A pápaság bibliai igazolására a Máté 16,18-ra szoktak hivatkozni azok, akik szerint fontos a pápaság bibliai igazolása. Az ominózus versben Jézus ezt mondja Péternek: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat (σὺ εἶ Πέτρος, καὶ ἐπὶ ταύτῃ τῇ πέτρᾳ οἰκοδομήσω μου τὴν ἐκκλησίαν)”. Az indoklás szerint Jézus Pétert tette meg Kősziklának, melyre az egyház felépül, és ez valamilyen formában érvényes a mindenkori római püspökre is. A katolikus értelmezés egyházkormányzási jelentősége miatt mind ortodox, mind protestáns bibliamagyarázók sokat tébláboltak a vers körül, hogy a legjobb irányból húzzák ki a pápaság „mérgével” fenyegető fogát. Ebben a bejegyzésben csokorba gyűjtöttem néhány exegetikai kérdést, melyek megválaszolása szerintem befolyásolja a híres mondat értelmezését. Mindjárt rá is térek ezekre, de előbb egy caveat lector következik.
Meggyőződésem, hogy akármi is a vers pontos jelentése, a mondatnak nincs katolikus „méregfoga”. Sem Jézus, sem a szavait lejegyző Máté nem tesz ugyanis említést arról, hogy Péternek lesz utóda, hogy az utód majd Rómában székel, hogy a római gyülekezetnek a többi gyülekezettel ellentétben csak egy püspöke lesz, hogy Róma püspöke idővel Krisztus helytartójává avanzsál, hogy Krisztus helytartója világi hatalommal fog rendelkezni, hogy Péter utóda tévedhetetlen lesz, amikor ex cathedra kijelentéseket tesz, és úgy egyáltalán, semmi nem utal a versben arra a hatalmi építményre, amilyenné a pápaság lett. Henry Chadwick egyháztörténész szerint a versnek „a III. század közepéig semmi jelentősége nem volt Róma irányító szerepe és tekintélye szempontjából, amikor is István pápa a karthagói Cipriánnal a keresztségről folytatott szenvedélyes vitája során végül erre a mondatra hivatkozott, hogy álláspontját védje. A szöveg csak Damasus idejében, pontosabban 382-ben vált igazán fontossá mint az egyházi főség teológiai és szentírási alapja.” (A korai egyház, Osiris, 1999, 222) Nyilvánvaló, hogy a pápaság intézményét utólag szuszakolták Jézus Péternek mondott szavaiba.
Ettől persze még továbbra is érdekes kérdés, hogy vajon mire gondolt Jézus, amikor a kőszikláról beszélt, melyre egyházát felépíti. Protestáns magyarázatokon időnként érződik a katolikus magyarázattal szembeni polémia íze. Sokszor csipesszel nyúlnak a szöveghez, mint egy nagyra nőtt kullancshoz, melyet el kell távolítani, nehogy agyhártyagyulladást okozzon, máskor meg erőltetett érvekkel próbálják leválasztani Pétert a metaforikus kőszikláról, hogy így húzzák ki a szőnyeget a rá hivatkozó „utódok” lábai alól. Szükségtelennek tartom mindkét hozzáállást. Nekünk, protestánsoknak nem kell félnünk a katolikus értelmezéstől, pont annak nyilvánvaló anakronizmusa miatt. Nyugodtan és bátran feltehetjük a szövegnek a kérdéseinket, és akár egy időre megválaszolatlanul is hagyhatjuk azokat, a nyitott ajtókon nem fog bejönni a pápaság. Ha meg már bejött, nem ezen az ajtón jött be, még ha ezt is állítja. A Máté 16,18 túlságosan szűk bejárat a pápaság számára.
Most pedig térjünk vissza az exegézishez. Melyek tehát azok a kérdések, amelyekre választ kell adnunk a vers megértéséhez? Összegyűjtöttem néhányat.
1. Mire vonatkozik az „ezen a kősziklán” (ἐπὶ ταύτῃ τῇ πέτρᾳ) kifejezés?
Egyértelműen ez a mondat kulcskérdése, az összes többi ennek a megfejtéséhez kell. A kőszikla azonosságát illetően négy lehetséges válasz terjedt el: a) a kőszikla Péter, b) a kőszikla Péter, de csak hitvallóként, c) a kőszikla Péter hitvallása, d) a kőszikla Jézus. Protestáns kommentárokban mind a négy válasszal találkozhatunk.
2. Máté görög szövegére koncentráljunk, vagy a feltételezhetően arámul folytatott beszélgetést próbáljuk rekonstruálni?
A mondatban jelentősége lehet a petrosz és a petra szavak különbségének, valamint a mutatónévmásnak. De lehet, hogy egyiknek sincs jelentősége, mert az eredeti beszélgetés arámul folyt. De az is lehet, hogy az arámul folytatott beszélgetésben is kétféle szót használt Jézus (pl. kéfa és tnra), és a mutatónévmás sem csak Máté szövegébe került bele.
3. Van-e szójáték a petrosz és petra szavak használata mögött?
Sokan rámutattak, hogy Máté valószínűleg egy szójátékot alkalmaz, amikor Simont Péternek (σὺ εἶ Πέτρος) nevezi, majd azt mondja, hogy ezen a kősziklán (ἐπὶ ταύτῃ τῇ πέτρᾳ) építi fel egyházát. Vajon a szóhasználatbeli különbség valóban egy szójáték része? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy Máté nem fordíthatta a Kéfás nevet a petra szóval, mert az nőnemű?
4. Lényeges a petra és petrosz közötti szemantikai különbség?
Egyes kommentárok nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a petra kősziklát jelent, a petrosz viszont csak követ, mely a szikláról pattant le. Más kommentárok viszont rámutatnak arra, hogy a két szó jelentése között átfedés volt, ami a különbségtételt némiképp erőltetetté teszi. A szóhasználatnak mégis lehet jelentősége, ha a petrosz és a petra nem ugyanazt a dolgot jelöli, Jézus azonban szemantikai tartalmat akart átemelni Péter nevéből arra, amit megvallott.
5. Ekkor kapja Simon a Péter nevet, vagy Jézus csak utal arra a névre, amit korábban kapott?
Fontos kérdés, hogy Jézus ekkor adja-e Simonnak a Péter nevet, vagy már létező „becenévként” utal rá. Ha az utóbbiról van szó, akkor nagyobb valószínűsége van a szándékos petrosz-petra kontrasztnak, míg az előbbi esetben a súlypont inkább Péter személye: most kapja azt az identitást, amire az egyház épül. A Márk 3,16 és a Lukács 6,14 alapján valószínűbbnek tűnik, hogy Péter már korábban megkapta ezt a nevet.
6. Elképzelhető, hogy Jézus önmagára mutat, miközben azt mondja: „erre” a petrára épül az egyház?
Akik szerint Jézus a mondatban a kőszikla (ahogy más újszövetségi igék is utalnak rá), azok azt feltételezik, hogy Jézus beszéd közben magára mutatott, mint amikor testére utalva azt mondta: „romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem”. Mások szerint ez mesterkélt magyarázat, a szövegben semmi jele nincs annak, hogy Jézus önmagát nevezte volna kősziklának.
7. Visszautalhat a mutatónévmás Péter hitvallására?
Egyes teológusok (pl. az ortodox Chrys Caragounis) szerint életszerűtlen, hogy miközben Jézus Péterhez beszél, az ἐπὶ ταύτῃ mutatónévmást őrá használja. Ha harmadik személyben beszélne Péterről, akkor ez lehetséges lenne, így azonban sokkal valószínűbb, hogy miközben fogalmi kapcsolatot hoz létre Péter neve és hitvallása között, különbséget is tesz, és kősziklának nem Pétert, hanem az előző versekben olvasható hitvallását nevezi.
8. Milyen előzménye van a júdaizmusban a kőszikla metaforájának?
Exegetikai munkákban előkerül a metafora lehetséges előzményeként az Ézsaiás 51,1-2, melyben Ábrahám a kőszikla, melyből a zsidók kivágattak. Az Ézsaiás 28,16 és a qumráni tekercsek egy-egy helye is szóba kerül lehetséges előzményként, hiszen ezekben az alapkő képe a templommal kapcsolatos, ami az egyház képe is. Azonban vitatott, hogy ténylegesen van-e közük ezeknek az előzményeknek Jézus metaforájához, és ha igen, milyen irányba tolják a kép értelmezését.
9. Amennyiben Péterre vonatkozik a hasonlat, vajon Jézus milyen minőségében nevezi őt kősziklának?
Vajon Péter hitvallóként („Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”) kőszikla? (Amikor hitvalló, akkor kőszikla, amikor nem figyel Istenre, akkor meg akár Sátán is lehet?) Vajon Péter egymagában kőszikla, mondjuk mint a korai egyház legfontosabb vezető személyisége? Vagy az apostolok képviselőjeként kőszikla, hiszen az ő nevükben állt elő, hogy hitvallást tegyen? Arról lenne itt szó, amire az Ef 2,20 és a Jel 21,14 utal, hogy az apostolok (együtt) az egyház alapja? Ennek a kérdésnek persze nincs jelentősége, ha nem Péter a kőszikla, hanem a hitvallása vagy maga Jézus.
10. Hozzájárul a 19-20. vers a 18. vers értelmezéséhez?
Vajon a 19. versben szereplő kulcsok hatalma azt az értelmezést erősíti, hogy Péter a kőszikla, vagy azt, hogy a kőszikla az új tanítás, melyet Péter megvallott, melynek hirdetése megnyitja és bezárja az Isten országát? A gondolatot lezáró 20. versben azt olvassuk, hogy Jézus „megparancsolta tanítványainak: ne mondják meg senkinek, hogy ő a Krisztus”. Egyes teológusok rámutatnak, hogy a tanítványoknak nem azt nem szabad elmondaniuk, hogy Péter a kőszikla, melyre az egyház épül, hanem azt, hogy ő a Krisztus. Vagyis a szakasz központi motívuma nem Péter, hanem a hitvallása. Vajon ez lényeges szempont a 18. vers megértésében?
Körülbelül ezekkel a kérdésekkel kell megbírkóznia annak, aki szeretne választ kapni arra, hogy Jézus szerint ki vagy mi az a kőszikla, amire az egyház épül.
Érdekes téma, és tetszik a gordiuszi csomó átvágása a méregfogat illetően. 🙂 Szerintem a Biblia értelmezésére is érvényes a 2-3 bizonyságtétel elve, Péter maga adja meg a választ az értelmezésre:
”Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek.” (ApCsel 15:7)
Sem Jézus, sem a többi tanítvány nem hirdette a pogányoknak az evangéliumot. Péter, azzal a kis, jelentéktelennek tűnő eseménnyel Kornéliusz házában, megnyitotta az emberiség történelmének új korszakát, a pogányok idejét. Mivel ez egy egyszeri, bevégzett dolog, ilyen értelemben nincs szükség utódra.
Kedves Ádám!
Érdekelne, hogy te mely magyarázatok mellett foglalsz állást és mi alapján 🙂
Előre is köszönöm.
Péter
Miklós: és Pál?
Ef 3,1
Ezért vagyok én, Pál, a Krisztusnak foglya ti érettetek, a pogányokért;
Ef 3,8
„Nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát”
Én is téblábolok a Kőszikla körül, egy kicsit a magam számára is katalogizáltam a megválaszolandó kérdéseket. Jelenleg az a) és a c) között ingadozom.
Nem biztos, hogy értem mire gondolsz Ádám. Én nem látok ellentmondást. A pogányok apostola valóban Pál, viszont a kaput Péter nyitotta ki.
Ezt biztos, hogy nekem akartad írni?
Bocsi! Igazad van, Illésnek szólt a válaszom. : ))
Szerintem a Mt 16,18 a következő versekkel együtt veendő. Mi lehet az, hogy amit te megkötsz, meg hogy neked adom? Az nyilvánlvaló, hogy a kulcsokat és az oldó kötő hatalmat nem egyedül Péter kapta, a többi apostol pedig nem kapta. Ez így nem áll meg. Azonban az egész Máté-szakasz számomra azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy Péter kapott egy hallatlan személyes küldetést és elsőséget. Az oldás-kötése és a kulcsokat csak rendkívül erőltetetten tudom egy ilyen behatárolt eseményre érteni, mint az evangélium túlterjedése a zsidó népen.
Az az érdekes, hogy ez a pár vers számomra afféle „sola scriptura” olvasattal igazolja legerősebben a katolikus ekkléziológiát. Hierarchia, Krisztus cselekedeteinek tevése az egyház egészébe IS plántálva – speciálisan az egyház vezetői kezébe letéve – és végül, ezen belül egy földi, gyarló emberi fő kezébe egész megdöbbentő módon. Mindig úgy érzem, hogy a pár vers félelmetes erejét minden magyarázat, beleértve némelyik ókorit is, elkeni és nem tud vele szembenézni.
Kétségkívül, éppen az egyháztörténeti adatok elbizonytalaníthatnak. Az első pár évszázadból csak utalássszerű bizonyságok vannak. Azonban, az tény, hogy Ágoston személyes leveleit olvasva (mint mondtam, csak magyarul tudok olvasni, ezek megjelentek)pár helyen kiderül, hogy ő, noha teológiaiag nem sokat foglalkozott a kérdéssel, elég egyértelműen „római katolikus” módon élte meg a gyakorlatban a római Szentszék jogkörét. Márpedig furcsa lenne, ha a kereszténység elismerése majd államvallássá tétele néhány évtized alatt kreált volna egy olyan struktúrát,. ami homlokegyenest ellentmondana a vértanúk koráénak. Az tény, hogy Kelet folyton, és újra meg újra kritikával illette ezt a primátust. Hübrisz? Vagy az apostoli tanításhoz való ragaszkodás?
