Középiskolás fiúk apjaként én is csatlakoztam azoknak a szülőknek a széles táborához, akik végignézték a Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) c. új, tinédzserekről szóló sorozatot. Fájdalmas élmény volt, több szempontból is. Fájdalmas maga a történeti szál: egy amerikai kisvárosi középiskola egyik lány diákja (Hannah) öngyilkosságot követ el, a sorozat a tragédia okainak feltárásáról szól. Az a szülő, aki aggódott már aranyos kiskamaszból ingerlékeny, titkolózó, külön világot alkotó középiskolás fiáért vagy lányáért, minden porcikájában érzi a történet tragédiáját. Aki tudja, milyen éjfélkor lesni az ajtót, hogy jön-e már haza a gyerek, aki ismeri az „elengedjem vagy ne engedjem el?” bénító szülői dilemmáját, aki érezte már tehetetlennek és eszköztelennek magát egy-egy jól előkészített, mégis teljesen félrement beszélgetés végén, és akinek talán a környezetében is történt már a Hannah-éhoz hasonló tragédia, az vagy nem bírja megnézni ezt a sorozatot, vagy nem bírja abbahagyni, mindkettőt az érintettsége és félelmei miatt. Tényleg fájdalmas történet.

Szülőként ültem végig a tizenhárom epizódot, először engedelmesen és kicsit feszengve, hátha én is tanulok belőle, aztán teljes empátiával, aggódva és feszülten várva a végkifejletet, végül – szokásomhoz híven – tágabb perspektívában elemezgetve a történet tanulságait. Nem csak Hannah tragédiája és a tinédzserek szomorú világa miatt volt megterhelő ez a széria. Hogy stílusos legyek, hét okot gyűjtöttem össze, ami miatt különösen gyötrelmes volt végignéznem. A sorozat összességében jól van megcsinálva, a kisebb-nagyobb ingadozások ellenére abszolút nézhető, sőt, izgalmas. A történet autentikusságát néha veszélyezteti, hogy a „suspense” és az Agatha Christie krimikre emlékeztető keret kedvéért már-már hihetetlenné válik a szereplők viselkedése, de aztán valahogy mindig kiélesíti a sztorit egy-egy nagyon is valós szituáció felrajzolása, ami elfeledteti a forgatókönyv botlásait és némely szereplő (pl. a bölcs Gandalfként titkolózó Tony) teljesen valószerűtlen karakterábrázolását. De nem esztétikai kritikát akarok most megfogalmazni, inkább a fájdalmas érzéseim okait. (Figyelem: lesznek kisebb spoilerek.) Kezdem magunkkal, szülőkkel.

1. A szülők jelen vannak a történetben, de teljesen irrelevánsak. Fájdalmas látni, mennyire nem alakul ki valódi párbeszéd a tinédzserek és a szüleik között, mennyire a felszínen csúszkál a kommunikáció közöttük, mennyire nem sikerül találkozniuk egymással. Pedig fura mód egyébként szinte az összes családban harmonikus a szülők egymás közti kapcsolata. A filmbeli felmenők csetlenek-botlanak, folyamatosan félreértik kamasz gyermekeik problémáit, motivációit, és ehhez nem kapnak semmi segítséget a gyerekektől sem. Azért borzasztó ezt látni, mert a szülők kifejezetten sokat tesznek azért, hogy jelen legyenek, és sokkal ügyesebben kérdeznek, mint a legtöbb magyar apa és anya, akit ismerek (beleértve magamat is). A filmben a kamaszok számára alap, hogy a szüleiket nem avathatják be a fájdalmaikba, irrelevánsak számukra a megoldás szempontjából. Ez különösen nyomasztó annak a fényében, hogy éppen a szülők lehettek volna azok, akik egy-egy tapasztalatból megfogalmazott bölcs tanáccsal vagy akár csak a vigaszukkal megakadályozhatták volna a tragédiákat. Nem a tinédzsereket hibáztatom, hanem a film készítőit, akik a szülőket így keretezik számunkra. Mindig volt generációs szakadék, de az, hogy a Tizenhárom okom volt alkotói szükségszerű félreértések tragikus „vígjátékaként” állítják be ezt az ember életében kritikus jelentőségű – és időnként életmentő – kapcsolatot, még a Z-generáció életérzését sem teljesen tükrözi. A tekintélyellenesség nyugati „erényéért” nagy árat kell fizetnünk.

