Válság van. Úgyhogy álljunk meg egy percre, zárjuk be a hírportálok ablakait, hagyjuk abba a morgolódást, tegyük lábainkhoz a csőre töltött érveinket, és figyeljünk T. S. Eliot szavaira. Eliot a száz évvel ezelőtti „Lost Generation” prófétája volt, megújítva a nyugat költészetét, majd miután megtért, forradalmi konzervativizmussal ugyanezt a nemzedéket próbálta vissza is vezetni kultúrájuk éltető gyökereihez. Az ő hangjára ma is szükség van. Mivel Eliot ismerte a kétezer éves megoldást a modern nyugat lelki bénultságára, megszólíthat bennünket itt, most, a menekültekkel elárasztott magyar ugaron is, ahol egyik oldalról a félelem és a nacionalizmus fog bennünket közre hideg és fémes pofáival, másik oldalról az áldozatkultuszt csúcsra járató, kiüresedett európai liberalizmus. T. S. Eliot tisztelte a nemzeti hagyományt, értette az egyetemes hagyományt, és megmutatta, mit tesz mindkettővel az evangélium. Érdemes figyelni rá. Little Gidding csendjében egyszerre lobban lángra a csökönyösen féltett múlt és a befogadó büszkeség megszégyenítő utópiája.
„Van három állapot, látszatra gyakran hasonló,
Mégis merőben más, ugyanegy sövényen virágzik:
Ragaszkodás az énhez és dolgokhoz és személyekhez, eloldódás
Az éntől és dolgoktól és személyektől, s növekedve közöttük, a közöny
Hasonlít a másik kettőhöz, ahogy a halál hasonlít az élethez,
Lévén két élet között – virágtalanul
A csalán meg az árvacsalán közt. Az emlékezet haszna
A szabadulás – nem kevesebb szerelem, de kiterjedése
A szerelemnek a vágyakozáson túl, és így szabadulás
A jövőtől meg a múlttól is. Így a hazaszeretet azzal
Kezdődik, ha ragaszkodunk a saját tevékenységünk területéhez,
S oda jut, hogy e tevékenység már nem túl fontos minekünk sem,
Bár sose közömbös. A történelem lehet szolgaság,
A történelem lehet szabadság. Nézd, hogy tűnnek el
Az arcok és helyek, az énnel, amely tőle telhetőleg szerette őket,
És megújulnak és átlényegülnek egy más szövevényben.
(…)
És minden jóra fordul, és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha megtisztul az indíték
Könyörgésünk talajában.
(…)
Galamb leszáll, leget hasít
A félelmetes fényű tűzzel,
Melyből lángnyelvek hirdetik,
Hogy bűnt és tévelygést mi űz el.
Nincs más remény, csak ez segít –
Válassz: a máglya vagy a máglya –
A lángtól megválthat a lángja.
Ki gyötör így? A Szeretet.
Furcsa Név – ez fog kínba minket,
Mert az ő keze szövi ezt
A tűztől tűrhetetlen inget.
Ne is reméld, hogy leveted –
Ha élsz, lélegzel, ez az ára:
A lángra jutsz, vagy a lángra.”
(Részlet T. S. Eliot „Little Gidding” c. verséből. Vas István fordítása.)
Más helyek is vannak, ahol az örökkévalóság megjelenik az időben. De a legközelebbi nekünk, térben és időben: most és Magyarország. Itt kell meghallanunk Istent és lángra lobbannunk tüzétől.
Jó a vers, és jó a fordítás is. Már-már Tao tö king. Persze a kötött, helyenként rímelő forma kompromisszumokhoz vezet a filozófiai tartalomban.