Marci, a 19. vers tényleg mintha abba az irányba billentené a mérleget, hogy a kőszikla Péter. Ami mégis elbizonytalanít, az főleg a mutatónévmás, a szójáték lehetősége és az, hogy Jézus mintha csak utalna Péter nevére, nem ekkor adná neki. És a 20. vers, mely Péter hitvallását teszi a történet súlypontjává, nem Péter személyét. Ezzel együtt továbbra sem zárom ki, hogy Jézus Pétert nevezi petrának, részben éppen a 19. vers miatt.
Azt viszont őszintén nem értem, miért mondod, hogy a „sola Scriptura” magyarázat a katolikus ekkléziológiát igazolja. Én semmit nem látok ebben a néhány versben, ami igazolná a katolikus ekkléziológiát. A Máté 18,18 ráadásul az oldásnak és kötésnek ugyanezt a hatalmát a helyi gyülekezet tagjainak is adja. Még az ARCIC (Anglican-Roman Catholic International Commission) katolikus résztvevői is kinyilvánították, hogy „az Újszövetség szövegei nem szolgáltatnak elégséges alapot a pápai primátusnak” és „nem tartalmaznak explicit feljegyzést Péter vezetésének továbbadására”.
A korai egyház struktúráját illetően a hagyományos katolikus egyháztörténet tele van elképesztő anakronizmusokkal. Ezt felismerve jött elő Newman a „mag-tölgy” koncepcióval, ami kiutat mutatott a történeti tények szorításából, de exegetikai szempontból szerintem nonszensz, dogmatikai szempontból pedig tarthatatlan. A korai egyház struktúrája drámai változásokon ment át néhány évszázad alatt. Az egyik nagy változást a pápaság kialakulása jelentette. Hermász Pásztora (az egyik legkorábbi keresztény irat) az első század végén több vezetőről tud a római gyülekezetben, szó sincs monoepiszkopátusról. Szent Jeromos szerint ez volt a szokás kezdetben, később változott a gyakorlat monoepiszkopátusra. (XVI. Benedek is elismerte, hogy a legkorábbi időkben a presbiter és a püspök felcserélhető szavak voltak.) Nincs semmilyen bizonyíték arra sem, hogy Péter alapította volna a római gyülekezetet, ahogy arra sem, hogy évekig vezetőként szolgált volna a gyülekezetben. Azt viszont maga Pál mondja a Római levélben, hogy nem épít más alapra, vagyis nem dolgozik más apostol munkaterületén, mégis levelet ír a római gyülekezetnek, tehát azt nem tartotta más apostol munkaterületének. A levélben pedig említést sem tesz Péterről, ami rendkívül furcsa lenne, ha Péter lett volna a gyülekezet vezetője.
A tények abba az irányba mutatnak, hogy nem a római püspök miatt lett fontos a római gyülekezet, hanem a római gyülekezet miatt lett fontos a római püspök. Ennek pedig elég könnyen belátható okai voltak (pl. Róma a birodalom fővárosa, Róma egyedüli jelentős központ a latin nyugaton, a gyülekezet stratégiai szerepe és tekintélye az apostoli hagyomány őrzésében, Péter és Pál római vértanúsága). Cyprianus még a harmadik században is minden püspökre alkalmazta a Mt 16,18-at, a 256-os Karthagó-i zsinaton kijelentette, hogy a római püspöknek nem szabad zsarnoki módon „püspökök püspökének” neveznie magát. A keleti egyházak soha nem fogadták el a római püspök egyetemes tekintélyét, sőt, ezt szkizmatikus nézetnek tartották. Maga Nagy Szent Gergely pápa (5. század!) is visszautasította és megtiltotta, hogy egyetemes pápának nevezzék. „Egyetlen elődöm sem akarta ezt a profán szót használni… Határozottan mondom, mert bárki, aki magát ’egyetemes pápának’ nevezi, vagy azt akarja, hogy őt így nevezzék, önfelmagasztalásában az antikrisztus előfutára, mert hencegésével a többiek elé helyezi magát.” (Angol forrást meg tudom adni, ha szükséged van rá.) Ezek a tények számomra elképzelhetetlenné teszik, hogy a pápaság apostoli hagyomány lett volna.
Ima http://www.youtube.com/watch?v=-qq7Y0Rz_V4
Áldj meg minket Jézus akik itt vagyunk testvérként, MIND A TIEID !
Nem állítottam, hogy a Bibliában explicite benne van a későbbi katolikus ekléziológia. (Nem beszélve most a visszaélésekről és ferdítésekről a pápa világi hatalmáról, amelyek sohasem emelkedtek dogmává.) Én úgy érzem, hogy a Máté 16,18-19 nem jelenthet mást, mint hogy Péter személy szerint kapott egy különleges feladatot és hatalmat. Egyáltalán nem értem, ezt hogy lehet feloldani abban, hogy ezt más apostolok vagy éppen az egész gyülekezet is megkapta. Illetve értem, hogy szigorúan véve a „neked adom” elvileg jelenthet „neked is adom”-ot. Nem tudom egzakt nyelvi, filozófiai vagy mittudoménmilyen eszközökkel igazolni, de úgy érzem, hogy ebben az esetben nem jelenthet. Az két igevers elveszti azt a jelentését, ami annyira sugárzik belőlük – csak ezt tudom mondani. Akkor, ha a 18 és 19 verset eggyütt nézem. Külön-külön mindkettőt tudnám máshogy érteni, együtt nem nagyon. Nem tudom máshogy érteni, mint úgy, hogy az egyház hierarchikus struktúrájának van egy földi feje is.
Anakronizmusok: történelmi naivitás az ó és középkorban volt bőven. Az ókeresztény írók úgy tűnik, komolyan nemcsak azt gondolták, hogy Ábrahám hitt a Messiásban (miért ne hitt volna valéamiképpen), hanem hogy Ábrahám világosan tudta, hogy Isten Szentháromság. Vagy hogy Ézsaiás világosan tudta, hogy aki a könyve 53.fejezetében szenved, az maga Isten. A középkori szerzők tényleg azt hitték, hogy ha bármelyik apostolt megkérdezték volna, az habozás nélkül felsorolta volna számszerűleg a hét szentséget. A kalkedóni zsinaton azt kiabálták: „Kürillosz szólt Leó által!” Ma azt mondanánk a helyükben: Kürillosz Jézus két természetének elválaszthatatlanságát hangsúlyozta, de nekünk ma világosabbá kell tennünk, hogy a kettő nem keveredik össze, hanem megőrzi sajátosságait.
Azonban: ha van (lenne) olyan a katolikus szentségek közül, amelyiknek semmiféle alapja nincs az apostoli tanításban, és egész biztos, hogy az ősegyház gazdag litugikus életében semmi olyasmi nem szerepelt, mint anyagi forma által kegyelmet közlő cselekedet, AKKOR a katolikus dogmatika nem áll meg. De a hetes szám lehet későbbi rögzítés. Ambrus püspök még valószínűleg a lábmosást is felsorolta volna – nem kevés bibliai alappal. De a letisztulás során kiesett mint önálló sakramentum. Egyébként a mai katolikus teológiában újra nem a szentségek száma a lényeg, noha azon változtatni már nem lehet és nem is kell.
Azért utalások az első évszázadokban is vannak. A Ciprián szélsőséges álláspontjával vitatkozó István csak nem valamiféle vad újítást vetett be! Mire számíthatott volna akkor? Péter római püspöksége mint történeti tény tudtommal töretlen hagyomány volt az első századokban is (ettől még elvileg lehet téves), nem tudok róla, hogy a protestantizmusig megkérdőjelezték volna. Továbbá az ortodoxok is elismerik, hogy Róma püspökének, de lagalábbis Róma gyülekezetének egy bizonyos tiszteletbeli elsősége van.
Az egész érvelés , amit leírtál, engem az adventista szombat-vasárnap érvelésre emlékeztet. Valóban elég az a néhány igevers, ahol a tanítványok a hét első napján gyűlnek össze, az ószövetség masszív szombatteológiájának az árételmezéséhez? Lehet azt a szombatot nem törvénykező módon, a Galata levélnek is megfelelő módon ülni. És minden bizonnyal találhatsz katolikus forrást is, ahol azt írják, hogy a vasárnap ünnep volta nem igazolható explicite a Szentírásból. Sőt, hogy az első keresztények, ha össze is jöttek a feltámadás napján, még alapvetően tartották a szombatot, és csak később áramlott át a szombat teljes tartalma a vasárnapba. És ki tudja, volt-e ebben szerepe a pogány „Nap napjának”? AZt keresztelték volna meg? Ki tudja ezt ma már megmondani? – De ha erre a ki tudjára a szigorú sola scriptura a válasz, akkor talán az adventistáknak van igazuk. Talán. De persze én ebben is úgy érzem, hogy az a néhány igevers a hét első napjáról PLUSZ az Egyház hagyománya elegendő ahhoz, hogy ünnepnek tartsak minden vasárnapot. (Az ünnepnek magának a felfogásában szem előtt tartva a törvényeskedés veszélyét.)
Bocs, lehet, hogy idegesítő szokásom folyton analógiákkal válaszolni és jól eltérni a tárgytól, de szerintem mutatis mutandis hasonló a helyzet Péter székével.
Marci!
Az apostoli hagyománytól való elhajlás (márpedig a gyülekezeti élettel kapcsolatban is van világos – és ma is működő – apostoli hagyomány) legtöbbször fokozatosan történik. Ezt látom a pápaság esetében is. Egymásra rakódó rétegek, egymásból látszólag logikusan következő lépések, újabb és újabb szokások, és egyszer csak ott tartunk, hogy a német-római császár a hóban és fagyban térdepel az őt napokig várakoztató és alázó Gergely pápa előtt. István azért mert a péteri igére hivatkozni, mert Rómában is kialakult a monoepiszkopátus, mert a római püspök korábban is egyre nagyobb beleszólást igényelt magának az egész egyházat érintő kérdésekbe, és mert a birodalom fővárosának gyülekezete – egyebekkel is megtámogatva – korábban is nagy presztízzsel rendelkezett a többi gyülekezet szemében. Szerintem ez egy könnyen belátható folyamat, ha az ember nem visszafelé olvassa a történelmet.
Az analógiáidat nem teljesen értem, de lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.
Röviden összefoglalva a helyzetet: a Péter/Róma primátusnak az egyház hagyományában van ugyan alapja, de az első századokból szórványos és nem egyértelmű, aztán minél egyértelműbben megjelenik, annál inkább ott van mellette Kelet ellenvéleménye is. Legalábbis az általam ismert adatokból ez áll össze. Ez önmagában nem teszi egyértelművé a számomra, hogy melyiket válasszam, Kelet vagy Nyugat hagyományát tartsam igazabbnak. De valahogy mégis elbillen a mérleg nyelve. Az ortodoxok pl. úgy érvelnek, hogy az egyház egységének csak a Szentháromság és az Eukarisztia lehet az elve és alapja, hierarchikus struktúra nem. Ez nekem valahol nem stimmel. A Bibliában az apostoli hivatallal és hatalommal nem tudom ezt összeegyeztetni, és jó pár óegyházi tanúsággal se. Antiókhiai Ignác ugyan nem beszél konkrétan globális hierarchiáról, de az egység megjelenítését hierarchikus egyházi struktúrában látja…
Röviden összefoglalva a helyzetet: a Péter/Róma primátusnak az egyház hagyományában van ugyan alapja, de az első századokból szórványos és nem egyértelmű, aztán minél egyértelműbben megjelenik, annál inkább ott van mellette Kelet ellenvéleménye is.
Az egyház legkorábbi hagyományában (az Újszövetségben) nincs Róma primátusának semmilyen alapja. Péter primátusa is kérdéses, a jeruzsálemi gyűlés (ApCsel 15) illetve Péter és Pál interakciójából (Gal 2) kiderül, hogy Péter vezető szerepe (ha volt ilyen) igencsak viszonylagos volt. Az apostolok együtt képezik az egyház megismételhetetlen alapját (Ef 2,20, Jel 21,14). Később pedig nem csak Kelet ellenvéleményéről volt szó, hanem a Nyugat egyes szereplőiéről is (ne feledkezz meg pl. Cyprianusról).
Ez önmagában nem teszi egyértelművé a számomra, hogy melyiket válasszam, Kelet vagy Nyugat hagyományát tartsam igazabbnak.
Egyiket sem kell igaznak tartanod. Az apostoli hagyomány az igaz. Bizonyos kérdésekben Nyugat és Kelet egyaránt elhajolhat ettől a hagyománytól. Ilyenkor a forráshoz kell visszatérni, ami a reformáció törekvése is volt.
Antiókhiai Ignác ugyan nem beszél konkrétan globális hierarchiáról, de az egység megjelenítését hierarchikus egyházi struktúrában látja…
Szerintem nagyon fontos tanúság Ignácé: Ignác gyülekezetekben gondolkodik, és bár megjelenik nála már a monoepiszkopátus gyakorlata (és elmélete), szemben mondjuk Római Kelemen felfogásával, gyülekezeteken belüli hierarchiáról beszél, nem tágabb egyházi hierarchiáról.