2. A szereplők küszködnek a bűntudattal, de nincs szavuk a bűnre. A sorozat megpróbálja megfogalmazni azt a tényállást, hogy egy középiskolás lány halálában tucatnyi ember felelős, azonban nem adnak az alkotók igazi fogódzót arra nézve, hogy miben is áll ez a felelősség és hogyan is kezeljük azt. A bűn fogalmának évtizedek óta tartó amortizálása vagy egyenesen tagadása (l. Karl Menninger: Whatever Became of Sin?) oda vezetett, hogy miközben tapasztaljuk a bűnt is és a bűntudatot is, nincs megfelelő kategóriánk annak megnevezésére és feloldására. Ahogy Jessica egyre felháborodottabban hallgatja, amint Justin áldozatként próbálja definiálni saját gazemberségét, a néző számára mindennél nyilvánvalóbb, miért lenne iszonyú nagy szükség a bűn és a bűnbánat fogalmára, de ez a fogalom sajnos nincs már kéznél. A „safe space” túlpszichologizált (és alulteologizált) világában mindenki megtanulta, hogy magára áldozatként tekintsen, áldozatként „igazuljon meg”, ezért elképzelése sincs, mit kezdjen a rajta váratlanul eluralkodó bűntudattal. Nem létezik számára a régen magától értetődő fogalmi kategória, amely által megérthetné a kínzó jelenséget és annak feloldását. (Ha valaki emlékszik, ugyanez volt a helyzet a Breaking Bad Jesse-jével is.)

3. Az igazság kimondásától várják a feloldást, de az igazság önmagában nem ad feloldást. A szereplők eljutnak arra a pontra, hogy az igazság kimondása megkerülhetetlen, de amikor ez megtörténik, nincs katarzis, mert nincsenek valódi következmények. A filmben nem történik számonkérés, pedig igény nagyon is volna rá. És ez nem csak a bántalmazott Hannah tapasztalata, hanem a vétkeseké is. Alex egyszerűen nem hiszi el, hogy bár súlyos vétséget követ el, szinte provokálva, hogy legyen végre valami következmény, csak bárgyú megértéssel és a gonosz eltussolásával találkozik, büntetéssel nem. Alex tragédiáját kizárólag innen lehet megérteni. Ha nincs bűn, ha nincs büntetés, akkor nincs feloldás sem. Akkor az ember – mint Tony és testvérei – vagy maga tesz igazságot, vagy gátlástalan Bryce lesz, vagy golyót röpít a saját fejébe. És itt muszáj feltennünk a kérdést: vajon hová tart az a kultúra, amelyik a szülő kontrollált, semmilyen testi kárt nem okozó, szeretetteljes fenekelését is gyermekbántalmazásként értelmezi, és amelyben a gyermekek kicsi koruktól azt élik át, hogy nincs fájdalmas következménye a határok átlépésének, vagyis nincs igazi feloldása a bűntudatnak? Talán azt is érdemes lenne megvizsgálni, van-e összefüggés a nárcisztikus személyiségek burjánzása, az iskolákban egyre gyakoribb „bullying” és a szülői fegyelmezés hiánya között. Vajon egyezik az ember valódi természetével az az elgondolás, hogy a nevelésben mindig elég az érvelés és a meggyőzés?

