is, ott nem új varázslatról van szó, nem is a régiről, hanem a régi varázstalanító vallástalanításról. A megtestesülésből télünnep lesz, a „Mennyből az angyal”-ból „Télapó itt van”, mi pedig fogjuk a szánját, és bedeszkázzuk vele az eget. Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog.
És hogy mit veszítünk? Hát a mennyet! A Télapó győzelme a kultúrában a trivialitás diadala az örömhír felett. Olyan, mint amikor lerombolnak egy katedrálist, hogy egy sörsátrat húzzanak fel a helyére. Lazább, mókásabb, de tökéletesen súlytalan. Ebből kifolyólag reménység sincs benne, csak valami erjedt ernyedtség, amit egy héttel később a szilveszteri szovjetszkoje pezsgő is ugyanúgy biztosít majd. De ez nem a valódi Karácsony. Hogy milyen a valódi? A Tűzfal idei utolsó adásában Karácsonyi oratórium címmel az ünnep mélyebb dimenzióiról beszélgettünk. A megnyílt égről, a valódi csodáról, a Karácsony igazi üzenetéről. Meg természetesen Bachról, aki Jézusra mutatott, és az ünnephez méltó zenei katedrálist épített. Óriási a különbség. Ha tehetitek, hallgassátok meg! Vagy olvassátok el János evangéliumának kezdetét, az első 18 verset: Kezdetben volt az Ige… és az Ige testté lett, közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét…
Miklós püspök még titokban, lopva
tette pénzét éhes ablakokba;
nem vágyhatott cifra főszerepre,
semmi ő az Úrral összevetve.
Csak hogy egyértelmű legyen mindenki számára: A „Hull a pelyhes…” szövegét írta Rossa Ernő.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hull_a_pelyhes_feh%C3%A9r_h%C3%B3
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ah!_vous_dirai-je,_maman
Megnéztem ezek után Rossa Ernő életrajzát. Hát…ifjúkorában írt ő miséket is. No de nincsen ebben semmi különös, mert gyermekkorom kommunista történelemkönyveit Szecskő Tamás rajzai illusztrálták – s aztán meglepve fedeztem fel, hogy az Elsőáldozók Hittankönyve c. katolikus hittankönyvet is ő illusztrálta. Na aztán Mikos Ferenc írta „A Quadragesimo Anno gazdasági rendje” c. katolikus társadalomtudományi munkát, amelyet jezsuiták adtak ki és reklámoztak a harmincas években, mint „a” keresztény társadalmi tanítást. 1949-ben pedig ugyanő írta a Munka TÖrvénykönyvét a szocialista „jogrendszer” számára.
A poszt lényegi üzenetét nem érintve, két emléket osztok meg:
Meglehetősen sokáig hittem a Mikulásban. Egy havas, mikulásváró kora este egyedül voltam otthon, és vártam a Mikulást. Időnként hangosan énekeltem neki, majd hallani véltem közeledő csizmája csikorgását a hóban, ezért lélegzetvisszafojtva feküdtem a sötétben, várva, mikor helyezi az ablakba tett cipőmbe ajándékát. Ám a vélt csikorgás egyre távolodott, cipőm pedig üres maradt. Nagyon rossz gyereknek gondoltam magam. Reggel már nem felhőtlen örömmel szedtem ki cipőmből az ajándékot. Kezdtem sejteni a valóságot.
Gyermekkorom karácsonyai a karácsonyfa bűvöletében teltek. Habár hallottam a kis Jézus születéséről, a katolikus templomba láttam a betlehemet, ám mindezt magasan felülmúlta a karácsonyfa szépsége, csillogása. De mestere voltam ezen szépség megcsúfításának is. Kezdetben csak nem látható helyeken, majd a láthatókon is kiszedtem papírjából a szaloncukrot, csokit, amit még számomra is csúf módon úgy próbáltam formázni, mintha tartalma még benne lenne. Pár nap múlva, miközben a fát néztem, szomorúság vegyült a bűvöletbe.
