Az utóbbi hetekben fellángolt Magyarországon is az eutanázia-vita. Nehéz erről a kérdésről érzelmek nélkül beszélni, és talán nem is szabad, hiszen megoldhatatlannak tűnő emberi sorsokat érint. Olyanokat, mint Karsai Dánielé, aki gyógyíthatatlan, ijesztő lefolyású betegsége miatt fordult az Európai Bírósághoz, hogy nálunk is engedélyezett legyen az eutanázia lehetősége. Ha valaki még nem élt át elviselhetetlen fájdalmakat, vagy nem volt olyan ember közelében, aki igen, aligha tudja elképzelni, milyen lehet a halált kívánni. Ültem haldoklók ágyánál, láttam lehetetlen, darabokra tört, kilátástalan élethelyzeteket, beszélgettem depressziós, reménytelen emberekkel, hallottam pokoli fájdalmak között jajgatókat, azt hiszem, értem, miért gondolják nemesebb kimenetelnek a mesterségesen előrehozott halált. A lelki sötétség mélységeivel is találkoztam: rokonaim, barátaim, ismerőseim körében többen követtek el kétségbeesésükben öngyilkosságot. A mostani vita mégis mély aggodalommal tölt el, mert a kultúránk megint olyan ösvényre lépne, amerre szerintem nem szabad elindulnunk. Mindjárt elmondom, miért, de előtte tisztázzunk egy fontos különbséget.
Kétfajta eutanázia van: passzív és aktív. Passzív eutanázia alatt azt értik, amikor egy beteg nem kapja meg az életben maradáshoz szükséges orvosi segítséget. Ez alatt nem kell valami felelőtlen mulasztásra gondolnunk (bár ilyen is van), inkább olyan helyzetekről van szó, amikor dönteni kell arról, hogy például egy nagyon költséges kezelést tudnak-e finanszírozni, elkezdjenek-e egy kevés eséllyel, de sok fájdalommal járó terápiát, vagy hogy egy agyhalott embert mondjuk lekapcsoljanak-e az őt vegetatív létben tartó gépekről, utat engedjenek-e a természetes halálnak. Korunk technológiai fejlettsége természetellenes helyzeteket is eredményezve hosszasan el tudja nyújtani egy ember haldoklását. Van, hogy ez maga embertelen és groteszk. Néha egészen prózai okok miatt kell lemondani a beteg életéről. Olyan országokban, ahol egy közepes műtétért akár egy ház árát is ki kell fizetni, egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy család állni tudja a gépekre kapcsolt szerettük kezelését, és az sem, hogy az illető szeretné-e egyáltalán ezt. Van, ahol a társadalombiztosítás sem fizeti a költségeket és automatikusan döntenek a passzív eutanázia mellett. A passzív eutanázia az élet mesterséges meghosszabbításának elvetését jelenti, vagyis a haldokló elengedését. Kivételezés, mulasztás vagy rosszindulat is hozzájárulhat az elengedéshez, de nem feltétlenül ez a helyzet. Összetett és időnként felfoghatatlanul nehéz döntésekről van szó.
Az aktív eutanázia ennél jóval messzebb megy: lényegében egy embertársunk életének tevőleges kioltásáról szól. Nem véletlenül nevezik az aktív eutanáziát asszisztált öngyilkosságnak is. Az aktív eutanázia erkölcsi megítélése egészen más kategóriába esik, mint a passzív eutanáziáé, hiszen elválaszthatatlan attól, amit az öngyilkosság erkölcsösségéről gondolunk. Az aktív eutanáziát számos nyugati országban (pl. Belgium, Hollandia, Svájc, Portugália, Spanyolország) ma már engedélyezik és gyakorolják. Ez nem független attól, hogy a nyugati kultúrkörben máshogy mérik az emberi élet értékét, mint pár generációval ezelőtt. A keresztény világnézet helyét átvevő szekularizmus az örökkévalóságra való felkészülés helyett az itt és most boldog megélésére helyezi a hangsúlyt, ennek pedig egyik gyümölcse, hogy az élet értékét az határozza meg, mennyi élvezetben és mennyi szenvedésben van részünk. De ha ez a mérce, akkor egy szenvedő élete nyilvánvalóan kevesebbet ér, mint azé, aki nem szenved, és az élet értéke a szenvedéssel arányosan akár a nullára is csökkenhet.
Az a kultúra, amelyik így gondolkozik, az aktív eutanáziára is nyitott. Svájcban például saját eutanázia-kabint lehet rendelni, amit egy tetszőleges helyre – mondjuk egy gyönyörű hegyoldalba – ki lehet tenni, és a bérlő maga nyomhatja meg a gombot, amely „kegyesen” átsegíti őt a halálba. A kultúra lényegében asszisztál az öngyilkossághoz. Azokban az országokban, ahol törvényileg elfogadták az eutanáziát, rohamosan nő az öngyilkossági ráta, és az a tendencia érvényesül, hogy egyre több okot tartanak elfogadhatónak az öngyilkosság végrehajtására.
Ez ijesztő, mert amint az a határátlépés megtörténik, hogy bizonyos esetekben helyeseljük az öngyilkosságot, szinte lehetetlen meghúzni a következő erkölcsi határt, amit ne lehetne utána átlépni. Először a nagy fájdalmak között élő, gyógyíthatatlan, önmagukról előzetesen rendelkező idős betegeknek engedjük meg az orvosilag asszisztált öngyilkosságot, majd a fiatalabbaknak is, majd a lelki fájdalmak között élőknek, a depressziósoknak, aztán a fogyatékkal élőknek, aztán a családtagjaiknak, aztán ki tudja, merre tovább. Ha egyszer engedélyezzük a kegyes emberölést, ki dönt arról, hogy mely kör számára engedélyezzük?Ha az élet nem szent, jogunk van saját elhatározásunkból véget vetni annak, és talán ahhoz is, hogy hozzátartozóink haláláról döntsünk. De hol a határ?