Érdekes beszélgetés! Továbbra is azt mondom, hogy veszélyes dolog egyetlen igevers alapján alapvető látásokat megfogalmazni megfelelő, egyértelmű új- és ószövetségi támogatás nélkül, ami a keresztények mindennapi életét alapvetően befolyásolja, mint pl. egy hatalmi rend kialakítása.
A ki a nagyobb kérdéskör teljesen idegen az újjászületett keresztényektől. Lehetne indok arra, hogy Pál a legnagyobb, lehetne indok arra, hogy János a legnagyobb, lehetne indok arra, hogy Péter a legnagyobb, de ez nem vezet sehová, csak tragédiákhoz.
Szerintem az, hogy Péter a kőszikla csak úgy értelmezhető, hogy időben, ő volt az első, egy ideiglenes feladatot kapott, nem csak a pogányok felé, de a zsidók felé is, ha a pünkösdi beszédjére gondolunk.
Ha ez nem elfogadható, akkor szerintem megfelelő igei támogatottsága a Krisztusban való hitnek van, mint az Egyház alapjának. Ez a megütközés köve, bolondság a pogányoknak. Hit által jelentette ki Péter, hogy Jézus a Krisztus, és hit által jelentette ki Jézus, hogy Simon az Péter. Hit által születnek a krisztusi emberek. A hit az ami legyőzi a világot és a pokol kapui sem állhatnak ellene. Krisztusban való hit által bocsátunk meg egymásnak is, gyakorolva az oldást és kötést. Hogy a hatalom szó sokszor hogyan kerül ide azt nem tudom, mert szerintem szó sincs ilyesmiről. Hataloméhes emberek szeretik a „oldás és kötés Hatalma”, „átadjuk az ilyet a Sátánnak” és ehhez hasonló kifejezéseket. Miért nem oldás és kötés joga? Miért nem oldás és kötés kötelessége? Mert ha itt hatalmoról van szó az csak mint jog szerepelhet. Jogunk van megbocsátani a bűnöket, és jogunk van megartani azok felé, akik nekünk nem bocsátanak meg (Mt5:21-26), mert az ilyenek méltók az ítéletre, de nem kötelező ezeket sem megtartani. Egyébként pedig kötelességünk megbocsátani mindenkinek. Ez a földi projekciója annak, hogy az Atya sem bocsát meg nekünk, ha mi nem bocsátunk meg egymásnak (Mt 18:35, stb.)
Őszintén szólva, nem tudok, pontosabban éppen a Biblia fényében nem is akarok hinni abban, hogy egyedül a szűken vett apostoli hagyomány (tehát amit az apostolok tényszerűen és szószerint hirdettek, sőt talán abból is csak az, ami az Úsz. kánonban rögzítve lett) lehet a mérce. Számomra, ha nincs Isten által a pokol kapuitól megőrzött történelmi szent hagyománykontinuitás, ami a Biblia helyes értelmét, az Egyház szentségi életének értelmét és módját, a keresztéyn erkölcsöt stb őrzi és kibontakoztatja és aktualizálja, akkor el vagyunk veszve. Nem értem a Bibliát. Nem eléggé értem. Azt azonban (több más dologgal együtt) értem belőle, hogy az Egyházhoz, mint az igazság fundamentumához utasít. Persze, az Egyház egésze és minden cselekedete nem tévedhetetlen, bárhol is legyen. De az se működik, hogy csak azt tartsam isteni igazságnak és magamra nézve kötelezőnek, amiről abszolúte biztos, hogy a 12 apostol pontosan így és nem máshogy hirdette.
Viszzatérve a korábbiakra egy kicsit:
először is, szerintem abban az értelemben te is visszafelé olvasod a történelmet, hogy visszaéléseket és torzulásokat vetítesz bele a visszaéléseket nem tartalmazó dogmákba, mégpedig rendszeresen. Lásd a hóban fagyban térdeplő császárt, meg Mihály arkangyal tollait, stb.
Ennél fontosabb:
Szerintem a dogmafejlődés-doktrína kábé az egyetlen lehetősége a mai kereszténynek, ha szembe akar nézni a történelmi naivitás túlhaladottságával. Nem Newman találta ki. Newman és mások némely hasonlata és érve egyébként túlzás és félreviszi a dolgot. (Így a mag-tölgy is, vagy az ósz.-úsz. / úsz.-egyháztört. párhuzam.) De maga az alapelv, hogy a hitben van történelem, van kibontakozás, van letisztulás, rendszeralkotás és ilyenek (mégegyszer: a hitben. Nem csak a professzorok dolgozószobájában.), az szerintem letagadhatatlan. Nem ugyanolyan, mint az ószövetség idején, amikor fokozatosan került le a lepel a legalapvetőbb dolgokról is. A LÉNYEG klinyilatkoztatása lezárult. De ha minden további fejleménytől elvitatjuk a mérce, hitszabály és hasonló fogalmakat, akkor kábé két lehetőség marad:
1. megmaradunk a naivitásban: miközben az apostoli hagyományról beszélünk, belevetítjük a mai teológiánk elemeit, mintha azok ott úgy lettek volna,
2. esetleg nagyon szigorú minimalistaként sikerül az abszolút történettudományosan igazolt apostoli evangéliumra szorítkozni, és minden továbbit az emberi szabadság, pontosabban önkény keretébe utalunk. Nincs a hitben történelem, következésképpen nincs (többé) a történelemben megnyilvánuló igazság.
Még folytatom, csak most mennem kell…
természetesen, mindez semmi körülmények között nem jelentheti azt, hogy a dolgok az ellenkezőjükbe csapnak át. AMi rögzítve van a Szentírásban, azzal az egyház ellentmondásba nem kerülhet. Hozzá kell tenni, hogy egyes témáknál más fokú a rögzítettség.
(A szentségtan pl. a Szentírásban vázlatos. Számomra a szentségek tömör és utalásszerű, szóbeli hagyományokra utaló szentírási magja helyes értelmezésének elsősorben a későbbi korokból fennmaradt misztagógikus katekézisek jelenthetik a kulcsát: ezekben valóban azt találjuk meg, MIBE avatta be az Egyház az új tagokat a keresztségük után. (Jeruzsálemi Kürillosz, Ambrus. Ráadásul az utóbbi avatta be magát Ágostont is, tehát amit az ő misztagógikus katekézise tartalmaz, annak fényében kell érteni Ágoston néha anniyra „protestáns” szentségtani kiszólásait is.))
Bocs, megint eltértem… vissza:
Pápaság. A pápsaág kérdésében nekem bizony az a gyanúm, hogy elegendő az, ha a Szentírásban megtalálom
1. azt, hogy nemcsak a hit vagy esetleg az eukarisztia, de valamiféle kiemelt személyi hivatal is az EGYSÉG ELVE ÉS MEGJELENÍTŐJE
2. megtalálom az egész világegyház tényleges, szervezett egységére való igényt. Nem kell, hogy folyton erről legyen szó, hogy mindenki az apostolokhoz rohangáljon, ha valami baja van. Elég, ha látom, hogy az egész egyházat igyekeznek „episzkopálni” és időnként felülről utasítások mennek gyülekezetekhez.
Márpedig megtalálom mindkettőt. Abban igazad van, hogy későbbi hagyományt nézve, pl. Ignácnál kétségkívül csak az elsőt találom meg, a helyi gyülekezeten felüli egységről konkrétan nem beszél. De azért Ignác (vagy a Didaszkalia) is súlyosan összeegyeztethetetlen azokkal az ortodox érvelésekkel, hogy az egység elvei nem lehetnek kiemelt személyek, csak maga a hit, a szentháromság és az eukarisztia.
Az egyháztörténet aztán egy nagy dráma. Küzdelem: HOGYAN legyen egységes az egyház, mi a teendő, ha terjednek az eretnekségek, mi van, ha egy püspök eretnek lesz… ennek során értelmezni, alkalmazni kell az apostoli hagyopmányt, következtetéseket kell levonni.
Amennyire látom, van egy elég kivehető spiritualista vonal, amelyik megpróbálja a lelki és a hivatali hierarchiát azonosnak beállítani, és azt állítja, hogy a püspök AZÉRT ÉS ANNYIBAN püspök, amennyiben lelkileg méltó erre, amennyiben valóban példaképe a nyájnak. Ha nem, akkor nem püspök. (Nem véletlen, hogy pl. az erős platóni hatás alatt álló Origenész képviselt iylen nézeteket.) (Később Ágostonnak az egyháztanában nem, de szentségtanában nagyon is érezhető a filozófiai spiritualizmus.)
Ezzel most egy ugrással hadd állítsam szembe a mai katolikus egyházi törvénykönyv szabályát (Amihez azért az egyház már az ötödik század táján biztosan hasolnlóan gondolkodott, Ágoston egész biztos:) ha a pap vagy püspök eretnekké válik, akkor EGYFELŐL úgynevezett önmagától beálló kiközösítés alá esik, tehát KINT VAN a katolikus egyházból, mindenfajta intézkedés nélkül, MÁSFELŐL, amíg az egyházi hatóság ténylegesen el nem tiltja, érvényesen szolgáltatja ki a szentségeket. Isten előtt személy szerint már nem is katolikus, ámde hivatalilag még érvényesen pap. Ez lehet hogy abszurdul hangzik, de nem tudom, nem az egyetlen lehetséges megoldása-e az egész problémakörnek…
Néha az az érzésem, mintha azt sugallnád, hogy az egész Péter-széke teológiát a negyedik században találták ki hirtelen, császári nyomásra. Nos, a fentebbi egyház- és történelemfelfogás szellemében nekem ERRE a hipotézisre kellene bizonyíték ahhoz, hogy komolyan vegyem. Ehelyett azt látom, hogy bizonyos effelé mutató alapelvek korábban is megvannak. (Lásd a Máté-igehelyen túl az APcsel sajátos felépítését, aminek gyakorlatilag a „Jeruzsálemből Rómába” címet is lehetne adni, és a könyv szövegének feltűnő befejezetlensége is megerősíti.) Csupán azt tudtad bizonyítani, hogy a péteri hivatal sem konkrétan a bibliai időkben sem azt követően nem pontosan és részletesen úgy működött, mint később. Meg azt, hogy óriási viták voltak az ügyben. Azt se bizonyítottad, hogy a péteri hivatal utódlása abszurd gondolat lett volna az első századokban. Csupán azt, hogy sokféle vélemény létezett ezügyben… de minderre a fentebb írtakban már tulajdonképpen válszt adtam…
(a korrektség kedvéért még valami: amikor sola scriptura olvasatról beszéltem fentebb, az ÉRZÉSEIMRŐL beszéltem. Ugyanez áll a szentségtanra is. Ott is azt ÉRZEM, hogy ha CSAK a bibliai szöveget nézem, a katolikus vagy esetleg ortodox szentségtan áll legközelebb ahhoz.
De az érzéseimet természetesen a hagyományhoz való viszonyom is befolyásolja, ugyanúgy mint neked is. Végső soron NEM tartom helyénvalónak a Sola Scriptura elvet, mert maga a SZentírás nem támasztja alá. Maga a Szentírás utasít az egyházi hagyományhoz. De ezt megint csak leírtam fentebb…)
Kedves Marci!
Egy kicsit szétfeszítik a téma kereteit az általad felvetett gondolatok, de mivel fontos dolgokról írsz, reagálok.
Őszintén szólva, nem tudok, pontosabban éppen a Biblia fényében nem is akarok hinni abban, hogy egyedül a szűken vett apostoli hagyomány (tehát amit az apostolok tényszerűen és szószerint hirdettek, sőt talán abból is csak az, ami az Úsz. kánonban rögzítve lett) lehet a mérce.
A reformátorok beszéltek normákról és norma normansról. Az apostoli hagyomány (melyet a Biblia tartalmaz és rögzít) a norma normans, a mércék mércéje. Tehát az egyház megfogalmazhat regula fideit, Apostoli hitvallást, lehet Niceai meg Niceai-Konstantinápolyi hitvallás, lehet Khalcedoni definíció, születhet Westminsteri hitvallás, II. Helvét hitvallás, lehetnek dogmatikák és egyéb összegzések, melyek egyfajta normaként szolgálnak a számunkra. De mindezek fölött ott áll a normák mércéje, a Szentírás. Ez volt a korai egyház szemlélete, és ehhez tért vissza a reformáció.
Számomra, ha nincs Isten által a pokol kapuitól megőrzött történelmi szent hagyománykontinuitás, ami a Biblia helyes értelmét, az Egyház szentségi életének értelmét és módját, a keresztéyn erkölcsöt stb őrzi és kibontakoztatja és aktualizálja, akkor el vagyunk veszve.
Márpedig ilyen nincs, csak maga a változatlan apostoli hagyomány. És a Szentlélek, aki bizonyságot tesz az igazságról és tanít (1Jn 2,20.27). A katolikus dogmatikai hagyomány semmilyen tévedhetetlenséget nem biztosít (még azt sem lehet pontosan tudni, hogy állítólag mikor nyilatkozott meg tévedhetetlenül), viszont hermetikusan elzárja magát minden külső kritika elől azáltal, hogy fenntartja a jogot saját döntései értelmezésére.
Nem értem a Bibliát. Nem eléggé értem. Azt azonban (több más dologgal együtt) értem belőle, hogy az Egyházhoz, mint az igazság fundamentumához utasít.
