Sokan örültek, amikor a Baylor University a Gallup adataira támaszkodva új szociológiai tanulmánnyal állt elő az amerikaiak vallásosságával kapcsolatban. Az elmúlt években több kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államokban csökken az evangéliumi keresztények (evangelicals) száma, és a fiatal evangéliumiak között elindult egy lassú átáramlás a konzervatív politikai beállítottságtól a politikai liberalizmus irányába. Ennek a konklúziónak mond ellent a Baylor Religious Survey új kutatása, megkérdőjelezve a korábbi tanulmányok módszertanát és a következtetéseik megalapozottságát. (Sokan persze válaszként a Baylor University módszertanát és következtetéseit kérdőjelezik meg.) Ebben a bejegyzésben nem az a célom, hogy ezt a vitát eldöntsem, inkább az, hogy a Baylor vallásszociológiai tanulmányának kapcsán egy kicsit a számok erejéről gondolkodjam.

A tanulmány szerint nem csak az az évtizedek óta állandó adat maradt továbbra is változatlan, hogy az amerikaiak mondössze négy százaléka mondja magát ateistának, de az sem változott, hogy az amerikaiak nagyjából egyharmada (százmillió ember) tartozik valamelyik evangéliumi felekezethez. A Baylor tanulmánya szerint ez utóbbi adatban nem csökkenés, inkább növekedés figyelhető meg, hiszen a hagyományos – teológiai és morális kérdésekben liberálissá vált – felekezetektől az evangéliumi gyülekezetek és felekezetek felé vándorolnak az emberek. Míg korábbi tanulmányok csak az egyházakat elhagyók arányát regisztrálták, a Baylor tanulmánya azt is követte, hogy az elvándorlók hol csapódtak le. Az adatokból a Baylor Religious Survey arra következtetett, hogy egyáltalán nem a szekularizáció erősödéséről van szó, az egyházakat elhagyók gyakran éppen a hitük erősödése – vagy mélyebb hit utáni vágy – miatt váltottak felekezetet. Míg a hagyományos felekezetekben az elmúlt évtizedekben 49 százalékkal csökkent a tagok száma, az evangéliumi felekezetekben 156 százalékos növekedés figyelhető meg.

Az új kutatás adatai azt mutatják, hogy 1) az amerikaiak inkább gyülekezetekhez tartoznak, mintsem felekezeti identitással rendelkeznének; 2) a gyülekezetbe nem járók aránya csak 10,8 százalék, szemben a más tanulmányokban szereplő 14 vagy 16 százalékkal; 3) a korábbi tanulmányokban „valamilyen felekezethez nem tartozók”-ként jelöltek közül sokan valójában nem csak hogy járnak gyülekezetbe, de kifejezetten evangéliumi gyülekezetekhez tartoznak; 4) Amerikában mindent egybevetve a domináns hagyomány az evangéliumi kereszténységé.

A Baylor-tanulmányt és fogadtatását figyelve elgondolkodtam azon, hogy vajon mekkora erőt érdemes tulajdonítanunk a számoknak. Amerikában a saját szememmel láttam, hogy micsoda kulturális „háború” zajlik a szekularizáció és a keresztény-konzervatív Amerika hívei között. A küzdelem olyan szimbolikus témák körül zajlik, mint az abortusz, a homoszexuális párok házasságkötése, valamint a vallásos témák megjelenítése (vagy kerülése) az állami intézményekben. A feszültség egy európai szemmel elképesztően vallásos társadalom és egy időnként groteszk módon szekularizált közélet között húzódik. Persze a közélet szekularizációja is rendkívül felemás. Az amerikai elnök még mindig a Bibliára tesz esküt, a dolláron Isten neve szerepel, a Fehér Ház imareggeliket szervez, az elnök nem is reménykedhet újraválasztásában, ha nem teszi egyértelművé keresztény hitvallását. Másrészt viszont olyan határozottsággal tessékelik ki a keresztény hit megnyilvánulásait bizonyos területekről, ami még magyar szemmel nézve is furcsa.