A „Télapó” elfogolvadni egyszer…
Én pedig csak csodálkozom ezeken a napokon, hogy vagyunk képesek még mindig hinni az ember alkotta mesék csodavilágában, gyönyörködni szépségében, meghittségében, amit a kegytárgyak garmadával próbálunk mennyei magasságokba emelni, hogy hangulatosabb és szeretetben megélt pillanatokat töltsünk el oly istenképekben szeretteinkkel, melyek a valóságos Krisztus e világba való beszületését, annak megváltói tiszta üzenetét teljesen elhomályosítják, és képtelenek az emberi szívben és lélekben egy halott/keresztre feszített állapotot létrehozni a bűnös, szekuláris világtól. Napjaink Télapói, Mikulásai, Kisjézuskái, Bethlehemes Pásztorai, Angyalkái körbe öltöztetve karácsonyi énekekkel vagy világ korszakunkat meghatározó zenei művészek balladáival, zeneműveivel, melyek oly sok feelingérzetet hoznak létre bennünk, hogy közben eszünkbe sem jut, hogy a szív megtört és bűnbánó állapotában közeledjünk ahhoz az Élő és Igaz Személyhez, a feltámadt és mennybe ment názáreti Jézus Krisztushoz, aki vérével akkora áldozatot fizetett értünk, hogy Őt ne lássuk többé egy bepólyált kisdednek, csecsemőnek, akit az egész teremtett földi világnak sóvárogva kellene várnia, hogy megváltását végcélba vigye és tűzáldozatában a kiválasztott szenteket végérvényesen a mennyei birodalmába felemelje. „Hiszen „annyira, annyira kevés” még, és „eljön, akinek el kell jönnie, nem késik…az én igaz emberem pedig hitből él majd… de ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátráláséi vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy megőrizzük a lelkünket/tulajdonba vegyük az Életet. Marana tha!”
Én a rendszerváltás után születettem és gyerekkorom nagy részében szekuláris családban nőttem fel. Én bevallom őszintén nekem sosem tűnt fel gyerekkoromban hogy bármiféle különbség lenne a Télapó és Mikulás között, számomra teljesen egy és ugyanaz volt már (még Szent Miklósról is volt szó párszor, bár az tény, hogy nem ezen volt a hangsúly). 1-2 éve tudtam csak meg az egész mögöttes történetet a kommunizmussal kapcsolatban. Számomra ebből az jön le, hogy Mikulás kontra Télapó “küzdelemben” a magyar családokban mégiscsak a Mikulás kerekedett felül, a Télapó karaktere “olvadt be” a Mikulásba és nem fordítva 🙂
A Mikulás (Saint Nicholaus, Santa Claus) és a karácsony találkozását én inkább az amerikai hagyományok és konzumerizmus exportjának (vagyis magyar szempontból importjának) érzem, szerintem ez sokkal nagyobb behatás mint a kommunista örökség.
Én személy szerint nem érzem annyira tragikusnak a helyzetet, a nagy költekezős ajándéklázat leszámítva szerintem még mindig jelen van az ünnep valódi üzenete világnézet szerint hol jobban, hol kevésbé.
„És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének. És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát. És mivel álomban meginttettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton térének vissza hazájokba. Mikor pedig azok visszatérnek vala, ímé megjelenék az Úrnak angyala Józsefnek álomban, és monda: Kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját, és fuss Égyiptomba, és maradj ott, a míg én mondom néked; mert Heródes halálra fogja keresni a gyermeket. Ő pedig fölkelvén, vevé a gyermeket és annak anyját éjjel, és Égyiptomba távozék. És ott vala egész a Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, a mit az Úr mondott a próféta által, a ki így szólt: Égyiptomból hívtam ki az én fiamat.” (Mt 2:10-15)
Teljes mértékben Surányi Olivérrel értek egyet, bár én a rendszerváltás előtt születtem (igaz, nem sokkal 😉 ). Nekem sem okozott semmiféle problémát, hogy a Télapó, az Mikulás, szinonímaként tekintettünk rá. Túl gyerekek voltunk, hogy a kommunizmus ezen mélységeit bármiképpen is megértsük benne.
Az is érdekes, hogy amerikai evangéliumi keresztények is hangosan ágálnak a betlehem állítás ellen, és a Mikulással hozatják a fenyőfát. Pedig, ahogy Ádám is írja, a Jézuska mégis a bibliai törtènetre utal valamennyire. Én hitetlen családban nőttem fel, a 70-es években voltam kamasz, és rendszerellenes lázadásként éltem meg azt, hogy a Jézuska hozta ajándékról beszèltünk.