Ez egy rendkívül veszélyes út. Míg a passzív eutanázia esetében csak arról van szó, hogy nem hosszabbítjuk meg az életet mesterséges eszközökkel (ami lehet bölcs belátás is), az aktív eutanázia esetében arról van szó, hogy pont úgy rövidítjük le mesterségesen az életet, ahogy az öngyilkosok teszik. Valójában öngyilkossághoz segédkezünk. Lehet, hogy ezt kifejezetten felvilágosultnak tartjuk, de egy pogány kor barbárságához térünk vissza és keresztény nézőpontból bűnt követünk el. G. K. Chesterton írja Igazságot! (Szent István Társulat, 2004) című könyvében: „Mr. William Archer még azt is föltételezi, hogy az eljövendő aranykorban automaták lesznek majd, és az öngyilkosság csak egy pennybe kerül. E kérdésben élesen szembehelyezkedtem mindazokkal, akik magukat liberálisnak és humánusnak nevezték. Az öngyilkosság nemcsak bűn, hanem maga a Bűn. A végső és abszolút rossz, visszautasítása a léttel való minden közösségnek, a hűségeskü megtagadása az élettel szemben.” (103)
Chesterton bővebb indoklással is folytatja: „Aki megöl egy embert, csak egyetlen embert öl meg. Aki megöli önmagát, minden embert megöl, hiszen önmaga számára megsemmisíti a világot. Tette rosszabb (jelképes értelemben), mint bármiféle rablás vagy bombamerénylet. Lerombol minden épületet, bántalmaz minden nőt. A tolvaj megelégszik a gyémántokkal, az öngyilkos azonban nem: és ez a bűne. Még az Égi Város ragyogó ékköveivel sem lehet megvesztegetni. A tolvaj bókol az ellopott tárgyaknak, ha a tulajdonosnak nem is. Az öngyilkos bántalmaz minden létezőt, épp azáltal, hogy nem lopja el őket. Bemocskol minden virágot, mert nem hajlandó élni a kedvükért. Nincs a világegyetemben olyan apró teremtmény, akit halálával ki ne gúnyolna. Ha valaki fölakasztja magát egy fára, haragjában le kéne hullnia minden levélnek, bőszülten kéne elszállnia arról minden madárnak: hiszen valamennyiüket személyében érte támadás. Patetikus érzelmi mentségek persze vannak a dologra. Akad mentség a rablásra, s majdnem mindig a bombamerényletre is. Ám ha ideává kristályosul, és a dolgok értelmezése lesz belőle, több ráció és filozófiai igazság rejlik abban, hogy az öngyilkost útkereszteződésnél temetik el, és tüskét szúrnak a szívébe, mint Mr. Archer öngyilkossági automatáiban. Van annak értelme, hogy az öngyilkost külön temetik. Vétke különbözik minden más vétektől, hisz lehetetlenné teszi magát a vétket is.” (103-4)
Ezt olvassuk jól! Természetesen megérthetjük a krónikus, gyógyíthatatlan szenvedők halálvágyát, én sem azért idéztem Chestertont, hogy vádoljam azokat, akik kétségbeesésükben a szakadékba léptek. Inkább azt akarom mondani, hogy az olyan kultúra, amelyik segédkezik az öngyilkossághoz, sőt, elébe is megy ezeknek a döntéseknek, nem sokban különbözik a modern kor különösen sötét időszakaitól: az amerikai eugenika és a náci Németország fogyatékosokkal kapcsolatos gyakorlatától. A végső elv ugyanis az aktív eutanázia kapcsán is az, hogy ha egy életet feleslegesnek, értéktelennek vagy élhetetlennek ítélünk, jogunk van megszabadítani másokat attól. Ha ezt az elvet egyszer elkezdjük követni, a gyakorlatban folyton szélesedő körben fogjuk alkalmazni. Szó szerint életveszélyes ezen az úton elindulni – magunkra és másokra nézve is. Persze tudjuk, hogy az abortusz kérdésében a társadalmaink már régóta járnak egy hasonlóan halálos utat, de valahogy eddig az anyaméhen kívüli sorsokat máshogy kezeltük. Ha a szabadságjogokat ebbe az irányba is elkezdjük kiterjeszteni, annak beláthatatlanok lesznek a következményei.
Mégis tegyük fel újra a kérdést: mi van akkor, ha elviselhetetlen a fájdalom? Nem humánusabb ilyen esetekben, ha megengedjük a halált? Megint hadd emlékeztessek arra, hogy a halál megengedése (az élet mesterséges eszközökkel való nem meghosszabbítása) és az öngyilkossághoz való asszisztálás (az élet mesterséges eszközökkel való megrövidítése) két különböző dolog. A keresztény válasz a súlyos szenvedésre nem az aktív eutanázia, hanem a palliatív terápiában is megnyilvánuló törődés és szeretet. Az életünket a Teremtőnktől kaptuk, nincs jogunk megrövidíteni azt. A palliatív terápia csökkenteni igyekszik a fájdalmat és jelentősen javítani próbálja a haldokló életkörülményeit, amíg él. Nem véletlen, hogy Cicely Saunders, a hospice mozgalom elindítója is hívő keresztény volt. A hospice mozgalom éppen ilyen segítséget nyújt a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek életük utolsó, fájdalmas szakaszában. Nem megöli őket, hanem enyhíti a szenvedéseiket. A palliatív törődés tiszteli az életet és annak természetes végét, szeretettel viszonyul a haldoklókhoz, melléjük áll a végső stádiumban. Ez a keresztény válasz a gyógyíthatatlan szenvedésre. A szeretet, az irgalom, a törődés, a fájdalmak enyhítése, az emberséges, elviselhetőbb körülmények megteremtése. Nem az öngyilkosság kultúrája és az élet kioltásában való segédkezés.
Szerintem amikor egy orvos először asszisztál egy öngyilkossághoz akkor korrumpálja a gondolkozását. Legközelebb ha hasonló stádiumban lévő pácienst kezel akkor már eszébe fog jutni hogy van egy másik út, már nem 100%-ban fog a gyógyításra koncentrálni, már kisiklott a gondolkozása.
Nagyon nehéz kérdés. Sajnos a palliatív ellátás (hospice) erre az esetre tudtommal nem vonatkozik, csak olyan esetre, ahol várhatóan 12 hónapon belül meghal a beteg. De én is úgy gondolom, hogy a palliatív ellátás fejlesztése lenne a megoldás, csak hát miért nem fejlesztik?! Ilyenek miatt is pereket kellene indítani az állam ellen, hogy ezekre a betegségekre is legyen speciális életvégi ellátás. Így van egy jogi tiltás, de nem kínálunk alternatívát a betegnek, sem a családjának. Sokan azért választják majd az eutanáziát, mert nem akarnak a családjuk terhére lenni, ami szörnyű döntés, és főleg a túlélő családnak. Ez az állami magatartás, pontosabban mulasztás elfogadhatatlan, vagyis magára hagyni a beteget és a családját jó színvonalú életvégi ellátás nélkül.
Sok-sok kérdés merülhet még fel, pl. a beteg akarja az eutanáziát, de a hozzátartozója nem, neki miért nincsenek jogai?
Értem az aggodalmat, hogy ne váljon egyszerű alternatívává az eutanázia, mert jogos az aggodalom és jó az abortusz példája is, mert hiába kivételes eljárásként szabályozzák, egyszerűen le lehet „papírozni” az ügyet, és azt veszik elő több országban a hatóságok, aki ez ellen emeli fel a szavát. De lehet-e az életre és ezzel szenvedésre kötelezni bárkit úgy, hogy nem ajánlunk neki valamiféle alternatívát? Kétszáz éve valaki belelépett a rozsdás gereblyébe, és két hét múlva belehalhatott, most a tudománynak van egy felemás fejlődése, hiszen több esetben a betegség nem gyógyítható, de a beteg élete, és ezzel a szenvedése akár jelentős idővel meghosszabbítható.