Másfél éves St. Louis-i tartózkodásunk idején tapasztaltam, hogyan váltak keresztény jelképek a szekularizáció áldozatává. Abban az állami iskolában, ahová a fiaim jártak, a Hálaadás ünnepen például mindenki a másiknak adott hálát valamiért, kínosan kerülve még az említését is annak, hogy a puritán atyák eredetileg Istennek adtak hálát, és ezt a gesztust kívánták hagyománnyá tenni. A Hálaadás ünnepe után kezdődő karácsonyi időszakban nyilvános helyeken a „Merry Christmas!” helyett a „Happy Holidays!” köszöntést erőltették, és ha egy keresztény szervezet nem vesz alkalmazásba valakit felvállalt homoszexualitása miatt, akár súlyos dollárezreket is fizethet. Amikor tehát az amerikai evangéliumi keresztények arról hallanak, hogy számarányuk minden ellenkező híreszteléssel szemben nem csökken, hanem növekszik, ebben a háborús közegben értelmezik az adatokat, trófeaként emelve a magasba az idézett tanulmányt.

Én meg továbbra is azon gondolkodom, hogy mi a valódi jelentőségük ezeknek a számadatoknak. Azt hiszem, mindig inkább szkeptikusan gondolkoztam a hívők számarányát mutató szociológiai tanulmányokról. Soha nem tudtam elhinni például, hogy Amerikában a társadalom egyharmada tényleg Jézus követője lenne. Ma sem hiszem, hogy ez így lenne. Azt azonban el kell ismernem, hogy amit Amerikában tapasztaltam, az jóval reményteljesebb volt a várakozásaimnál. Az amerikai evangéliumi mozgalom nem csak számarányában, de lelki értelemben is sokkal erősebb, mint gondoltam. Nagyszerű dolgok történnek arrafelé. Az amerikai hívők egyáltalán nem mindig sekélyesek, a lelki élet nem pusztán látszat, és ma már egy pillanatig nem érzem úgy, hogy nekünk, magyar keresztényeknek bármi okunk lenne arra, hogy összességében jobbnak, mélyebbnek, lelkibbnek tartsuk magunkat az amerikai keresztényeknél. Nem tagadom, az amerikai evangéliumi világban sok őrültség és megmosolyogtató, vagy éppen bosszantó dolog történik. De rengeteg izgalmas, jó, igei alapokon nyugvó kezdeményezés is. Ha csak töredéke megvalósulhatna ezeknek Magyarországon is, nem csak a gyülekezetek, az ország is máshogy nézne ki. Úgy gondolom, a Baylor-tanulmányban szereplő számok valódi erőt is mutatnak, mely jogosan bátoríthatja az evangéliumiakat.

De vajon érdemes-e ezeket a számokat kulturális háborúban zsákmányolt zászlóként a magasba emelni? Az amerikaiak egyik nagy kísértése, hogy az értékeket automatikusan számszerűsíteni akarják, a számokat pedig értékmérőként használják. Amerikában a „nagyobb” és a „több” az emberek fejében gyakran „jobbat” is jelent. Ráadásul a demokrácia élménye folyamatosan azt az illúziót csepegteti a lelkekbe, hogy mindig a többségnek van igaza. Ha tehát kimutatható, hogy az evangéliumi keresztények száma növekszik, az a mozgalom igazságigényét és plauzibilitását is erősíti. Mielőtt hamar ítélnénk: ez a gondolkodás nem csak az amerikaiaknak jelent kísértést. Magyarországon is próbálkoztak ilyesmivel, amikor a történelmi egyházak a népszámlálás adataira hivatkozva igyekeztek bizonyítani társadalmi támogatottságukat. Sőt, már a tizenkilencedik században is volt erre példa: Kierkegaard leplezte le kora kereszténységének azt a tévedését, hogy igazságigényét társadalmi súlyával próbálta alátámasztani.

Pedig nekünk, keresztényeknek nem csak azzal kellene tisztában lennünk, hogy az argumentum ad populum (közvélekedésre hivatkozás) az egyik évezredek óta ismert érvelési hiba, de azzal is, amit Jézus a szűk kapuról és a keskeny útról mondott. Bátorító, amikor sokan ismerik el Jézus tanításait igaznak és követésre méltónak, de Jézus szavainak igazságigénye és személyének hitelessége nem azon dől el, hogy hányan hisznek neki. Arról nem is beszélve, hogy a névleges és a tényleges követők száma közötti szakadékot szociológiai statisztikákkal szinte lehetetlen kimutatni.