Ha akár az egyház vezetői hirdetnek más evangéliumot azon kívül, amelyet az apostolok hirdettek, átkozottak legyenek (vö. Gal 1,8). Az egyház tévedhet, tévedett is, néha nagyon durván. Egyedül Isten szent igéje megbízható, ezt vallotta sokakkal együtt Augusztinusz is. A katolikus egyház tanításait egyébként szerintem sokkal nehezebb megérteni, mint a Bibliát. Félelmetes labirintus.
Persze, az Egyház egésze és minden cselekedete nem tévedhetetlen, bárhol is legyen.
Ebben akkor egyetértünk.
De az se működik, hogy csak azt tartsam isteni igazságnak és magamra nézve kötelezőnek, amiről abszolúte biztos, hogy a 12 apostol pontosan így és nem máshogy hirdette.
Az episztemológiai perfekcionizmus, amit ebből a mondatodból érzek, félrevezető és szükségtelen. Szerintem elég az episztemológiai realizmus a keresztény élethez és a bizonyossághoz. Tegyük meg azt, amit már értünk, és bízzuk Istenre azt, amit még nem értünk. A Róma 14-ben Pál azt mondja: „Te azt a hitet, ami benned van, tartsd meg az Isten előtt.” (22) (Pedig az illető lehet, hogy idővel jobb belátásra jut a húsevéssel vagy a szombattal kapcsolatban.) Timóteusnak azt mondja Pál: „Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd, hogy mindent megérts.” (2Tim 2,8) A filippieket így bíztatja: „Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek” (Fil 3,15). A keresztény életben nagy szabadság van.
Viszzatérve a korábbiakra egy kicsit:
először is, szerintem abban az értelemben te is visszafelé olvasod a történelmet, hogy visszaéléseket és torzulásokat vetítesz bele a visszaéléseket nem tartalmazó dogmákba, mégpedig rendszeresen. Lásd a hóban fagyban térdeplő császárt, meg Mihály arkangyal tollait, stb.
Ezt nem értem, miért mondod. A pápaság előbb lett politikai intézmény, csak utána dogma. Éppen ez derül ki akkor, ha előrefelé olvassuk a történelmet. Arról beszéltem korábban, hogy lépésről-lépésre rakódtak egymásra a hagyományrétegek, és fokozatosan jutott el oda a nyugati egyház, hogy Gergely pápa szétalázza a német-római császárt (és persze ennél sokkal durvább dolgokig is).
Ennél fontosabb:
Szerintem a dogmafejlődés-doktrína kábé az egyetlen lehetősége a mai kereszténynek, ha szembe akar nézni a történelmi naivitás túlhaladottságával. Nem Newman találta ki. Newman és mások némely hasonlata és érve egyébként túlzás és félreviszi a dolgot. (Így a mag-tölgy is, vagy az ósz.-úsz. / úsz.-egyháztört. párhuzam.) De maga az alapelv, hogy a hitben van történelem, van kibontakozás, van letisztulás, rendszeralkotás és ilyenek (mégegyszer: a hitben. Nem csak a professzorok dolgozószobájában.), az szerintem letagadhatatlan. Nem ugyanolyan, mint az ószövetség idején, amikor fokozatosan került le a lepel a legalapvetőbb dolgokról is. A LÉNYEG klinyilatkoztatása lezárult.
Egyetértünk, hogy a hitben van történelem, van kibontakozás, van letisztulás, rendszeralkotás. Ezt protestánsok is sokszor megfogalmazták. Azt is látni kell viszont, hogy a hitben van elhajlás és bepiszkolódás is, és a rendszereink időnként megfojtják a bibliai igazságokat. Ilyenkor le kell bontanunk és újra kell alkotnunk őket. B. B. Warfield a dogmatikai rendszeralkotást egy katedrális építéséhez és a tudományok fejlődéséhez hasonlította. Szerintem ez túl optimista kép. Warfield ugyanabban az időben élt, amikor Newman: akkor mindenki optimista volt és a fejlődésben hitt. (Írtam Warfield téziséről egy hosszabb esszét, sajnos angolul van, de akit érdekel, belepillanthat: https://divinity.szabadosadam.hu/wp-content/uploads/2010/09/Systematic-Theology-As-Science.pdf) Egyetértek veled abban, hogy a lényeg kinyilatkoztatása lezárult. És ennek kell – teszem hozzá én – a „dogmafejlődés” mércéjének lennie. Vagyis nem söpörném szőnyeg alá az elmúlt kétezer év közös gondolkodását, de újra és újra a norma normans vizsgálatának tenném ki.
De ha minden további fejleménytől elvitatjuk a mérce, hitszabály és hasonló fogalmakat, akkor kábé két lehetőség marad:
1. megmaradunk a naivitásban: miközben az apostoli hagyományról beszélünk, belevetítjük a mai teológiánk elemeit, mintha azok ott úgy lettek volna,
2. esetleg nagyon szigorú minimalistaként sikerül az abszolút történettudományosan igazolt apostoli evangéliumra szorítkozni, és minden továbbit az emberi szabadság, pontosabban önkény keretébe utalunk. Nincs a hitben történelem, következésképpen nincs (többé) a történelemben megnyilvánuló igazság.
Még folytatom, csak most mennem kell…
Ha bármilyen későbbi „dogmafejlődést” tesszük meg a Biblia normája feletti norma normansnak, akkor a későbbi dogmafejlődés egyetlen igazolása önmaga. Ez szinte biztos út az apostoli hagyománytól való elhajlás felé. Ez történt Rómával. Az alternatíva viszont nem csak az a kettő, amit felvázoltál. Lehetséges egyfajta hermeneutikai spirál is, mely önkritikus, közösségi, történeti, valamint a Szentlélekre támaszkodik és Jézusnak az apostolok által ránk hagyott és az atyák által megőrzött tanításait tekinti iránytűnek. Lesznek elvarratlan szálak, lesznek tévedések, de ez így volt a kezdetekben is. Viszont az igazságban fogunk járni a Szentlélek segítségével, és Istennek ez tetszeni fog.
Közben megjött a hozzászólásod második része, úgyhogy folytatom én is a választ.
Marci, a szentségtanba most nem mennék bele, mert nagyon messzire vinne. Csak egy dolgot hadd mondjak. Alaposan tanulmányoztam a korai egyház keresztelési gyakorlatát, különös tekintettel az olajjal való megkenés szokására: https://divinity.szabadosadam.hu/wp-content/uploads/2010/09/BAPTISMAL-ANOINTING-final.pdf. Gyönyörűen látható az az ív, amit az egyház a lelki-metaforikus jelentéstől a fizikai-szentségi jelentés felé bejárt. A kezdetek sokkal egyszerűbbek és természetesebbek voltak, mint mondjuk az, ami már Jeruzsálemi Kürillosz idejében megvalósult.
Pápaság. A pápsaág kérdésében nekem bizony az a gyanúm, hogy elegendő az, ha a Szentírásban megtalálom
1. azt, hogy nemcsak a hit vagy esetleg az eukarisztia, de valamiféle kiemelt személyi hivatal is az EGYSÉG ELVE ÉS MEGJELENÍTŐJE
2. megtalálom az egész világegyház tényleges, szervezett egységére való igényt. Nem kell, hogy folyton erről legyen szó, hogy mindenki az apostolokhoz rohangáljon, ha valami baja van. Elég, ha látom, hogy az egész egyházat igyekeznek “episzkopálni” és időnként felülről utasítások mennek gyülekezetekhez.
Az egység elvét kezdetben a közös hit (az evangélium), a Szentlélek és a keresztség jelentette, valamint az apostolok tekintélye. Nem a püspökök személye. Kezdetben a gyülekezetek élén egyébként is püspökök álltak (tehát nem egy püspök), és ez a tisztség azonos volt a presbiterek/elöljárók tisztségével. A dolgok később alakultak máshogy.
Az egyháztörténet aztán egy nagy dráma. Küzdelem: HOGYAN legyen egységes az egyház, mi a teendő, ha terjednek az eretnekségek, mi van, ha egy püspök eretnek lesz… ennek során értelmezni, alkalmazni kell az apostoli hagyopmányt, következtetéseket kell levonni.
Athanasziosz remek példát adott arra, hogy mi van ilyenkor, pedig az ő helyzete még bonyolultabb volt, mert a római püspök is kiátkozta. Athanasziosz a Szentírásra hivatkozott, ha kellett, az egész egyházzal szemben (Athanasius contra mundum).
Amennyire látom, van egy elég kivehető spiritualista vonal, amelyik megpróbálja a lelki és a hivatali hierarchiát azonosnak beállítani, és azt állítja, hogy a püspök AZÉRT ÉS ANNYIBAN püspök, amennyiben lelkileg méltó erre, amennyiben valóban példaképe a nyájnak. Ha nem, akkor nem püspök. (Nem véletlen, hogy pl. az erős platóni hatás alatt álló Origenész képviselt iylen nézeteket.) (Később Ágostonnak az egyháztanában nem, de szentségtanában nagyon is érezhető a filozófiai spiritualizmus.)
Ezzel most egy ugrással hadd állítsam szembe a mai katolikus egyházi törvénykönyv szabályát (Amihez azért az egyház már az ötödik század táján biztosan hasolnlóan gondolkodott, Ágoston egész biztos:) ha a pap vagy püspök eretnekké válik, akkor EGYFELŐL úgynevezett önmagától beálló kiközösítés alá esik, tehát KINT VAN a katolikus egyházból, mindenfajta intézkedés nélkül, MÁSFELŐL, amíg az egyházi hatóság ténylegesen el nem tiltja, érvényesen szolgáltatja ki a szentségeket. Isten előtt személy szerint már nem is katolikus, ámde hivatalilag még érvényesen pap. Ez lehet hogy abszurdul hangzik, de nem tudom, nem az egyetlen lehetséges megoldása-e az egész problémakörnek…
Az apostoli hagyomány világosan rendelkezik arról, hogy mi legyen akkor, ha egy vezető/presbiter/püspök méltatlanná válik a pozíciójára (1Tim 5,19-20). Arról is rendelkezik, hogy melyek a püspöki/presbiteri tisztség kritériumai (1Tim 3,1-7; Tit 1,5-9).
Néha az az érzésem, mintha azt sugallnád, hogy az egész Péter-széke teológiát a negyedik században találták ki hirtelen, császári nyomásra.
Akkor ne az érzéseidre támaszkodj, hanem a szavaimra. 🙂 Nem beszéltem császári nyomásról, és szinte minden alkalommal hangsúlyoztam, hogy folyamatról volt szó.
Nos, a fentebbi egyház- és történelemfelfogás szellemében nekem ERRE a hipotézisre kellene bizonyíték ahhoz, hogy komolyan vegyem.
Nekem is.
Ehelyett azt látom, hogy bizonyos effelé mutató alapelvek korábban is megvannak. (Lásd a Máté-igehelyen túl az APcsel sajátos felépítését, aminek gyakorlatilag a “Jeruzsálemből Rómába” címet is lehetne adni, és a könyv szövegének feltűnő befejezetlensége is megerősíti.)
Én meg azt látom, hogy bizonyos történeti fejlemények ágyaztak meg annak, hogy valamikor a 3. században a Mt 16,18-at a római püspök elsőségére kezdjék alkalmazni. Az ApCsel felépítésébe szerintem anakronisztikus a római püspök primátusát belelátni. Ha a két várost szimbolikusnak tekintjük, sokkal valószínűbb az, hogy a zsidók fővárosától a pogány világ fővárosáig jut az evangélium, jelezve, hogy megnyílt az út a pogányok számára is, és az evangélium az egész világnak szól.
Csupán azt tudtad bizonyítani, hogy a péteri hivatal sem konkrétan a bibliai időkben sem azt követően nem pontosan és részletesen úgy működött, mint később. Meg azt, hogy óriási viták voltak az ügyben. Azt se bizonyítottad, hogy a péteri hivatal utódlása abszurd gondolat lett volna az első századokban. Csupán azt, hogy sokféle vélemény létezett ezügyben… de minderre a fentebb írtakban már tulajdonképpen válszt adtam…
Megint fordítva olvasod a történelmet. Feltételezed, hogy van olyan, hogy péteri hivatal, és ennek cáfolatát várod tőlem. Én meg nem feltételezem ezt eleve, és azt nézem, hogy mikor bukkan fel először ez a gondolat, és milyen okai vannak ennek.
De az érzéseimet természetesen a hagyományhoz való viszonyom is befolyásolja, ugyanúgy mint neked is. Végső soron NEM tartom helyénvalónak a Sola Scriptura elvet, mert maga a SZentírás nem támasztja alá. Maga a Szentírás utasít az egyházi hagyományhoz. De ezt megint csak leírtam fentebb…)
Igen, ezt tényleg máshogy látjuk. Én a Szentírás alapján hiszem a sola Scriptura elvet. Azt viszont érdekesnek tartom, hogy te a Szentírás alapján nem hiszed ezt, hiszen akkor a Szentírás egyáltalán nem elégséges tekintély számodra ehhez a hithez.
Így van, önmagában nem elégséges.
De a norma normans mint alapelv elfogadható számomra, ezért úgy érzem, amint ide már többször eljutottunk, hogy az egyes részletkérdések alapján lehet eldönteni: a katolikus tanítóhivatal elhajolt-e olyan módon a Lényegtől, a Szentírástól, hogy ellentmondsában lenne vele? A szentségtanban? Az ekkléziológiábanb? A megigazulás kérdésében? Ha nem, akkor pusztán az, hogy a bibliai szöveget önmagában nézve máshogy is lehet érteni, illetve hogy nincs benne explicite, amit az egyház tesz (szentek közbenjárásának kérése), nem érv a hagyomány elvetésére.