Ha gépek tartanak életben egy magatehetlen embert, és a hozzátartozói dönthetnek a gépek leállításáról, akkor egy tiszta tudatú, de működésképtelen testű ember miért nem dönthet arról, hogy pl. nem vesz magához (ne adjanak neki) ételt, vizet?! Ha az ebből fakadó fájdalmait csökkentik, akkor néhány nap alatt vége, lényegében ez a passzív eutanázia, csak itt nem a gyógykezelést hagyják abba. De meg is fordítható a kérdés, miért van, vagy legyen bármilyen kvázi „előnyben” valaki azért, mert a tudatánál van a szenvedés során? Miért szenvedjen tovább az, aki nincs a tudatánál?
Elnézést, hogy keményen fogalmazok, de az aktív eutanázia csak egy jogi értelemben vett ötlet. Természetesen ez csak a jogi akcióra vonatkozik, nem a beteg szenvedésére. Általában az életvégi helyzetek kérdését sokkal tágabban kellene megfogni és vitatni a társadalmi igazságosság, a közösségek, az emberi kapcsolatok szintjén.
Szem előtt kellene tartani az öngyilkosságról, illetve az asszisztált öngyilkosságról szóló gondolkodásban azt az alapvetést, hogy általában egy öngyilkosjelölt sem meghalni akar, hanem nem akar úgy élni tovább, ahogy van, és erre nem lát más lehetőséget, már kiutat. Chesterton gondolatmenetét teljesen elhibázottnak érzem, úgy érvel, mintha egy öngyilkos belátása teljes birtokában, tettei következményének felmérésével követne el minden másnál súlyosabb bűnt, sőt, a BŰNT. A valóság ennek szinte a totális ellentéte. Persze lehet érvelni, hogy a bűn belátás hiányában is bűn, ezzel még egyet is értenék, csakhogy Chesterton legkevésbé sem erről beszél. Külön kellemetlen, hogy a Bibliában sem ez a „fő” bűn, így Chesterton egész moralizálása az én szememben csak egy azon filozofálások sokaságának a sorában, aminek semmi köze Istenhez, és arra valók, hogy megnyomorítsák az embert.
Az egész vita fókuszában egy axióma áll: az élet szent. Legalábbis az emberi élet. Jogos lenne feltenni a kérdést, miért, és hogy egyáltalán mit jelent ez. Bibliai értelemben általánosságban aligha szent, úgyhogy rögtön fogalmazzuk is át, hogy rendkívül értékes. Újra a kérdés, hogy miért? Hitetlenként is válaszolhatom, hogy azért, mert rendkívül sok energiába és pénzbe került, tehát érdemes belefektetni a további minőségi fenntartásába. Talán relevánsabb választ adva mondhatom, hogy a kapcsolatok miatt. Ez érvényes más emberekkel és az Istennel való kapcsolatra is. Hívőként pedig mondhatom, hogy bár a természetes életem pont annyira értékes, mint bármely más mulandó állaté, keresztényként nem a magam ura vagyok, hanem az uramnak élek vagy halok, nem én döntök. Jézus az aggódás kapcsán mondott egy ide vonatkozó fontos kijelentést: legyünk bár saját létünkben bármilyen értéktelenek, Isten számára értékesek vagyunk. Az ember nem téved, amikor a romlott, bukott valóját értéktelennek érzi. Megváltó nélkül a gyehenna tüze, a szemétégető a jussunk, ez pontosan kifejezi értékünket. Jézus az értéktelenné, szemétté vált emberből akar igazgyöngyöt tisztítani, mely a megváltással immár tényleg szentté válik.
A törődés és a szeretet helyes válasz a szenvedő halálvágyára, és megfogalmazhatjuk általánosabban, hogy ahol nem látja az öngyilkosjelölt a kiutat, ott kell világítani, alternatívát nyújtani. Sajnos korunk és kultúránk pont ebben hagyja cserben az embert, miközben az egészségügyben a gyakorlatban ezrével történnek a nemcsak a passzív eutanáziák, hanem az egyébként létező ellátás elérhetetlensége és az ápolás hiányossága miatti gondatlanságból elkövetett emberölések. Ha ebből a szempontból nézem, akkor én is aggasztónak látom az aktív eutanázia bevezetését, ám nem osztom azt, hogy ne működhete egy reális korlát. Működik például az emberölést tekintve is, ugyanis vannak helyzetek, amikor ki lehet egy ember életét oltani, mégsem lazulnak fel a szabályok, csak anarchiában és náci rezsimek hatalomra kerülésekor, bár utóbbi is szabályok mentén teszi azt. Például ez volt épp Karsai Dániel egyik érve, hogy ahol engedélyezték az aktív eutanáziát, komolyabb visszaélések, botrányok nélkül veszik azt igénybe.
Pont az ALS az a példa aminél viszont csúnyán elhasal a palliatív ellátás, mint megoldási érv. Szembe kell nézni azzal, hogy vannak esetek, amire vagy azért nem adunk megoldást, mert elérhetetlen a krízisben levő ember számára, vagy azért, mert jelenlegi tudásunkkal és képességeinkkel nincs ilyen. Előbbi súlyos bűn, utóbbi esetben viszont az a bűn, ha lélektelen moralizálással odavágjuk a egy szenvedőhöz, hogy „márpedig élnek kell, mert az élet szent”…. ööö a vegetálásod szent. Vagy ahogy Karsai Dániel meg is kapta: jobbulást kívánok. Lehet, hogy a keresztényeknek inkább meg kéne tanulni sírni a sírókkal.
„Chesterton egész moralizálása az én szememben csak egy azon filozofálások sokaságának a sorában, aminek semmi köze Istenhez, és arra valók, hogy megnyomorítsák az embert.”
Pontosan, nem kell ezt túl filozofálni.
Aki hívő és Isten országára készül, örökéletre, az nem lesz öngyilkos, vagy ha mégis megfordul a fejében a szenvedések közepette, Isten megsegíti.
Van sok jó példa a bibliában erre.
Aki nem hívő és fogalma sincs mi vár rá a halál után, vagy nem hisz benne, annak el kell mondani az evangéliumot, Krisztust és elmagyarázni, hogy sokkal de sokkal rosszabb szenvedés és gyötrelem vár rád odaát ha öngyilkos leszel, rosszabb mint amit most élsz át, szóval ne tedd!
