Atyám, nem tudok veled úgy beszélgetni, hogy ne rendezzem az adósságaimat. E nélkül nem tudok a szemedbe nézni. Bűnös ember vagyok. A minap is önző voltam, nem láttam tovább a saját igényeimnél. Érzéketlen voltam és bántóan viselkedtem a feleségemmel, türelmetlen voltam a fiaimmal, feszült voltam a feladataim miatt, és nem tudtam ezeket időben eléd hozni. Szégyenkezem ezek miatt. És így vagyok most előtted. Jó nagy adósságkupaccal.
Közben azon is gondolkodom, vajon mennyire volt őszinte az, amit az előbb leírtam. A szívem csalárdságának a mélységeit sokszor alábecsülöm, lehet, hogy most is őszintétlen voltam, ahogy megvallottam neked a bűneimet. Lehet, hogy abba is belevegyült valami rossz, valami önfelmentés. Lehet, hogy csak le akartalak nyűgözni. Fel akartam hozzád alázkodni.
Uram, én nem tudok olyan jóvá vagy rosszá válni előtted, hogy szeressél. Köszönöm, hogy ezzel együtt szeretsz engem. Kérlek, bocsásd meg a bűneimet. Az összeset. Azt is, amit látok, meg azt is, amit nem látok. Nem akarok előtted semmit takargatni, mert tudom, hogy nem kell. Köszönöm Jézus keresztjét, ahová virtuálisan felszegezted az adósságaimat felsoroló dokumentumot. Krisztus nem virtuálisan halt meg, hanem valóságosan. Köszönöm, hogy vele mehetek tovább, és nem vádolsz.
Sosem került ilyen értékkel elém ez az imádság Ádám, mint ezekkel a néhány soros személyes dialógusaiddal. Némely sora többet beszél sokunk helyett is, mint gondolnád! Én sem gondoltam volna! Az utolsó mondatod – mindazoknál, akiknél valóság, de legalábbis nálam – kiemelten ütős és értékes. A múltam ellenére vád nélkül mehetek tovább! Nincs ennél nagyobb kincs és ajándék! Ő, a tökéletes és szent, aki előtt semmi, és senki tisztátalan nem állhat meg, én mégis megállhatok előtte. Most csak imában, de akkor majd szemtől szemben. De szép is lesz! És örökké így „lesz”.