Azt most hallom először, hogy Athanaszioszt a római püspök is kiátkozta. Biztos? Nem olvastam erről sehol.
Utánanézegetve éppen az ellenkezőjét találom, általában nagyon is támogatták őt a római püspökök. De tényleg kíváncsi vagyok, lehet hogy hiányosak az általam lelt források…
„Feltételezed, hogy van olyan, hogy péteri hivatal, és ennek cáfolatát várod tőlem. Én meg nem feltételezem ezt eleve, és azt nézem, hogy mikor bukkan fel először ez a gondolat, és milyen okai vannak ennek.”
Pontosan. Feltételezem az egyházba vetett bizalom alapján. Ha explicit kifejtése későbbi, ebből még nem következik számomra, hogy külső, a hittel ellentétes okokat kell keresnem, és az se, hogy lényegileg nem volt meg már előbb. AZ nyilvánvaló, hogy nem jelentette mindazt, amit később. Az egyházba vetett bizalmam persze nem abszolút, tehát ha a bibliai vagy bármilyen kikerülhetetlen tények kényszerítenek, hajlandó vagyok elismerni, hogy a katolikus egyház téved. Tehát igen, az ellenkeztőjét kéne szerintem bizonyítani.
Az, hogy az 1Timóteus rendelkezik kritériumokról, rendben van. Azt azonban nem mondja, hogy a méltatlanná váló püspök automatikusan nem püspök, még kevésbé, hogy a gyülekezet kirúghatja a püspököt. Timóteus maga is felszentelt hivatalviselő. Az 1Tim5,19-20 ennek fényében értendő, de még így sem értem, miért rendelkezne egészen pontosan és részletesen a teendőkről. Egyébként azt tudtommal soha, senki nem vonta kétségbe, hogy a tévtanító vagy erkölcstelen hivatalviselőt az egyháznak le kell tennie.
Marci, Libériusz római püspökről van szó. A magyar katolikus forrásokban én sem találtam semmit Libériusz leveléről, melyben kiátkozta Athanaszioszt és aláírta a szirmiumi ariánus zsinat három formuláját, száműzetésből való visszatéréséért cserébe. (Ezt később visszavonta.) Az esetről Szent Hiláriusz püspök számol be, és Szent Jeromos és Athanasziosz is utalnak Libériusz bukására. Katolikus egyháztörténészek egy része hamisítványnak tartja a levelet (ami nem lep meg), másik részük – protestáns egyháztörténészekkel együtt – hitelesnek fogadja el a három egyházatya tanúskodását. Itt egy világi és itt egy katolikus internetes lexikon, ahol olvashatsz az esetről (sajnos csak angolul).
Az egyháztörténeti megközelítésedet értem, de történettudományi szempontból félrevezetőnek tartom. Arról nem is beszélve, hogy nekem a római katolikus egyházzal mint múltértelmező entitással kapcsolatban a bizalom a legutolsó érzésem.
Az, hogy az 1Timóteus rendelkezik kritériumokról, rendben van. Azt azonban nem mondja, hogy a méltatlanná váló püspök automatikusan nem püspök, még kevésbé, hogy a gyülekezet kirúghatja a püspököt.
Ha teljesen méltatlanná válik a pozíciójára? Miért ne távolíthatná el a gyülekezet? Az egyházfegyelemnek ez is része. Kellenek tanúk, védelem illeti a vezetőket a vádaskodással szemben, de ha bebizonyosodnak a vádak, ne maradjanak vezetők.
Timóteus maga is felszentelt hivatalviselő. Az 1Tim5,19-20 ennek fényében értendő, de még így sem értem, miért rendelkezne egészen pontosan és részletesen a teendőkről.
Miért, én azt mondtam volna, hogy egészen pontosan és részletesen rendelkezett a teendőkről? Nem mondtam – és nem is gondoltam – ilyet. Amit viszont a lelkünkre csomózott, az apostoli hagyomány.
Egyébként azt tudtommal soha, senki nem vonta kétségbe, hogy a tévtanító vagy erkölcstelen hivatalviselőt az egyháznak le kell tennie.
Mégis donatizmussal szokták vádolni azokat, akik ezt követelik. De örülök, ha ezt te is így gondolod.
Marci:„Feltételezem az egyházba vetett bizalom alapján.”
„Átkozott aki emberben bízik.”(Jeremiás 17:5) Ha az Úr Jézus szavait elvonatkoztatjuk Tőle olyanokká válunk, mint a farizeusok, akik kikapnak valamit a szájából, és aztán a maguk ízlése szerint forgatják ki.
Nincs más, amire támaszkodhatnánk, mint Isten Beszéde, az Ige, a Szent Írás, ami fel nem bontható.
De Marci fejtegetéseiben egész szépen látszik az útja annak, hogyan hajol el az igazságtól a magát még kereszténynek, azaz Krisztuskövetőnek gondoló ember, mialatt már a Sola Scripturát nem is tartja „szentnek”. Így téveszti meg a Sátán még az ú.n. hívőket is.
S akkor, amit Jézus mondott, az nem számít? Mikor arra inti az apostolokat, hogy egyikük se tartsa magát különbnek a másiknál, ne uralkodjanak egymáson, hanem szolgáljanak egymás felé, mert Ő, az Úr ezt a példát adta neki, maga mosván meg a tanítványai lábát pld. Ilyet a katolikus egyházban nem látok, de uralkodást, gőgöt annál inkább. Kivált az „elöljáróknál”.
Nagyon dicséretes Ádám küzdelme ezzel a „Góliáttal”, (amit Marci véleménye jelent ez esetben) és teljes mértékben támogatom az álláspontját, amennyiben a Máté 16:18-al kapcsolatban a c. pontban írtaknak megfelelően vélekedik. A kőszikla Jézus Krisztus, de az „ezen a kősziklán” kifejezés az a kijelentés, amit Péter kapott az Atyától, a Szent Lélektől (Szellemtől) Jézus Krisztus Messiási mivoltával kapcsolatban. (Máté 16:16) Ezt megerősítette maga Jézus Krisztus is. „És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” (Máté 16:17)
Közben találtam utalást Libériusz tettére Vanyó Lászlónál is. „Akkor térhetett csak vissza Rómába, miután aláírta az első sirmiumi formula után a harmadik sirmiumi formulát is, azaz megtagadta a közösséget Athanasziosszal, s egységre lépett a keleti püspökökkel.” (Az ókeresztény egyház és irodalma. Szent István Társulat, 1988, 850.)
Kedves Katalin!
Miért is kellene Marcinak (vagy bárkinek) a Sola Scriptura elvet „szentnek” tartania?
Illetve: hol következik abból, hogy ha valaki ezt az elvet (mint puszta emberi elgondolást Isten írott igéjéről…) feladja, akkor az egyben azt is jelenti, hogy számára „amit Jézus mondott, az nem számít?”
Nem akarlak megbántani, de számomra az ilyen és ehhez hasonló, protestáns keresztényektől jövő kijelentések elég önellentmondásosnak tűnnek, hiszen éppen a reformátorok kérdőjelezték meg a dogmák megkérdőjelezhetetlenségét és abszolút tekintélyét, vagy rosszul tudom?
Magam ugyan nem vagyok protestáns, de – amennyire én ezt meg tudom ítélni – a reformátori alapállásból abszolút az következik, hogy ha valaki Isten szent Igéjét tanulmányozva és közben a Lélek segítségében bizakodva arra a következtetésre jut, mint amire pl. Marci is (t.i. hogy maga a Biblia sem ezt az elvet tartja üdvösnek vagy követendőnek), akkor bizony tartozik annyival az Igazságnak és a saját lelkiismeretének, hogy nem ragaszkodik korábbi emberi elképzeléseihez.
Szerintem, ha az egyén őszinte igazságkeresésből fakadó kérdési és az ezekre fellelt válaszai alapján mindjárt a sátáni megtévesztettség bélyegét sütöd valakire (nekem úgy tűnik, leginkább csak azért, mert a tieddel ellenkező alapállásra jut bizonyos igeversek értelmezésekor), akkor közelebb jársz a Luthert kiátkozó pápa szellemiségéhez, mintsem a reformátori örökségéhez, akkor is, ha közben a Sola Scriptura elvet tekintve nyilván utóbbiak álláspontját osztod.
Sajnálom svgy, hogy így gondolkozol felőlem, mint protestáns keresztényről, amit abból szűrsz le, hogy szentnek tartom az Írást. De Marcit nem írtam le semmiképp, viszont azt az eszmefuttatást, amit bemutatott itt – igen. T.i. ha megállapítható valamiről, hogy nem a „keskeny útra” vezet, hanem emberi hagyományokra épít, akkor nem tehetek mást. Ezzel nem helyeztem magam föléje, még a velünk megosztott írásai fölé sem, amikben sokkal tájékozottabbnak bizonyul a katolikus hit-rendszerben nálam. Ha őszintén az igazságot keresi valaki, akkor meg is találja, ezt ígéri Isten is. Nem átkoznék ki senkit, de más utat, mint amit az Atya adott nekünk a Fiában, aki az írásról azt állította, hogy fel nem bontható -és nincs más, amihez folyamodhatna az igazságkereső ember, mint az Igéhez – , szóval más utat nem találni.
Csak ezt a meggyőződésem közöltem. Amúgy meg biztos vagyok abban, hogy nem kell félteni Marcit sem, téged sem, Ádámot sem attól, hogy ne járnátok utána alaposan a dolgoknak.
És bocs, hogy beleszóltam. Igen sokat épülök ezekből az írásokból.
hm, Liberius püspök kapcsán is csak azt tudom mondani, amit Barsi Balázs OFM szokott: ” apápa sem hihet mást, amit a nagymamám hitt” azaz nem írhat fölül zsinati határazotatot/dogmát.
Mondjuk Liberiusnál nem iylen egyértelmű a helyzet, hogy egyáltalán akart e, ha igaz is, hogy 2 év nyösztetés, száműzetés után (és hogy a császár mást rakott aszékébe) végül aláírt egy guminyilatkozatot, az emberileg nem szép, de kérdéses , hogy minek nyilvánul. Ex cathedra megnnyilvánulásnak biztos nem (hogy kissé ankronisztikus legyek), úgy tűnik, a római köznép nem tudott a nyilatkozat aláírásáról, (ha alá is írta, nagyon nagy dobra nem verte) illetve orthodox álláspontot jelenített meg (vagy hátrált abba vissza.). Mindenesetre pl. Ambrus nem tekintette eretneknek.
Cyprianus, én sem akarok túl sokat beleolvasni Libériusz „pápa” levelébe. Szerintem egy dolog miatt rendkívül tanulságos. Athanasziosz teljesen „protestáns” módon járt el, amikor mind a zsinatok, mind a „pápa” állásfoglalásával szemben ragaszkodott a Szentíráshoz (és ahhoz az értelmezéshez, amit helyesnek látott). Pont mint Luther.
atv.hu/cikk/20130323_a_tradicio_harcos_vedelmezoi_a_jezsuita_rend_tortenete_1_resz?source=hirkereso
Kedves svgy!
A „ki kit átkoz ki” gondolatmenetedhez kapcsolódva ajánlom szíves figyelmedbe a fenti cikket és abból ezt:
„A jezsuita teológusoknak döntő szerepük volt abban, hogy a tridenti zsinat végül megsemmisítő átkok (anathéma) védelme alá helyezve rögzítette a római egyház Szentírással szemben álló hitelveinek és hitgyakorlatának minden lényeges elemét. A jezsuiták tridenti tevékenysége napjainkig érezteti hatását. 1999-ben ugyanis a római katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői által a megigazulásról elfogadott közös nyilatkozatban katolikus részről hangsúlyozták, hogy „a római katolikus egyház tridenti zsinatán megfogalmazott tanbeli elítélések (anathémák) mindmáig érvényesek”. Róma tehát újólag megerősítette a jezsuiták vezetésével Tridentben kimondott több mint 130 megsemmisítő átok érvényességét.”
barátsággal,
Csaba
ujszo.com/online/kulfold/2013/03/21/fiatalkoruak-bortoneben-misezik-ferenc-papa
…és kedves Katalinnak is egy hírmorzsa, szeretettel 🙂
„A nagycsütörtök délutáni misét Ferenc pápa nem az egyik római bazilikában, hanem a Casal del Marmo nevű római kerületben található börtönben tartja. Az ilyenkor szokásos szertartás szerint a büntetését itt töltő fiataloknak fogja megmosni a lábát – közölte Federico Lombardi szentszéki szóvivő csütörtökön.”
Csaba, köszönöm a hírmorzsát.:)
Kedves Csaba!
Köszönöm a cikket. Én ugyan a cikk szerzőjével ellentétben nem állíthatom magamról, hogy történész lennék, ám annyi azért a magam sekélyes történeti ismeretei alapján is elsőre lejött, hogy itt bizony sántít egy s más.
Példának okáért, ha valaki hiteles történészként akar megnyilatkozni, akkor az olyan kijelentéseihez, mint „E fejezetek Assisi Szent Ferencnek és Szent Domonkosnak az életéről szóltak, akik a 13. században vezető szerepet játszottak a valdens mozgalom elleni harcban..” nem árt néhány forrást is feltüntetni, ellenkező esetben a magam részéről az ilyen és hasonló megnyilvánulásait kénytelen vagyok súlyosan koncepciózus (antikatolikus) szemen szedett hazugságként elkönyvelni.