De a többség nincs beírva az élet könyvébe és vsz. a többséget nem érdekli az intés és Isten és megy a saját feje után, az öngyilkosság felé, ahogy Karsai úr is előbb utóbb véghezviszi. Pedig ha tudná, csak 1 pillanatra felfogná, hogy mennyivel gyötrelmesebb szenvedés vár rá és örökkön örökké….
Nem tudom, hogy Karsai úr hogy áll Istennel és a megváltással, de legyen hozzá is kegyelmes a jó Isten és mentse meg valahogy a lelkét.
Chestertont jól kell olvasni. Az öngyilkos esetében nem valami abszolút vádat fogalmaz meg, hanem egy retorikai bravúrral egyszerűen csak megfordítja a megszokott nézőpontot és rámutat a keresztény hit életigenlésére. Amellyel élesen szemben áll az öngyilkos választása. Mi az öngyilkost nézzük. Chesterton az öngyilkos nézőpontjába helyezkedve az egész világot.
Fontos írás! Köszönjük Ádám -> a cikked megjelenése előtt kicsivel vettük fel ezt a beszélgetést, ami tegnap óta hallgatható; kapcsolódó témában dr. Frivaldszky János jogfilozófus (akivel volt szerencséd az M5 ‘Ez itt a kérdés’ c. műsorában már beszélgetni) volt a vendégünk: https://www.buzzsprout.com/2161824/14133511-eutanazia-a-kereszteny-etika-merlegen.mp3
Ádám, Chesterton gondolatmenete értelmileg izgalmas, ám fundamentálisan tévesnek gondolom. Az öngyilkos nézőpontja nem az, amit leír, hanem sokkal inkább az önzőség, mely menekülni akar a testi és/vagy lelki szenvedésből. Ezt valamiféle főbűnként beállítani tévedés.
Zoli, ó, bárcsak igazad lenne, hogy Isten minden hívőt megsegít, aki ilyen helyzetbe kerül. Sajnos hívők is kerülnek rendkívül nyomorult helyzetbe és néha öngyilkosok is lesznek. Az Úr ismeri az övéit, én nem intézném el egy testvér halálát sem azzal, hogy aki öngyilkos lesz, az bizonyára nem is volt az Úré. Bár az öngyilkosságot magam is bűnnek tartom, szörnyűségnek minden érintett számára, ám nem gondolom, hogy aki az Úré, az elveszhetne így. Az örök életünk ugyanis nem azon múlik, hogy minden egyes bűnünkért tételesen bocsánatot kérünk-e. Ha így lenne, senki nem menekülne meg. Az számít, hogy a szívünkben mi van, mi a viszonyulásunk a dolgokhoz. Bibliai nyelven szólva új szívet kaptunk-e, melyre fel van írva Isten törvénye. Jézus mondása ma is igaz ránk: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Aki pedig az Úré, azt semmi nem ragadhatja ki a kezéből.
Chesterton is arról az önzésről beszél, amiről te, csak íróként. Éppúgy a hiperbola eszközéhez folyamodik, ahogy időnként a Megváltónk is tette.
Kedves KTam:
Az öngyilkos szóban benne van a gyilkos, ez a lényeg.
Biblia szerint egy gyilkos nem örökli Isten országát, ennyi és pont.
Nem kell ezt túl filozofálni. Sok Istenben hívő ember van, aki valójában nem igazi Krisztust követő hívő, nem látszik az életén a változás, a példamutatás stb. Csak elhiszi h van Isten és kész, de ettől még nem fog üdvözülni, az ördögök is hiszik tudod.
Jó példa erre szerencsétlen Tóth Gabi, aki lehet h hisz Istenben. elhiszi hogy Ő VAN, de aztán itt meg is áll a dolog, csak meg kell nézni hogy viselkedik, öltözködik, mit tesz stb. Sok köze nincs az üdvösséghez sajnos.
Szóval egy igazi Istenben hívő, Krisztus követő, az élet könyvébe beírt ember nem lesz, nem tud öngyilkos lenni, Isten nem hagyja.
Én így látom.
Aki pedig öngyilkos lesz, az nem volt Istené igazán.
Isten nem engedhet be az országába egy gyilkost.
Az nem működik, hogy előre bocsánatot kérek Istentől és öngyilkos leszek, Ő majd biztos megbocsát, Istent nem lehet becsapni.
Istentől van az életünk, nincs jogunk elvetni azt.
Summázva aki öngyilkos lesz, az nem üdvözülhet, mert Isten akarata ellen cselekszik és a felsorolt bűnök között is ott van.
Még azt se tartom kizártnak, hogy az öngyilkos az Szentlélek káromlást is elkövet, hiszen a SZL káromlása az a Szent Isten akarata ellen való szándékos cselekedet, mások félrevezetése, elterelése Istentől, a. kegyelemtől.
De persze lehet tévedek ebben, de ettől függetlenül sincs mentsége az öngyilkosnak, nem kell ezt szépíteni és langyosítani.
Nincs mentség, feloldozás az öngyilkosnak. Még bocsánatot se tud kérni, megbánást tanúsítani, hogyan, mikor már nem él?
Kiváncsi vagyok hova jut Karsai úr, remélem azért vannak körülötte igaz hívők, akik talán segítenek…
Újra olvasva amit írtál, végülis kb. ugyanazt írtam le mint te.
Én sem gondolom, hogy aki az Úré, az elveszhetne így.
Akinek új szíve van és az Úré valóban, az nem lesz öngyilkos.
Zoli, áldjon meg az Úr, hogy soha ne kerülj olyan helyzetbe, ahol ebben megpróbáltatsz.
Zimányi József beszélt arról, hogy kínozták egyik-másikukat a gulágon, hogy tagadják meg Jézus urunkat. És voltak lelkészek, akik a hosszú időn keresztüli változatos kínzásokat nem bírták egy idő után. Úgy emlékszem Józsi bácsi sem ítélte el őket.
Minden nyomorúságot lehet még fokozni, és minden kínt lehet még fokozni. Nincs felső határ. Van amikor az Örökkévaló megengedi, hogy minden határt, emberi tűrőképességet átlépjen az elszenvedett kín.
Mózes és Dávid is gyilkos volt. Péter apostol meg megtagadta az Urat. Mindegyikük hithős volt, ezek ellenére.
Vajon Karsai Dániel szenved-e jobban vagy Jób?
Jóbnak eszébe jutott-e az öngyilkosság mint megoldás?
A mai ember kevésbé bírja a szenvedést mint az ókori ember? Ha igen akkor miért?
Ilyen kérdésekkel birkózok…
Volt olyan pillanat, amikor Jób azt kívánta, bárcsak meg se született volna. De az öngyilkosság lehetőségét a felesége kínálta fel neki, amikor azt mondta: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. John Piper mondta egy igehirdetésében, hogy Jób hite a legmélyebb ponton egyszerűen azt jelentette, hogy nem átkozta meg Istent. Hozzátehetnénk: és az elviselhetetlen lelki és testi szenvedések között nem kért aktív eutanáziát.
