Assisi Szent Ferencnek igaza volt, amikor a teremtett világ eredendő jóságáról írt himnuszt. Amíg a dicsőség és gazdagság elvakították a szemeit, nem volt benne sem hála, sem öröm, mert talán nem is szemlélte Isten világának barátságos dicsőségét és simogató gazdagságát. Mindenesetre nem a jólét nyitotta fel a szemeit, hanem a gyermeki hit. Francesco d’Assisi a világi pompáról való lemondás egyszerűségében tudta meglátni, élvezni és csodálni Isten világát: a napot, a holdat, a szelet, az esőt, a fákat, a leveleket, a madarakat, sőt, az umbriai farkast is. Mielőtt valaki félreért, Francesco szemléletében nem a lemondást tartom fontosnak, hanem a teremtés igenlését (bár a kettő között mintha lenne valami titkos kapocs). Azért volt Ferencnek igaza, mert a Biblia úgy beszél a természetről, mint ami bár átok alatt van, mégis eredendően jó. Néhány utalással hadd igazoljam ezt az állítást.

Kezdjük a teremtéstörténettel. A teremtés első napján, amikor Isten megalkotta a világosságot, azt olvassuk: „Látta Isten, hogy a világosság jó…” (1Móz 1,4) Mikor Isten elválasztotta a szárazföldet a vizektől, megint azt olvassuk: „És látta Isten, hogy ez jó.” (1,10) A maghozó növények és gyümölcstermő fák megteremtése után szintén: „És látta Isten, hogy ez jó.” (1,12) A nap, a hold és a csillagok megteremtésekor: „És látta Isten, hogy ez jó.” (1,18) Amikor Isten megalkotta a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különböző fajta úszó élőlényeket, és a különféle fajta madarakat, ismét azt olvassuk: „És látta Isten, hogy ez jó.” (1,21) A földi állatok, barmok és csúszómászók (!) teremtésekor: „És látta Isten, hogy ez jó.” (1,25) Az ember megformálása után a Genezis szerzője nyomatékosan kijelenti: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1,31)

A zsoltárok újból és újból ünneplik Isten teremtett világát. A 104. zsoltár szerzője áldja Istent, miközben a teremtéstörténet felett elmélkedik, és egy ponton felkiált: „Milyen nagy alkotásaidnak száma, URam! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel!” (Zsolt 104,24) A 8. zsoltár szerzője az ember nagyságán álmélkodik, miközben összeméri egyrészt a holddal és a csillagokkal, másrészt a juhokkal, marhákkal, mezei állatokkal, madarakkal és halakkal. Az ember homokszem a mindenséghez képest, mégis, mintha a nap, a hold és a csillagok is érte lennének az égen (1Móz 1,14-18). Mintha maga Isten akarná, hogy a világot emberarcúnak lássuk, hogy az emberarc pedig az Isten képmásaként tükrözze a Teremtő titkos szándékait.

Jób könyvéből kiderül, hogy a teremtésben a bűneset után is rend és isteni szándék uralkodik. A könyv végén maga Isten szólal meg: „Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal?” (Jób 38,2) Mikor Jób felfogja, hogy mindent Isten teremtett, ami a földön van (beleértve az oroszlánt, a struccot, a krokodilt, a vízilovat és a mérhetetlenül nagy galaxisokat), ezt mondja: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, melyet meg ne valósíthatnál. Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondottam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám.” (Jób 42,2-3)

Az Újszövetség hasonlóképpen a teremtés és a Teremtő alapvető jóságát vallja. Jézus a mennyei Atya szeretetének utánzására szólít fel, „aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Mt 5,45). Amikor Lisztra lakói Pált és Barnabást istenként akarják tisztelni, Pál arra emlékezteti őket, hogy Isten a természeten keresztül szeretetét mutatta feléjük. „Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet.” (ApCsel 14,15-17)

A Kolossébeli hívőket Pál később arra emlékezteti, hogy Isten mindent Krisztusban alkotott meg: „benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett” (Kol 1,16). Ezek a dolgok a mai napig Krisztusban állnak fenn (Kol 1,17). Mivel ez így van, démonok tanítására hallgatnak, akik „tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői” (1Tim 4,3). „Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele” (1Tim 4,4). Az apostol a gazdagoknak sem azt parancsolja, hogy éljenek aszkéta életet, hanem azt, hogy „ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre (εἰς ἀπόλαυσιν – élvezetünkre) mindent bőségesen megad nekünk” (1Tim 6,17).

Isten jó világot teremtett. A föld átok alá került, de Isten nem adta vissza a tohuvavohunak. Szereti a teremtését, és meg fogja szabadítani a romlandóság szolgaságából, melynek egy időre alávetette (Róm 8,20-22). Egy nap eljön majd ítéletre, hogy elpusztítsa azokat, „akik pusztítják a földet” (Jel 11,18). A fő probléma ugyanis maga az ember. A természet az emberarc foszlásával együtt torzul állatarcúvá és személytelenné. De ez nem a vég. A teremtett világ ma sóhajtozik és vajúdik, mert várja az Isten fiainak megjelenését. Egyetlen reménysége, hogy az ő megváltásuk által maga is megszabadul Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. És Isten pontosan ezt ígérte.