Persze mielőtt leírtam ezt ide, igyekeztem magam is bárminemű kapcsolatot fellelni a Neten Assisi Szent Ferenc személye és a valdens mozgalom közt. Mondanom sem kell: semmit nem találtam, még csak utalások szintjén sem. Inkább a két mozgalom hasonlóságaira ill. különbségeire hívják fel itt-ott a figyelmet.
Mármost ha valaki így zárja a cikkét: „A szerző történész.” – azaz utal rá, hogy ő itt most történészi szaktekintélyként nyilvánul meg (vagyis nem arról van szó, hogy egyszerűen véleményt nyilvánít, mint ahogy azt nagyon tisztességes módon teszik mondjuk pl. Ádám ezen a blogon), akkor szerintem az ilyesféle kijelentései is nehezen fogadhatóak el, mint pl: „A jezsuita teológusoknak döntő szerepük volt abban, hogy a tridenti zsinat végül megsemmisítő átkok (anathéma) védelme alá helyezve rögzítette a római egyház Szentírással szemben álló hitelveinek és hitgyakorlatának minden lényeges elemét.”
Itt ugyanis a szerző a saját véleményét (tehát: a római egyház egyik vagy másik hitelve szemben áll a Szentírással) szépen összevegyíti és egyen rangra emeli a történeti tényekkel. Ez viszont egyáltalán nem tisztességes magatartás a részéről. Az ilyen és ehhez hasonló húzásai miatt nem tudom komolyan venni egyéb állításait sem (amelyek közt amúgy biztosan sok minden tényszerű).
Némi keresgélés után egyébként az jött le nekem, hogy a cikk szerzője a Hit Gyülekezetéhez köthető (az atv.hu-n megjelent írása is ezt a gyanúmat támasztja alá). Félre ne érts, ezzel nekem önmagában semmi problémám nincs, viszont ha egy katolikus szerzetesrend történetéről ill. tanításainak alapjairól szeretnék hiteles forrásból többet megtudni, akkor valószínűleg nem a Hit Gyülekezetéhez kötődő szerző véleményét fogom – elfogulatlan szaktekintélyként – elfogadni.
A fentiektől függetlenül is: nem egészen értem, hogy miként kapcsolódik a jezsuita rend tridenti tevékenysége az én előbbi hozzászólásomhoz? Vagyis nem pontosan értem, miért linkelted be nekem éppen ezt a cikket.
Annyi talán lejöhetett (remélem) az előbbi kommentemből: Luther kiátkozását a magam esze szerint súlyosan elfogult és elhamarkodott lépésnek tartom az akkori pápa részéről. (Úgy is, hogy magam sok mindenben nem osztom Luther állításait – no nem mintha elmondhatnám magamról, hogy kellően ismerem az állításait vagy a tanait).
Arra próbáltam tehát utalni: ez a fajta vallási türelmetlenség ill. az odafigyelésnek és az érteni akarás szándékának a hiánya akkor sem lesz számomra rokonszenvesebb vagy elfogadhatóbb, ha egy katolikus egyházi vezető alkalmazza azt olyanokkal szemben, akikkel véleménykülönbségen van.
És még az utolsó adalékhoz hozzászólva: Én is olvastam, hogy idén Ferenc pápa a fiatalok börtönébe megy lábat mosni nagycsütörtök. Őszintén szólva ezt a gesztusát nem egészen értem. Jézus a tanítványok lábát mosta meg, nem pedig a korabeli utcagyerekekét, illetve Jézus arra adott utasítást, hogy a tanítványok is egymás lábát mossák meg. Ilyen szempontból a meglévő vatikáni gyakorlatot (idősebb papok lábát szokta volt megmosni a pápát) én biblikusabbnak gondolom, mint ezt a mostani gesztust. (Habár arról azért van elképzelésem, mit akarhat mindezzel kommunikálni az új pápa, főleg, hogy itt fiatalkorú – és már csak emiatt is nyilvánvalóan kiszolgáltatott – bűnelkövetőkről van szó).
Katalinnak, úgy gondolom, svgy válaszolt helyettem. A pontosság kedvéért valamit hozzáfűznék: nem a meggyőződéses protestantizmusból mozdultam el Róma felé, sohasem voltam meggyőződéses protestáns. A megtérésemet katolikus és protestáns hatásoknak együtt köszönhetem. Most ezt nem mesélem tovább.
Libériusz levele: közben megtaláltam, a katolikus lexikon is azt írja, amit mondasz. (Először azért nem leltem, mert a keresés a magyaros írásmódra nem ad ki találatot, Liberiusnak van írva:) a keresőrendszer hátulütője, ha nyomtatva lenne, azonnal megtaláltam volna 🙂 )
Tény, hogy Libériusz életének nagy részét az arianizmus elleni küzdelem töltötte ki. Ebben a harcban egy igen nagy bukás volt a nyilvánvalóan kényszer alatt aláírt levél.
Egyébként a kényszer alatt aláíró pápára illetve általában kényszer alatt született döntésekre más példák is vannak, emiatt egy egész ökumenikus zsinat (553, 2. konstantinápolyi, 5. egyetemes) érvénye is kérdéses, például épp Vanyó szerint is (sőt így fogalmaz: „ökumenikus volta nem egyértelmű”.)
Hozzátéve: az egyházi döntések (pl. egyes személyek vagy közösségek kiközösítése) még akkor sem abszolút tévedhetetlenek a katolikus hit szerint se, ha esetleg a pápa hozta őket. (Nem kényszer alatt.) Lelkiismereti szabadsága van az egyes hívőnek, hogy kételkedjen bennük. Ezért vissza is vonhatóak, szemben a dogmákkal és ex cathedra döntésekkel. (Csak megjegyzem, bár megint kitérő: amikor az akkori pápa azt hiszem pontosan 50 évvel Luther 95 tételének megjelenése után visszamenőleg érvénytelennek és hatástalannak nyilvánította az összes addig kibocsátott búcsúcédulát, a híveknek alighanem segített helyesen értelmezni az Egyházba vetett bizalmat.)
Amikor azt írtam, hogy a tévtanító hivatalviselőt az egyháznak le kell tennie,azt nem úgy értettem, hogy a gyülekezet tagjainak. Hogyan? Többségi szavazással? Beszél erről a Szentírás? Természetesen, ha nincs egyetemes intézményesség, akkor nincs más lehetőség. (Továbbá, ha a gyülekezetben kisebbségbe szorulnak a hívők, sőt! talán nem is a hívők, csak egy bizonyos, bármilyen kicsi kérdésben a helyes álláspontot képviselők, nos, ebből az is következik, hogy azok is nyugodtan szakadhatnak és külön gyülekezetet alapíthatnak. Sőt talán szakadniuk is kell! És abban a pillanatban értelmezhetetlenné válik a jelenések könyvének hét levele, illetve jönnek az izzadságszagúnál izzadságszagúbb próbálkozások, miközben a hét levél nyilvánvalóan arról beszél, hogy Krisztus hihetetlen megromlott állapotban levő egyházrészeket is egyháznak tekint és senkit sem buzdít azok elhagyására.)
Ha van egyetemes intézményesség, akkor az egyetemes egyháznak kell letennie az eretnek hivatalviselőt. Nem az alá, hanem a fölérendelteknek kell eljárni. Ahogy a gyülekezeti tagot is a gyülekezeti elöljáró tilthatja vagy tanácsolhatja el az eukarisztikus közösségből.
És akkor ott is vagyunk azoknál a teljesen logikátlan igei vádaknál, amik a pápaságot vagy a hierarchikus egyházszervezetet összeegyeztethetetlennek tartják azzal, hogy a hívők ne uralkodjanak egymáson, meg valamennyien testvérek, meg ne legyenek „ki a nagyobb” viták. Olvastátok az ApCsel 15-öt (pl.28. vers: „hogy ne RAKJUNK RÁTOK TÖBB terhet a feltétlenül SZÜKSÉGESnél.” (tessék párszor átlmélkedni a két szót: rakjunk, és rátok. Kik? Kikre? Milyen jogon? Lásd az egész történet.) Idézhetnék még nem egy helyet Pál leveleiből, különösen a korintusiakból, de inkább egyszerűen megkérdezem: akkor mindenfajta gyülekezeten belüli hierarchia is ellentétes az Igével? Az, hogy van gyülekezeti vezető, hogy van joga döntéseket hozni? Persze hogy elvileg az a feladata, hogy a gyülekezettel egységben tegye ezt. Ez így van a katolikus egyházban is. Amint arra svgy utalt, a pápa semmiféle olyan ex cathedra döntést nem hozhat, ami nem az egyház közös hitében gyökerezik. – Ezzel együtt tény, hogy katolikus, ortodox és protestáns gyülekezetekben is rengeteg visszaélés történt és történik az Istentől adott hatalommal. Mindnyájan tudjuk, hogy ez rossz, és hogy „laikusként” is meg kell tennünk mindent ez ellen, ami rajtunk áll.
Kedves Marci!
Köszönöm a gondolataidat. Néhány dologra reagálnék.
Amikor azt írtam, hogy a tévtanító hivatalviselőt az egyháznak le kell tennie,azt nem úgy értettem, hogy a gyülekezet tagjainak. Hogyan? Többségi szavazással? Beszél erről a Szentírás? Természetesen, ha nincs egyetemes intézményesség, akkor nincs más lehetőség.
Olyan problémát feszegetsz, ami létezett már az apostolok idején is. A 3 János például ilyen szituációt ír le. Római Kelemen levele is hasonló gonddal foglalkozik. Ilyen problémák valóban felmerülnek a kongregacionalista szemléletben, ahol a gyülekezet vezetőit a tagok választják.
(Továbbá, ha a gyülekezetben kisebbségbe szorulnak a hívők, sőt! talán nem is a hívők, csak egy bizonyos, bármilyen kicsi kérdésben a helyes álláspontot képviselők, nos, ebből az is következik, hogy azok is nyugodtan szakadhatnak és külön gyülekezetet alapíthatnak. Sőt talán szakadniuk is kell! És abban a pillanatban értelmezhetetlenné válik a jelenések könyvének hét levele, illetve jönnek az izzadságszagúnál izzadságszagúbb próbálkozások, miközben a hét levél nyilvánvalóan arról beszél, hogy Krisztus hihetetlen megromlott állapotban levő egyházrészeket is egyháznak tekint és senkit sem buzdít azok elhagyására.)
Egyrészt igazat adok neked, mert ezek a lehetőségek valóban fennállnak (és mindig fennálltak). A szakadás azonban nem csak kis gyülekezetek esetében lehetőség (és valóság), a retorika ellenére a római egyház egész története is erről szól (kelet-nyugat, ellenpápák, reformáció, janzenisták-molinisták, konzervatívok-liberálisok, ókatolikusok, lefebristák és szedevakantisták, stb.). Tény, hogy Pál elszakadt Barnabástól. Tény, hogy a szakadások nem jó dolgok. De az is tény, hogy „szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek” (1Kor 11,19)
Amit a Jelenések könyve hét gyülekezetéről írsz, abban viszont nem vagyok olyan biztos. Ezek valódi gyülekezetek voltak, melyek komoly problémákkal küszködtek, de azt nem merném mondani, hogy „hihetetlenül romlott állapotban” lettek volna. Ugyanakkor az sem kerüli el a figyelmemet, hogy több esetben Jézus azt helyezi kilátásba, hogy elveti őket (pl. elmozdítja a gyertyatartójukat), ha nem térnek meg. Ha egy keresztény gyülekezet csak a nevében keresztény gyülekezet, nem biztos, hogy Jézus szemében is keresztény gyülekezet marad. Az egyház dinamikusabb valóság, mint amit a római modellben látok.
Ha van egyetemes intézményesség, akkor az egyetemes egyháznak kell letennie az eretnek hivatalviselőt. Nem az alá, hanem a fölérendelteknek kell eljárni. Ahogy a gyülekezeti tagot is a gyülekezeti elöljáró tilthatja vagy tanácsolhatja el az eukarisztikus közösségből.
Ebben sem vagyok biztos. Egyrészt nem hiszek az egyetemes intézményességben, szerintem ez az apostolok korában sem létezett. Egyetemes testvériség igen, apostoli tekintély igen, de egyetemes intézményesség nem. Másrészt nem látom be, miért ne dönthetne a többi vezető vagy akár az egész gyülekezet arról, hogy a szolgálatára méltatlanná vált vezetőt eltávolítsa a hivatalából. És miért ne működhetne ez hatékonyabban és szeretetteljesebben, mint az episzkopális rendszer, ahol ezt nyilvánvalóan képtelenek megvalósítani (a példák számosak és közismertek, nem is kezdem sorolni őket).
És akkor ott is vagyunk azoknál a teljesen logikátlan igei vádaknál, amik a pápaságot vagy a hierarchikus egyházszervezetet összeegyeztethetetlennek tartják azzal, hogy a hívők ne uralkodjanak egymáson, meg valamennyien testvérek, meg ne legyenek “ki a nagyobb” viták. Olvastátok az ApCsel 15-öt (pl.28. vers: “hogy ne RAKJUNK RÁTOK TÖBB terhet a feltétlenül SZÜKSÉGESnél.” (tessék párszor átlmélkedni a két szót: rakjunk, és rátok. Kik? Kikre? Milyen jogon? Lásd az egész történet.)