Kedves wkm.
Én az öngyilkosokról beszéltem.
A gyilkos, aki mást öl meg az más kategória, abból van feloldozás, bocsánat, megtérés stb, lásd akiket említettél, Mozes, Dávid stb. Persze csak akkor ha nem marad meg benne, nem marad meg a gyilkolásban, akkor van üdvössége, de aki megmarad benne, az nem örökli Isten országát. Egy öngyilkos megmarad benne és így sajnos elkárhozik.
„Isten hű, és ő nem hagy titeket feljebb megpróbáltatni, mint elszenvedhetitek”
Az igaz hívők követendő példaképe Krisztus, az ő testi-lelki szenvedése, gyötrődése értünk, ő se lett öngyilkos…vagyis „az elviselhetetlen lelki és testi szenvedések között nem kért aktív eutanáziát.”
Jób könyvénél maradva, most olvasom Michael Brown kiváló kommentárját és fordítását. Feltárja, hogy Jób sorsán messze túlmutató a küzdelem: az Úr és a Sátán küzdelme ez. Hadd másoljak egy részletet ide a könyvből:
„Pál a Titusz 1:15-ben ezt írja: „A tisztáknak minden tiszta, de a romlottaknak, akik nem hisznek, semmi sem tiszta. Sőt, mind az elméjük, mind a lelkiismeretük megromlott”. Az Ellenfél pontosan Jób ellentéte – romlottsággal teli, szemben a feddhetetlennel; gonoszságra hajlik, szemben az igazakkal; inkább gúnyolódik Istennel, mint hogy félné őt; inkább megtestesíti a gonoszt, mint hogy elfordulna tőle. Következésképpen egy percig sem hiheti, hogy bárki is hátsó szándék nélkül szolgálná Istent. Ezt az Úr arculcsapásának szánja: Mi teszi Jahvét olyan különlegessé és csodálatossá, hogy valaki pusztán szeretetből szolgálná őt? És ez az egész emberi faj arculcsapása: az emberek bizonyára képtelenek az önzetlen hitre és szolgálatra. Természetüknél fogva az ember végső céljai az önfenntartás és az önfejlesztés – a legerősebbek túlélése -, Jahve pedig egyszerűen csak eszköz e célok eléréséhez. Vedd el a jutalmat, és Jób szemtől szembe megtagadja az Urat. Az Ellenfél gúnyos kihívását parafrazálva: „Te megvédted őt és a családját és mindenét, amije van, és bőségesen megáldottad őt, és neki csak annyit kell tennie, hogy tisztel téged és a te szabályaid szerint él. Micsoda üzlet!”
Az Úr arculcsapása: mitől lenne Jahve olyan különleges hogy kiérdemelné az önzetlen szeretetet? – Kérdi az Ellenfél
Azt is megtudtuk Jób könyvéből , hogy mindig az Ellenfél hangja az amelyik tudni véli hogy csak gonosz lakik az ember szívében. ( Noé idejében emiatt jött a vízözön az ilyenekre, tehát azoknkihaltak).
A gonosz mindig gonoszt feltételez ellentétben azzal, hogy ” a tisztának minden tiszta”.
Mai hír hogy Pottyondi Edina gonosz indokot feltételez Novák Előd adakozása mögött. Lehet, hogy igaza is lenne, de olyan vehemenciával védi az igazát, hogy inkább nem hiszek neki a fenti eszmefuttatás okán
Bocs az off-topic-ért!
Van-e különbség a között, hogy valakinek a szíve tiszta, de elesik a test erőtlensége miatt, és aközött, hogy romlott a szíve, így abból fakadóan cselekszik rosszat? Nem véletlenül mondja az Úr, hogy ő a szívek vizsgálója.
Sokféle öngyilkosság van, a legtöbben betegek, nagyon beszűkült tudatállapotban vannak, szerintem nem lehet az eredmény – „sikeres” öngyilkosság – kizárólagosságával közelíteni az üdvösség kérdését. Az eutanázia szempontjából ez is érdekes, hiszen a szenvedő egyetlen (!) kiutat az asszisztált öngyilkosságban látja, akkor ez, mindenféle külső, tudatosnak tűnő aktus – pl. nyilatkozatok aláírása – ellenére lehet beszűkült tudatállapotban.
Zoli, mintha nemtudom hány évvel ezelőtti önmagamat olvasnám, amikor téged olvaslak. A Biblia szinte semmit nem ír az öngyilkosságról, mint ahogy pl a zenéről sem, meg még sok másról. Jelenségeket megemlít, de ezt konkrétan nem értékeli vagy minősíti. Mégis sok hívőnek van ilyen dolgokkal kapcsolatban határozottabb véleménye, mindenféle világos isteni kijelentés nélkül. Nem mondom, vannak nagyon jónak tűnő álláspontok, és vannak nagyon keresztényinek tűnő tévedések is. Emberek vagyunk, és az Örökkévaló direkt meghagy minket sok tévedésben, mert nem a teológiánk üdvözít minket, hanem a szíveket vizsgáló Isten. Ő pedig így is eléri a céljait.
Félre ne érts, szerintem is helytelen dolog az öngyilkosság, mert egyfajta lázadás a Teremtő akaratával szemben. Az meg egyenesen nonszensz, hogy államilag asszisztáljunk hozzá. Szerintem ebben egyetértünk.
De mint ahogy Benchmark is írta előttem, az öngyilkosok nagy része beszűkült tudatállapotban követi ezt el, pl depressziós állapotban. Talán azt is ki lehet mondani, hogy a belátási képessége korlátozott. Ilyen esetben pedig jó óvatosnak lenni, ha értékelni akarjuk a jelenséget. Az igazán mély depresszióban igen sötét van, borzasztóan kívánatos a halál, és nincs logikus ellenérv vele szemben, mert az ellenérvek súlytalan lábakon állnak az illető szemében. Ezért az ilyen állapotban elkövetett öngyilkosság megítélése – szerintem – isteni feladat, mert az ember kevés hozzá.
Gyakran egészségügyi oka van a depressziónak. Pl lehet szívbetegség, pajzsmirigy alulműködése, tápcsatorna gyulladásos megbetegedései (pl IBS)…stb. Egyik-másik nem, vagy nagyon nehezen kezelhető, és amíg az egészségügyi probléma adott, addig a pszichés tünet is.
Írod: „Én az öngyilkosokról beszéltem.”
Azért hoztam „gyilkos” hithősöket elő, mert korábban azt írtad, hogy „Az öngyilkos szóban benne van a gyilkos, ez a lényeg.”. Ezt, és az utána következő érvelésedből arra következtettem, hogy az öngyilkosság „bűn” mivoltát ezzel próbálod alátámasztani. Pedig ha valóban bűn az öngyilkosság, akkor azt nem az ötödik parancsolat indokolja, hanem a szubjektív oldal (pl lázadás Istennel szemben, de van olyan, hogy talán még ez sem áll meg, legalábbis tudatosan nem feltétlenül). Mert a ne ölj parancsolat immanensen tartalmazza azt, hogy a „magad érdekében”, másrészről, hogy emberre irányul (állatra, növényre, gombára nem vonatkozik), és fel sem merült az ókori értelmezésben, hogy nem más emberre irányul. Tehát a ne ölj tiltásnak megvannak a maga keretei.
Nem emberölés háborúban katonaként az ellenséges katona életének elvétele sem. Mondom ezt úgy, hogy ebben a kérdésben pacifista vagyok, és szívből gyűlölöm a háborút és teljesen etikátlannak is tartom a háborúban elkövetett vérontást. Dávid nem lett gyilkos a rengeteg filiszteus „megölése” miatt, hanem egyedül a hettita Uriás megölettetése miatt lett, pedig azt nem is ő követte el közvetlenül, hanem az ellenségeinek a fegyvereivel, háborús ostrom során (!) tette. Joáb sem a csatákban lett gyilkos, hanem pl Abnér békés körülmények közötti megölésével. Ezeket csak a kontextus miatt említem meg.
Szóval nem vagyok abban biztos, hogy az öngyilkosok kétséget kizáróan elkárhoznak. De ha meg általánosságban ezt kimondjuk, akkor bírói székbe ülünk, és ha az állításunk véletlenül nem igaz, akkor ítéletet hozunk a saját fejünkre. De ha megbélyegezzük az öngyilkosokat, akkor is. Főleg ha nem voltunk a bőrükben, és nem éltük át, amit ők. Az ember a nyomorúságban és súlyos kínok között menekül gyakran a halálba. A jelenések 9 eleje ezt jól illusztrálja.
Idézel az 1Kor10:13-ból: „Isten hű, és ő nem hagy titeket feljebb megpróbáltatni, mint elszenvedhetitek”
Nem vitatom az igerész igazságát, de több fordítást összehasonlítva és a tapasztalataimat is figyelembe véve ez elgondolkodtat, és el is bizonytalanít: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket.” Szerintem éri az embert erején felüli kísértés is, de az Úr megadja a szabadulás útját. És amikor az embert – nem kísértés, hanem – erején felüli nyomorúság és kín éri? És van, hogy nem jön az enyhülés, hanem épp ellenkezőleg. Elvileg ezt kellene elszenvednie alázattal csendben, amíg él az ember. De ez néha képtelenség. Jób elátkozta a születésének napját.
Beteg, vagy beszűkült tudatállapot se véletlen történik, annak oka van.
Szíve tiszta de elesik, persze, megtörténik, talán mindennap, na de öngyilkosság, mint elesés? Nem hiszem.
Nem szabadna szerintem felmenteni egy öngyilkost, mindenféle emberi magyarázkodással, ez veszélyes lehet másokra nézve.
A biblia egyértelmű ebben a kérdésben.
Remélem senkit nem bántottam meg, ha igen elnézést, de ebben a kérdésben szilárd a meggyőződésem, annak ellenére, hogy egy ismerősöm, aki hívőnek vallotta magát, mégis sok gyötrelem után, depresszió után, leugrott a hídról, és búcsúlevelében azt írta az anyjának, hogy ne bánkodj, semmi és senki nem tudott volna segíteni és megmenteni az öngyilkosságtól. Sokszor eszembe jut és fáj a lelkem érte….ahogy Karsai urat is sajnálom nagyon.
Zoli, írod:
„A biblia egyértelmű ebben a kérdésben.”
Kérlek vezesd le, hogy pontosan mi egyértelmű, és mely igék alapján gondolod azt, hogy egyértelmű.
wkm, már leírtam igazából, de lehet nem volt érthető, sorry.
lényeg, hogy több helyen le van írva, hova kerülnek a bűnösök. legyen az akár parázna, tolvaj, hazudozó, gyilkos, varázsló stb.
(pl: Gal 5:19-21, 1kor 6:9-10, jel 21:8, 22:15)
Kárhozat.
Az én olvasatomban az öngyilkos és gyilkos ugyanaz a tett, bűn, hiszen mind2 az Isten által teremtett ember életét oltja ki.
A különbség az, hogy aki mást öl meg, abból még lehet neki feloldozás, bűnbocsánat, ha bűnbánatot tanúsit, és többé nem cselekszi azt, nem marad meg benne, ergo nem öl embert többet, akkor üdvözülhet.
De egy ÖNgyilkos, aki magát öli meg, az hogy tud feloldozást kapni?, hogy tud bűnbocsánatot kapni?, hogy tud bűnbánatot tanúsítani?
Sehogy, ez a tett egy végzetes öngól!
Egy önző és végső, megváltoztatatlan „lázadás a Teremtő akaratával szemben”, ahogy irtad.
Szóval erre a dillemára nincs feloldás, max ha behozzuk a katolikusok tévtanát, a purgatóriumot (halál után majd megbánja, megtisztul) vagy a buddhista okkult butaságot, a reinkarnációt (respawn, próbáld újra)
Ezért gondolom, hogy nincs mentség az öngyilkosságra.
Szerintem nagyon veszélyes ezt higitani és leirni, hogy talán van olyan fajta öngyilkosság, amit Isten megbocsát.
Ha ezt olvassa egy öngyilkosságon gondolkozó ember és emiatt megteszi, -mert hát pár hivő azt irta, hogy Isten lehet megbocsátja az öngyilkosságot-, aztán ott áll Isten itélete előtt és hivatkozik majd a kommentekre?
Én nem szeretem a langyos, liberális felhígítást, igenis nevén kell nevezni és ki kell mondani, hogy ha öngyilkos leszel, elkárhozol és sokkal rosszabb szenvedés vár rád. Ne tedd, bármennyire is nagy a fájdalom, szenvedés, ne tedd, tarts ki, kérj segítséget, ma már sokféle help van és meglátod érdemes kitartani, mert mikor meghalsz, Isten országába kerülsz, az örök boldogság országába ahogy nem lesz több szenvedés.
Tudom tudom nehéz ez, és könnyen beszélek, de akkor is így látom.
Ugyanezért haragszom azokra a papokra, lelkészekre, akik azt tanitjak, hogy Isten ajándéka a homoszexualitás és nyugodtan maradj meg benne, üdvözülsz igy is….
De persze tudom, hogy tévedhetek, rosszul látom ezt a kérdést, és rosszul itélem meg, de bennem ez van jelenleg.
Igazából talán elég is ennyi erről, még sok is lehet.