És ha ezt a Máté 23,1-4 fényében olvasod? A tanítók tanítása jó és rossz terhet rakhat másokra. Biztos, hogy ennél többről van itt szó? És ha igen, vajon nem az apostoli alapok lerakásáról van itt szó? Nagyon fontos kérdésről hoztak elvi álláspontot az apostolok: nem kell zsidóvá válniuk a nemzsidóknak ahhoz, hogy Isten népéhez tartozzanak. (Megjegyzés: később nem éppen a pápaság tett elhordozhatatlan terheket az emberekre abban a hitben, hogy ezt megteheti?)
Idézhetnék még nem egy helyet Pál leveleiből, különösen a korintusiakból, de inkább egyszerűen megkérdezem: akkor mindenfajta gyülekezeten belüli hierarchia is ellentétes az Igével? Az, hogy van gyülekezeti vezető, hogy van joga döntéseket hozni? Persze hogy elvileg az a feladata, hogy a gyülekezettel egységben tegye ezt.
Én is úgy gondolom, hogy nem ellentétes minden hierarchia az igével. Az az apostoli hagyomány, hogy a gyülekezeteket presbiterek vezessék, a gyülekezetek pedig bizalommal hallgassanak saját presbitereikre (Zsid 13,7.17).
Ez így van a katolikus egyházban is. Amint arra svgy utalt, a pápa semmiféle olyan ex cathedra döntést nem hozhat, ami nem az egyház közös hitében gyökerezik.
Hmmm. Az I. Vatikáni Zsinat kapcsán ez azért nagyon nem volt egyértelmű, nem? Még Newman bíboros is ellenezte, hogy új dogma szülessen a római püspökről, ráadásul egy nagyrészt csak olasz bíborosokból összeállt, és sok katolikus vezető szerint kétséges legitimitású zsinaton. Meg azért kérdéses, hogy párhuzamot lehet-e vonni egy világméretű szervezet (és számtalan rétegű hagyomány) és egy ehhez képest egyszerű helyi gyülekezet belső szerkezete között.
Ezzel együtt tény, hogy katolikus, ortodox és protestáns gyülekezetekben is rengeteg visszaélés történt és történik az Istentől adott hatalommal. Mindnyájan tudjuk, hogy ez rossz, és hogy “laikusként” is meg kell tennünk mindent ez ellen, ami rajtunk áll.
Ebben egyetértünk.
Marci, tudom, hogy neked sem pusztán intellektuális izgalmat jelent ez a vita, ezért értékelem, hogy higgadtan és értelmesen beszélgetsz velem.
Üdv:
Ádám
Hát tényleg nem 🙂
És én is köszönöm a sok, alapos választ. A legtöbb kérdésben itt meg is hagyom a válaszaidat vitazárónak, csak két részletre reagálnék még, tőlem telhetően röviden…
Egyrészt, a jeruzsálemi apostoli gyűlés negatív döntése (nem kell körülmetélkedni, nem kell zsidóvá lenni) valóban az egyszersmindenkori apostoli alapokhoz tartozik. De a néhány pozitív tiltás, különösen feltűnően a megfulladt állattal kapcsolatos, nem. És a 29. vers „jól teszitek”-je aligha erősebb, mint a 28. vers „feltétlenül szükséges”-e. Egyházfegyelmi rendelkezésről van szó, ami kötelező érvényű, nekem úgy tűnik. Noha nem örök, és nem tartozik belsőleg az evangéliumhoz.
Az első vatikáni zsinat döntéseire is úgy gondolom, állnia kell annak, amit svgy Barsi Balázstól idézett. Ha a kánonok ellentétesek az egyház hitével, akkor nem állnak meg. Ha valóban kényszer alatt szavazták meg, elvileg kiderülhetne erről is, hogy egyetemes volta kérdéses. Egyébként a Newman által ellenzett döntések, amelyeket némely ultrakonzervatív bíboros szeretett volna, ha jól tudom, nem születtek meg. Tony Lane (London Bible College) a Keresztyén gondolkodás rövid történeté-ben (Harmat-Kálvin, 2001) azt írja: „a zsinat idejére a róm. kat. püspökök többsége hitte a pápa csalatkozhatatlanságát”, majd kifejti, hogy sokuk ökumenikus megfontolásból nem akarta ezt domgaként megszavazni, illetőleg, tartottak a szélsőséges, a pápa minden dogmatikai kijelentését tévedhetetlennek tartó megfogalmazás térnyerésétől. Ez utóbbi vélemény minden manipuláció ellenére kisebbségben maradt, és ma egyértelműnek tűnik, hogy végleg leszerepelt.
Amúgy: az ex cathedra kijelentések lehetősége nem tudom, nem olyasmi-e, ami a katolikus egyházban elterjedt teljesen kritikátlan engedelmességet és annak elvárását éppen hogy korlátok közé szorítja. Éppen a legutóbbi évszázadok (többé-kevésbé) világos határhúzásai óta lehet kimondani, hogy bizony zsinati kánonok és pápai enciklikák is a katolikus hívő kritikájának tárgyai lehetnek, persze nem parttalanul és önkényesen. A tévedhetetlen dogmák és erkölcsi tanítások köre nagyon-nagyon behatárolt. Na, nem mintha protestáns szemmel ezek elfogadhatóak lennének, de elvileg sose szabadna összemosni őket a tanítóhivatal nem-tévedhetetlen megnyilatkozásaival. Egyébként a tanítóhivatal a protestáns egyházakban is úgy nyilvánul meg, igen sokszor, szinte mindig, mintha tévedhetetlen lenne. Ez nem is biztos, hogy baj…
Üdv, Marci
Marci, én kevésbé megengedő vagyok az I. Vatikáni Zsinat új dogmája kapcsán, melyet a katolicizmussal egyébként barátságos viszonyt ápoló C. S. Lewis is a katolikus egyház egyik eretnekségének tartott (a másik a Máriának tulajdonított pozíció). Olvasd végig a szöveget ortodox vagy protestáns szemmel, és látni fogod, mennyire szektás dokumentumról van szó.
Newman bíboros legnagyobb problémája a pápai tévedhetetlenség dogmává tételével az volt, hogy az új dogma több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Azt is kifogásolta, hogy a döntést „olyan hatalmaskodással és lehengerlő akarnoksággal hozták meg, ami nagy botrány” (The Letters and Diaries of John Henry Newman, xxv, 262.). Newmant utólag sem nyugtatta meg teljesen a zsinat határozata, sőt, remélte, hogy egy új pápa és egy új zsinat megnyirbálja majd a döntést (xxv, 310.).
A sok között három súlyos problémát hadd említsek, amit az 1870-es új dogma felvet.
1. A r. katolikus egyház dogmáiban való hit a r. katolikus egyház szerint az üdvösség feltétele, tehát a zsinat határozata gyakorlatilag kizárta az üdvösségből mindazokat (pl. ortodoxok, protestánsok), akik tagadják a pápa elsőbbségét és tévedhetetlen tanítói hivatalát. Ezt persze VIII. Bonifác reformáció előtti és a Tridenti Zsinat reformáció utáni határozatai is megtették, de az I. Vatikáni Zsinat újabb nagy lépést tett ebbe az irányba.
2. A II. Vatikáni Zsinat felülírta a döntést, amikor az ortodoxokat és a protestánsokat testvéreknek nevezte, de valójában ezt nem tehette meg, hiszen az I. Vatikáni Zsinat kimondta, hogy az ex cathedra pápai megnyilatkozások megmásíthatatlanok („Ezért tévelyednek el az igazság helyes ösvényéről azok, akik azt állítják, hogy a római püspök ítéletei ellen az egyetemes zsinathoz, mint a római püspöknél felsőbb tekintélyhez, fellebbezni lehet.”). Márpedig VIII. Bonifác Unam Sanctam bullája (mint ex cathedra megnyilatkozás) az I. Vatikáni zsinat óta tévedhetetlennek és megmásíthatatlannak számít. A bulla azonban olyan kijelentéseket tartalmaz, melyek lehetetlenné teszik a II. Vatikáni Zsinat nyitottságát. Biztos van valami formula, amivel a r. katolikus dogmatika ezt feloldja, de kívülállóknak (mint én) az ilyesmi színtiszta szofizmusnak hat.
3. A r. katolikus Magisztérium tudtommal a mai napig nem adott ki listát arról, hogy a pápa mikor nyilatkozott meg ex cathedra. Aki tehát a pápai tévedhetetlenségben keres episztemológiai biztonságot, az legjobb esetben is a tévedhetetlen megnyilvánulások tévedhető listájára hivatkozhat.
(Egyébként közben Newman bíboros Norfolk hercegének írt levelében is találtam egy utalást arra, hogy Libériusz Newman szerint is exkommunikálta Athanaszioszt.)
Newman elfogadta a dogmát, ha nem fogadta el, nem marad katolikus, hanem tovább áll, tudom is én, mondjuk keleti orthodoxnak…de nem tette. (végül is protestánsként kezdte tizenéves megtérőként , aztán anglo-katolkus, majd amikor kirakták az Anglikán egyházból, azután lett r.katolkus, nem is rögtön.)
Tudtommal csak ha dogmát jelent ki, vonatkozik a tétel, ez pedig bullákra meg hasonlókra nem áll. Az max. hittétel, ami vitatható.
Theological certainty Description
1. De fide Divine revelations with the highest degree of certainty, considered infallible revelation
2. Fides ecclesiastica Church teachings, which have been definitively decided on by the Magisterium, considered infallible revelation
3. Sententia fidei proxima Church teachings, which are generally accepted as divine revelation but not defined as such by the magisterium
4. Sententia certa Church teachings without final approval but clearly deduced from revelation
5. Sententia communis Teachings which are popular but within the free range of theological research
6. Sententia probabilis Teachings with low degree of certainty
7. Opinio tolerata Opinions tolerated within the Catholic Church, such as pious legends
„It is not to be thought that what is set down in Encyclical letters does not demand assent in itself, because in this the popes do not exercise the supreme power of their magisterium. For these matters are taught by the ordinary magisterium, regarding which the following is pertinent: “He who heareth you, heareth Me.” (Luke 10:16); and usually what is set forth and inculcated in Encyclical Letters, already pertains to Catholic doctrine. But if the Supreme Pontiffs in their acts, after due consideration, express an opinion on a hitherto controversial matter, it is clear to all that this matter, according to the mind and will of the same Pontiffs, cannot any longer be considered a question of free discussion among theologians.”
—Humani Generis , XII. Pius
Amúgy létezik a görögkatolkus fordítottja is: a latin szertartású orthodox, akik főként az Orosz Egyházhoz tartozó gyülekezetek, latin liturgiával, de dogmatikailag igazodva a Keleti Orthodoxiához…
http://en.wikipedia.org/wiki/Western_Rite_Orthodoxy
Igen, Newman elfogadta a dogmát (részben mert lényegét tekintve maga is hitt benne), de a leveleiből kiderül (The Letters and Diaries of John Henry Newman, xxv, 310), hogy azt remélte, a zsinat határozatát később még megnyirbálják.
Amit az Unam Sanctam bulláról mondasz, az pont azt a bizonytalanságot fejezi ki, amiről beszéltem. A II. Vatikáni Zsinat előtt úgy tudom, az volt az általános vélemény, hogy az Unam Sanctam ex cathedra megnyilatkozás volt. A bulla megfelel az I. Vatikáni Zsinat által megadott kritériumoknak is. Ma ezt sokan (mint pl. te) máshogy látják. Jogos a kérdés: van értelme a dogmának, ha nem tudjuk, mire vonatkozik?
Protestánsként persze más gondom is van vele, de ezt nem hiszem, hogy szükséges most megismételnem…
Csak hogy mindenki értse, miről van szó, idézek az Unam Sanctam pápai bulla szövegéből (VIII. Bonifác, 1302. november 28.):
Ezért ha a görögök vagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek Péterre és utódaira bízva, meg kell vallaniuk, hogy nem tartoznak Krisztus juhai közé, hiszen Urunk azt mondja Jánosnál: „egy nyáj van és egy pásztor”.
(…)
Kétségtelenül az, aki tagadja, hogy a földi kard Péter hatalmában lenne, nem hallgatta figyelmesen az Úr szavait, amikor azt parancsolta: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat!” (Mt 26,52). Mindkettő, tehát, az Egyház hatalmában van, vagyis a lelki és az evilági kard, de míg az elsőt az Egyházért, a másodikat az Egyház által kell használni. Az elsőt a papok keze által, a másodikat a királyok és katonák keze által, de a papok akarata és engedélye szerint.
(…)
Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának.
„Nyugodtan és bátran feltehetjük a szövegnek a kérdéseinket, és akár egy időre megválaszolatlanul is hagyhatjuk azokat, a nyitott ajtókon nem fog bejönni a pápaság. Ha meg már bejött, nem ezen az ajtón jött be, még ha ezt is állítja.”
Ez tetszik 🙂
Bevallom, arra számítottam, hogy a kérdések mellé választ is kínálsz, de csalódnom kellett. De talán majd egy következő posztban? Nem mintha álmatlan éjszakáim lennének a pápaság miatt, de azért hasznos lenne jobban értani, miről is van szó abban a versben.
Eszembe jutott valami Húsvét alkalmából. Csak kérdezem, nem állítom.
Lehetséges a Mt 16,18 és a Mt 7,24-27 összefüggése? Utóbbiban a kőszikla metafora hasonlított eleme Krisztus tanítása. A kősziklára épített ház pedig a tanítás tettekre váltása.
Nem lehetséges, hogy Jézus úgy beszélt Péterről, mint szavai hallgatójáról (és tettekre váltójáról)? Az Egyház azokra az emberekre épül, akik hallgatják és tettekre váltják a beszédét = élő kövek.