Zoli, akkor jól értettem, hogy te az ötödik parancsolatból vezeted le azt, hogy az öngyilkosság bűn. Szerintem ezt kiterjesztőleg értelmezed, ami jó eséllyel téves is. Más egyéb konkrét igét nem írtál, ami alátámsztaná a véleményedet, de mint véleményt el tudom fogadni. Az Isten elleni lázadás tudata, mint a szubjektív belső esetleges jellemzője pedig egyáltalán nem biztos, hogy meg is valósul az illető lelkében. Bár az öngyilkosok egy részében ez azért könnyen lehet, hogy tetten érhető.
Viszont itt behozod azt a vélekedést is, hogy kizárólag csak a megbánt és megvallott bűnökre van bocsánat. Ha ez egyébként igaz is lenne, akkor a kereszténység szerintem nagy bajban van. Sok olyan bűne van az embernek, aminél valamiért elmaradt a rendezés, és feledésbe merült már. Amikor általánosságban kérünk bocsánatot a bűneinkért, akkor lehet, hogy sok konkrét bűnnel szemben nincs is gondolkodás megváltoztatása (azaz megtérés), egyáltalán eszébe sem jut az embernek, csak egy megalázkodás és kegyelemkérés van Jézus urunk irányába. Ezt szerintem mégis elfogadja az Isten, a körülmények ellenére.
Nekünk hívő embereknek is meg kell bocsátanunk az emberek ellenünk elkövetett bűneit, minden bocsánatkérés nélkül is. Mert úgy imádkozunk, hogy bocsássa meg az Úr a bűneinket úgy, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek (Mt6:12). Márpedig én azt szeretném, hogy az elfeledett, nem rendezett bűneimet is bocsássa meg.
Éppen ezért nem tudhatod, hogy mi zajlik az öngyilkos tudatában és szívében, és hogy az Örökkévaló hogy fog vele szemben ítélni. Hogy bűn-e? Könnyen lehet. Biztosan elkárhozik-e? Nem tudhatjuk, mert az Örökkévaló fogja eldönteni, de nem a mi formál logikánk alapján.
Helyes-e azt hirdetni, hogy biztosan elkárhozik az öngyilkos, amikor erre nincs konkrét igei tanítás? Szerintem nem. Az esetleges negatív pszichoszociális hatása miatt szabad hazudnunk valamiről? Háát…
A provokatív megfogalmazásom ellenére meggyőzhetőnek gondolom magam, de az igén túl emberi tekintélyek nemigen vannak előttem. Így az egyéni vélemények nem könnyen válnak kinyilatkoztatássá a szememben.
Ebben a cikkben írtam le kicsit hosszabban az öngyilkossággal kapcsolatos gondolataimat (és hogy az öngyilkosnak lehet-e üdvössége), ott is idézem Chestertont:
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=18744
Az Öngyilkossággal kapcsolatos statisztika itt elérhető, a cikkben tévesen lett feltüntetve: https://ec.europa.eu/eurostat/web/products-eurostat-news/w/edn-20230908-3
Éppen, hogy csökkenőben az öngyilkosságok száma Európában.
A másik ijesztő eleme a statisztikának a dél alföldi régió kiugróan magas öngyilkossági rátája. Ezen a téren sokkal több tennivalója van a magyar egyháznak, mintsem az eutanázia gumicsontján huzakodni.
Az öngyilkosságok már most is létező valóságként vannak jelen, éppen, hogy Magyarországon, tehát nem a gonosz nyugatra kell mutogatni hanem szembenézni a magyar valósággal.
Értem a téma komolyságát, de egész egyszerűen nevetséges az, hogy a nyugati világot minden közéleti témájú cikkben sátáni erőként mutatja be Ádám. Nem értem, hogy miért kell ebbe a témába is beleburkolni a politikai nézeteit.
Minden öngyilkosság, minden halál szomorú, de szerintem nem törvényi eszközökkel kell kikényszeríteni a keresztény értékek betartását a társadalomban. Az evangélium önmagában elég erős, nem kell a politika segítségét kérje ahhoz, hogy változást hozzon az emberek életében. Szerintem ezzel kell(ene) sokkal erősebben foglalkozni, mintsem a kultúrharccal. Mert ebből a cikkből is mint sok másikból a kultúrharcos felhang könyököl ki, ami nekem nagyon visszataszító. Főleg egy olyan ember tollából, mint Ádám, akiről tudom, hogy nagyon jól érti az evangéliumot.
Kedves Zs. Bálint,
az általad belinkelt statisztika arról szól, hogy az EU egészében csökkent az öngyilkossági arány. Az, hogy Magyarországon (konkrétan a Dél-Alföldön) továbbra is magas ez a szám (kb. mint Franciaország és Belgium egyes régióiban), nem újság, hiszen évtizedekig a világranglista élén voltunk. Én azt állítottam, hogy azokban az országokban, ahol törvényileg elfogadták az eutanáziát, rohamosan nő az öngyilkossági ráta, és az a tendencia érvényesül, hogy egyre több okot tartanak elfogadhatónak az öngyilkosság végrehajtására. Nem tudom ellenőrizni, mert nem találtam ilyen statisztikát, hogy ez minden esetben igaz-e, ezért lehet, hogy részben jogos a kritikád. Viszont itt láthatsz például egy grafikont, amely azt mutatja, hogy Svájcban egyetlen évtized alatt négyszeresére nőtt az asszisztált öngyilkosságok száma, Hollandiában pedig 2002 óta háromszorosára. Ez a tanulmány pedig azt mutatja, hogy az eutanázia legalizálása az asszisztált öngyilkosságok számára igazi csúszós lejtő, a jogi szabályozás nem visszafogta, hanem megnyitotta az utat egyre szélesebb kör számára, amely él az öngyilkosság lehetőségével, és ezt az esetek 50%-ában le sem jelentik.
Ami a kultúrharcos vádadat illeti, két dolgot hadd válaszoljak. Az egyik az, hogy az eutanázia legalizálásának ötlete (a kultúránk e tekintetben való radikális megváltoztatása) nem tőlem származik, hanem Karsai Dániel ügyvédtől. Én a magam véleményét mondtam el ebben a társadalmi vitát generáló ügyben. Ha ezt kultúrharcnak látod a részemről, akkor legyen kultúrharc. De ha akarod, láthatod értelmes vitának is, amelyben keresztényeknek is lehet nyíltan vállalt véleménye. Az én véleményem az, amit a fenti cikkben leírtam.
A másik dolog az, hogy a nyugat kultúrájától nagyjából olyan mértékben távolodom, amilyen mértékben az távolodik azoktól a keresztény társadalmi értékektől, amelyekben hiszek, amelyeket helyesnek és fontosnak tartok. Ennek nem előzetes politikai preferenciákhoz van köze, éppen ellenkezőleg: a hitem befolyásolja, hogy mely politikai döntéseket látok helyesebbnek vagy kevésbé helyesnek. A hitem okozza a nyugat haladásával kapcsolatos mély ellenérzéseimet is.
Annak viszont örülök, hogy az evangélium számodra is fontos. Nekem az evangélium mindennél fontosabb.
Kicsit felháborodtam azon, hogy pont Ádámot bélyegzik – a nem túl jó hangzású – kultúrharcosnak miközben az eutanáziát nem Ő hanem Karsai Dániel vitte a közbeszédbe.
Mást is felháborított ez?
Felfedezni vélek egyfajta tudatosságot a társadalom mérnökösködő szervezetek részéről: „lépjünk egy merészet és ha ellenkeznek akkor bélyegezzük meg őket! „
Fernando,
egyetértek.
Sokan úgy látják, hogy a progresszív oldal pont azzal vádolja a ‘konzervatívokat’, ami inkább saját magára jellemző (pl. bigottság, kirekesztés…),
illetve a progresszív nyelvezetet úgy érdemes lefordítani, hogy pont az ellenkezőjét jelenti az adott kifejezés.
Ezt egy kommentben olvastam nemrég egy USA oldalon
(nyilván félig vicces, félig komoly…)
„Whatever the socialist/communists say, it means the opposite.
Liberals=Tyrants
Democracy=Communism
DEI
Diversity=Racism
Equity=Taxation without representation/Transfer of wealth
Inclusivity=Exclusivity”
ugyanakkor nem gondolom, hogy aki másként gondolkodik egyből rosszindulatú (pl. Zs Bálint).
Ráadásul mi is használunk modern kifejezéseket pejoratívan
(pl. woke – ami eredetileg egy felvilágosultsággal/faji büszkeséggel társult fogalomnak indult,
mára ugyanakkor a jobboldal által megbélyegzésre használt túltolt, agymosott, bigott progresszív gondolkodásmód jelzője lett).
és statisztikát, illetve a mögé ‘megfelelő’ magyarázatot általában mindkét oldalon lehet találni,
és valóban elgondolkodtató, amit Zs Bálint idéz, miért olyan magas hazánkban az öngyilkosságok száma és ez ellen miként küzdhet a kereszténység.
Amiről pedig Ádám beszél, hogy az aktív eutanáziát bevezető országokban ilyesztően növekszik az ilyen típusú ‘öngyilkosság’ és, hogy ez a rendszer milyen veszélyes határokat feszeget,
illetve mi lenne a helyes keresztény hozzáállás,
az szerintem is teljesen korrekt vélemény és vitaindító.
Zoli:„Ezért gondolom, hogy nincs mentség az öngyilkosságra.
Szerintem nagyon veszélyes ezt higitani és leirni, hogy talán van olyan fajta öngyilkosság, amit Isten megbocsát.
Ha ezt olvassa egy öngyilkosságon gondolkozó ember és emiatt megteszi, -mert hát pár hivő azt irta, hogy Isten lehet megbocsátja az öngyilkosságot-, aztán ott áll Isten itélete előtt és hivatkozik majd a kommentekre?”
Tegnap olvastam egy interjú részletet egy donyecki szülészeti kórház dolgozó nőjével, aki 2017-ben Mariupolba ment, hogy útlevelet készítsen és az ukrán SZBU vagy önkéntes zászlóalj – ki tudja – elkapta őt (2019-ben cserélték vissza egy ukrán filmrendezőért). Őt többféle módon is megkínozták – szétverték az arcát, testét eszméletvesztésig, többször megerőszakolták csoportosan, és újra verték, majd erőszakolták, majd később már újra is élesztették ….Ezt mondja: ”ahogy kijöttek, imádkoztam, hogy legyen egy percem, hogy fellélegezhessek. Azon gondolkodtam, hogy mivel vágjam el a torkomat, hogy véget vessek ennek az egésznek. csak, csak, csak, nem volt mivel elvágni.” 11 nappal később vitték el megmosakodni….
Nos, ez a nő gondolatban megtette. De túlélte…csak imádkozni tudtam érte, hogy a Megváltó Úr Jézus Krisztus könyörüljön meg rajta és gyógyítsa meg ezt a nyomorult asszonyt.
Ádám hivatkozott cikkére: Nos, e fentebbi esetben én keresnék mentséget is, (Jézus pedig dönt), ha ez megtörtént volna, mint ahogy hány szerencsétlen nő életében történhetett meg, aki erről már nem tud beszámolni.
És álljon itt egy másik történet Hitlerről, amikor már tudta, hogy elérkezett a vég órája. „Ekkor Bormannak kijelentette, hogy tévedett a német nép megítélésében és most be kell látnia, hogy a „keleti nép” bizonyult az erősebbnek….A franciáktól az olaszokig mindenkit felelőssé tett a kudarcért, felhánytorgatta az angolok és az amerikaiak ostobaságát, mivel nem voltak képesek felfogni az ő ideáit és tökéletes jó szándékát, önmagát pedig csak túlzott jóhiszeműségében és hiszékenységében marasztalta el” Majd bekövetkezett, ami bekövetkezett…mindegy is, hogyan. No comment. (Állítólag az oroszok azért mesélték többféleképpen, hogy történt a végetvetés az életének (méreg, esetleg rálőttek + ?), mert attól tartottak hogy a „pisztollyal magát” verzió túlzott hősiességet kölcsönöz neki. Nem állt távol a figurától)
Andrew Womack amerikai evangelista (rlem itt nem szitokszó a neve) szokta volt mondani régen, hogy az egyház óriási problémája a törvénykezés ergo a bűn „felmagasztalása”. A bűn felnagyítása a tv természetéből fakad, mint tudjuk Páltól. Sztem a formális törvénykezés minden esetet ugyanabba a sémába illeszt. Akik ezzel dolgoznak pl. jogalkalmazók és igazságszolgáltatók tudják ezt. Sajnos a törvény, mint betű nem tud másképp működni.
Ez különbözik attól az „igazságosságtól, irgalmasságtól és hűségtől (az Istenhez), amelynek hiányát Krisztus a farizeusoknak felemlegette. Mert a megváltásban a cél ez utóbbi volt sztem.
És abban egyetértek Zolival, hogy a progresszív út vagyis a megtérés és bűn bagatellizálása téveszme és nem szabad követni, ebből azonban nem következik az esztelen törvénykezés (és remélem senki nem idézi be nekem a Szent Írásból azt ide, amikor azt mondta az Úr Izrael népének, hogy „No gyertek, törvénykezzünk!”….mert az nem ugyanaz szint.
XIII. Benedek pápától származik a következő expresszív kifejezés: „Szeretet az Igazságban”
Üdv.
Sorry, XVI. benedek…Isten nyugosztalja….