Viktor
Lehetséges, de arra figyelnék, hogy a metaforákat önmagukban értelmezzem, mert az asszociációk (a Biblián belüli asszociációk is!) félrevezethetnek.
ApCsel 15,7- Heves vita támadt, végül felállt Péter, és ezt a beszédet intézte hozzájuk: „Testvérek! Tudjátok, hogy az Isten kezdettől fogva kiválasztott közületek, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium tanítását, és higgyenek.”
Gal 2,9- Amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, fölismerték az osztályrészemül jutott kegyelmet, az egyetértés jeléül kezüket nyújtották nekem és Barnabásnak: Mi apostolkodjunk a pogányok, ők meg a körülmetéltek körében.
Ef 3,1.8
„Ezért vagyok én, Pál, a Krisztusnak foglya ti érettetek, a pogányokért; … Nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát”.
A két isteni kijelentést -Pétertől kell a pogányoknak az evangéliumot hallaniuk + Pál a pogányok apostola -csak a péteri főség alapján lehet értelmezni. Vagyis Péter főségének alárendelten, általa küldve –és ezzel is hitelesitve- hirdeti Pál a pogányoknak az örömhirt.
A péteri megbizatásból fakad a munkamegosztás, egyeznek meg a feladatokban.
A kulcsokat csak Péter kapta.
Mt 16,19 – Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.”
A bűnök alóli oldó-kötő hatalmat először Péter kapta, majd csak utána a többiek.
Mt 18,18 – Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva.
De ez az oldó-kötő hatalom nem azonos a péteri hatalommal, mert ez más környezetben hangzik el, és ez minden emberre érvényesen szól! Mert ez a testvéri szeretet próbáinál fordul elő, a péteri megbizatás viszont Péter háromszoros megvallásával kapcsolatban hangzik el, midőn őt Krisztus teljesen helyreállitja háromszoros tagadása után.
Péter a vezetés feladatát kapta a Lélektől, Pál a szevezést ugyanabban a Lélekben, János a mélységek feltárását a Lélek által. Ékes, szent rend, melyet görögül hierosz archénak mondanak, és ebből ered a hierarchia, mely ennek a biztositéka. (Az arché a kezdet és az uralkodás maga is.)
Kelet a munkamegosztásból látható önállóságra helyezi a hangsúlyt. A katolikus tanitás pedig az egységre. De a kettő nincs ellentmondásban. Mert Kelet is egy a hit lényegében, csak a területi önállóságot nagyon hangoztatva. A Nyugaton is megvan az önállóság, de szoros egységben az összes nyugatiakkal. Egyik püspök sem szólhat bele a másik dolgába, és a részegyházak sem a másikéba, akár Keleten. De csak egyetlen feje van a hierarchiának az egész világon, mig Keleten nincs meg.
Hermászról: Mint akár az Esztergom-budapesti Főegyházmegyénél is látható, van egy biboros, aki az egyházmegye püspöke, mellette pedig ott vannak a segédpüspökök. A kormányzás feladata a biborosé, a munkát pedig a segédpüspökökkel megosztja. Ekként volt a régi Rómában is!
„Cyprianus még a ..256-os Karthagó-i zsinaton kijelentette, hogy a római püspöknek nem szabad zsarnoki módon”….
A lényeg a : „zsarnoki módon” van! Nem a püspöki elsőbbségen! Mert a püspökök püspöke az egy fokozás! Amint a virágok virága is az! Mert ugye a bibliában is meg van irva:
Józs 22,22 – „Az Istenek Istene, az Úr, az Istenek Istene, az Úr tudja, de tudja meg Izrael is….
„Egyedül Isten szent igéje megbízható, ezt vallotta sokakkal együtt Augusztinusz is.”
Hmmm. De ki a garanciája annak, mi is az az „Isten igéje”? az bizony csak az Egyház! Mert ha a zsidó kánon szerint kanonizálunk, akkor a zsidók jogát ismerjük el, nem pedig az Egyházét! Tehát az Egyháznak megbizhatónak kell lennie! Már csak az isteni kijelentésből eredően is: „az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.”. tehát a Sola Scriptura önellentmondás.
A dogmák mind benne vannak az isteni kijelentésben, de legtöbbjül csak értelmében, nem kimondottan. A kimondás feladatát az Úr az Egyházra bizta, mikor kijelentette:
Jn 16,13 – Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra. A Szentlélek vezetése alatt jut tehát el az Egyház az igazságok felismnerésére és megvallására. A dogma szó pedig nem jelent mást, mint kijelentését annak, amit hiszünk (dokein=hinni), tehát a dogmák nem ördögtől való dolgok, azoktól félni nem kell! A dogmák meg egymásra épülnek, és ellentmondás nem lehet közöttük.
Kezdetben mindig egy püspök állt a gyülekezetek élén. Csak a mesékben élnek többfejű sárkányok! Valakinek mindig volt vezetési felelőssége, miként az már az evangéliumokból is kitetszik, ahol az apostolok mindig Péter által szólnak. A vezetésre (püspöki és presbiteri= beosztott vezetői) alkalmasságról szóló részeknél ott van, hogy azt a felettes választja, nevezi ki, iktatja be, és ebbe a munkakör meghatározása is benne van. Nem a nép joga! A tévtanitókat pedig az Egyház arra illetékese eltávolitja: püspököt a pápa, papot püspöke, vagy épp a pápa, mert neki erre is megbizatása van.
„A r. katolikus egyház dogmáiban való hit a r. katolikus egyház szerint az üdvösség feltétele, tehát a zsinat határozata gyakorlatilag kizárta az üdvösségből mindazokat (pl. ortodoxok, protestánsok), akik tagadják a pápa elsőbbségét és tévedhetetlen tanítói hivatalát.”
Az Egyház (katolikus) döntései a katolikusokra érvényesek. Ha tehát valaki eredendően más közösség tagja, arra nem.
„… a mi Urunk Jézus Krisztus, Szt Péter és Pál apostol és Önmagunk tekintélyével kihirdetjük, kinyilvánítjuk és meghatározzuk, hogy isteni kinyilatkoztatású dogma … Ezért ha valaki – amitől Isten óvjon – szánt szándékkal tagadná v. kétségbe vonni akarná, amit mi meghatároztunk, tudja meg, hogy elveszítette az isteni és katolikus hitet”.
Ha ilyen jellegű/értelmű kijelentés nincs benne, akkor a kijelentés nem dogma, nem tévedhetetlen, még ha épp a pápa is tette volna, mert csak a saját nevében nyilatkozott, sem a püspöki kollégium fejeként, sem az Egyház legfőbb püspökeként, aki épp biztos és tévedhetetlen tanitást tár az Egyház elé. Csak az, ami hittételként kijelentett dolog (dogma), az nem vitatható, azt kell minden katolikusnak hinnie és vallania!
„Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának.”
A kijelentést ekként értelmezi a II. Vatikáni utáni Egyház: mivel nincs üdvösség az Egyházon kivül -de tudjuk, hogy Isten mindenkit meghivott az üdvösségre-, azok, akik vágynak az igaz istenismeretre, de saját hibájukon kivül erre nem adódik lehetőségük, üdvözülhetnek, mert e vágyukat nézi Isten. Tehát ők gyakorlatilag vágyukért keresztények Isten előtt.
„… azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel, megerősítem, hogy….”
ez az ex catedra-i kijelentés jellemzője.
http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/tanitas-atyak-tanito-testverek/2042-az-egyhaz-bnei
„Jézus nem tesz említést Péter utódairól”
Az érvelés tévesen feltételezi, hogy Jézusnak expliciten kellett volna szólni Péter utódairól. A Szentírásban számos alapelvet olvashatunk, amelyeket a későbbi egyházi gyakorlatok és tanítások során bontottak ki teljesen. A Máté 16,18-ban Krisztus egyértelműen Péterre ruházza az Egyház építésének elsődleges felelősségét. Bár a szöveg nem mondja ki konkrétan, hogy Péter utódai lesznek, az Egyház tanítása következetesen magyarázza azt, hogy az apostoli tekintély Péter utódaira szállt. Ez összhangban áll azzal a bibliai precedenssel, hogy a hatalom és tekintély átadható (pl. 2Tim 2:2), és így Péter utódlása történelmileg a római püspökökre szállt.
„Nincs utalás a pápai intézményre”
Bár a Máté 16,18 nem tartalmaz kifejezetten a modern pápai intézményre vonatkozó utalást, ez nem jelenti azt, hogy a pápaság alapjait ne lehetne megtalálni az igeszakaszban. A keresztény teológia fejlődése során az Egyház gyakran alapozott olyan szövegekre, amelyek mélyebb értelmét későbbi történelmi és teológiai fejlemények tártak fel. Például az Efézus 2,20 is alátámasztja azt, hogy az Egyház Krisztusra és az apostolokra épült, köztük Péterre. Az Egyház, mint élő szervezet, az apostolok által alapított struktúrákra épül, és az első évszázadoktól kezdve Róma püspökei fontos szerepet játszottak az Egyház egységének fenntartásában.
„A ‘petrosz’ és ‘petra’ szójáték nem igazolja Péter vezető szerepét”
Az érv, miszerint a görög szövegben a „petrosz” és „petra” különbsége eltérő jelentést sugallna, meglehetősen gyenge, különösen figyelembe véve az eredeti arámi szövegkörnyezetet. Jézus arám nyelven beszélt, és az arámi „kéfa” szót használta, amely szikla jelentésű. Így a görög fordítás nem változtat a mondanivalón: Péter az a szikla, amelyre Jézus egyházát építi. A görög nyelv szintaktikai különbségei nem vonnak le a kijelentés tartalmából. A szójáték és a szövegkörnyezet világosan azt mutatja, hogy Péter a kijelentés tárgya, akire Jézus az Egyház építésének feladatát ruházza.
„Péter hitvallása fontosabb, mint maga Péter”
A bejegyzés azt sugallja, hogy Jézus Péter hitvallását, nem pedig Pétert magát tekintette a sziklának. Ez azonban nem veszi figyelembe, hogy a szövegben Jézus Péterhez szól személyesen. „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat” – ez a kijelentés nem csak Péter hitéről, hanem személyéről is szól. Továbbá, bár Péter hitvallása alapvető jelentőségű, Jézus egyértelműen Pétert nevezi ki vezető szerepre, amely magába foglalja az egyház pásztorolását és kormányzását.
„Jézus önmagára mutatott, mint a szikla”
Az az érv, hogy Jézus önmagára mutatott, amikor a szikláról beszélt, nem támogatott a szövegkörnyezetben. Jézus Péterhez beszél, és a természetes értelmezés az, hogy Pétert nevezi meg sziklának, nem pedig önmagát. Míg más szentírási helyek Jézust nevezik a szegletkőnek, ez nem zárja ki, hogy Péter is kapott egy vezető szerepet az Egyházban, mint a látható Egyház alapja.
„Az első században a Máté 16,18-nak nem volt jelentősége”
Az a felvetés, hogy a Máté 16,18 csak később nyert jelentőséget a pápaságra vonatkozóan, figyelmen kívül hagyja a korai egyházi írásokat. Az egyházatyák, mint például Ireneusz és Órigenész, utaltak Péter vezető szerepére, és az egyház egységének fenntartása Péter és Róma püspökei révén már a második században is jelentős volt. A pápai primátus teológiai és gyakorlati megerősödése fokozatos folyamat volt, amely összhangban állt az Egyház növekedésével és a hit kérdéseinek egyre mélyebb megértésével.
„A katolikus magyarázat anakronizmus”
A katolikus értelmezés nem anakronizmus, hanem az apostoli hagyomány folytatása, amely a Szentírásra és az Egyház történetére egyaránt épül. Az Egyház teológiája a Szentírásból és az apostoli hagyományból származik, és ezek szerves egészként működnek. A pápai primátus kifejeződése tehát nem egy utólagos hozzáadás, hanem annak a folyamatnak a része, amelyet maga Jézus indított el, amikor Péternek vezető szerepet adott.
Összegzés
Az érvek, amelyek a Máté 16,18 szövegét igyekeznek elválasztani Péter vezető szerepétől és a pápai tekintélytől, nem veszik figyelembe a történelmi és teológiai összefüggéseket. Az Egyház történelme és az apostoli hagyomány világosan mutatja, hogy Péter és utódai, a római pápák, kulcsszerepet játszottak az Egyház egységének és tanításának fenntartásában. A Máté 16,18 nemcsak Péter személyes hitvallására vonatkozik, hanem az Egyház vezető struktúrájának alapjaira is.
” aki első akar lenni köztetek az legyen mindenkinek a szolgája”
Az hogy nem arámul hanem görögül maradt ránk az újszövetség csak jelent valamit. Ezért a petra-petrosz különbséget nem lehet csak úgy félresöpörni.
„Máté 16:17 És felelvén Jézus, monda neki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám.”
A lényeg amin az egyház, a kihívottak közössége alapul az a mennyei Atya kijelentése. A rhéma. Nem pedig Péter az ingadozó.
Suum cuiqum,
ajánlom figyelmedbe Az apostolok hagyománya (L’Harmattan, 2020, 2021) c. könyvem 203-225. oldalát, ahol részletesen foglalkozom Péter Kőszikla-szerepével.
Megemlítem, hogy nem csak Péter apostol örököseinek hanem Pontifex Maximus-nak is tartják magukat róma püspökei.
Egy pogány pergamoni kultusz főpapjának utódai.
Így már mindjárt más fényben látszik, ugye?