4. Miért nincs jelen a sorozatban a kereszténység? A Tizenhárom okom volt egyik legfájdalmasabb hiátusa számomra a kereszténység, az egyház és az evangélium teljes távoltartása a történettől. Bár a cselekmény amerikai kisvárosban (a világ egyik leginkább vallásos mikrokozmoszában) játszódik, mindössze egyetlen utalás van a sorozatban a kereszténységre: amikor Jessica családjában az asztalnál áldást mondanak. (Érdekes módon éppen Jessica az, aki végül megnyílik az apja előtt, az előtt az apa előtt, aki korábban kimondja: megveri azt a fiút, aki bántani meri a lányát. Jessica folyamatosan maga ellen hívja ki a sorsot, de egész lénye vágyik az erőre, amely meg tudja őt védeni másoktól és talán önmagától is. Vágyik a következményekre és szorong azok hiányától.) Egyébként viszont feltűnő a filmben az egyház és az evangélium hiánya. Egyetlen diákról sem tudunk, aki Jézus követője lenne, sehol nem jelenik meg alternatívaként a gyülekezet befogadó közössége és Jézus feltámadásának örömhíre. Amerikai filmsorozat esetében ez rettentő szomorú és elgondolkoztató. És valószínűleg teljesen irreális is, hiszen Amerikában még mindig szinte minden utcasarkon van egy keresztény gyülekezet. A Tizenhárom okom volt világa viszont sterilen szekuláris közeg, amelyben az evangélium üzenete még lenézett formában sem jelenik meg. Ez így nem a valóság tükrözése, inkább annak tudatos alakítása.

5. A sorozat világnézete homogén: az a szekuláris-progresszív ideológia, amely az amerikai „public school” rendszerben mára egyeduralkodó lett. Amikor a családommal Amerikában éltünk (2009-2010), a fiaim ilyen „public school”-ba jártak St. Louis egyik legszekulárisabb negyedében. Több keresztény osztálytársuk volt így is (ez Amerikában, ahol a lakosság negyede mondja magát evangéliumi kereszténynek, tényleg szinte elkerülhetetlen), de még a Hálaadás ünnepén is egymásnak kellett megköszönniük dolgokat, mert ugye Istent (akinek ezt az ünnepet a puritán atyák eredetileg szentelték) a közoktatásban nem hozzuk szóba. A sorozatban fájdalmas látni a szekuláris-progresszív ideológia szinte államvallás státuszát – a maga sajátos szókészletével, tabuival, dogmáival és viselkedési kódexével. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a PC nyelvezetre való gyakori figyelmeztetés vajon már az irónia és a lázadás szintje-e, vagy még a szekuláris hit olyasfajta megnyilvánulása, mint amilyen a szocializmus hívőbb korszakában volt egy-egy „elvtársazás”. Az a gyanúm, hogy az utóbbiról van szó (az amerikaiak az irónia és cinizmus terén sokkal kevésbé szofisztikáltak, mint az európaiak), a felvetett problémák megoldásaként a sorozat pont a még több „safe space” irányába mutat. Csak az látja, mennyire elnyomóvá válik az a homogén ideológia, amelyből kiindulva az új, biztonságos világ épül, aki nem hisz kételkedés nélkül annak dogmáiban. Ebben az új világban ugyanis nincs helye más gondolkodásmódnak. A progresszív szekularizmus kizárólagosságát nem csak a sorozat teljes ideológiai egyszínűsége vetíti előre, hanem az is, ami a progresszív egyetemi kampuszokon – a világ ma már egyik legzártabb eszmei közegében – ténylegesen zajlik Amerikában.

6. A sorozat tovább mainstreamesíti a homoszexualitást. Őszintén szólva azon lepődnék meg, ha olyan filmszéria jönne ki mostanság, amely nem ezt tenné. A progresszió zakatoló vonatára ma mindenki fel akar ülni, aki el akar jutni a történelem jó oldalára. A német parlamentben nemrég ováció fogadta a „melegházasság” megszavazását, hiszen most ez az ügy biztosítja a progresszív ideológia morális felsőbbrendűségét, erre a gombra van felvarrva az a kabát, amit az új, posztkeresztény nyugati civilizációnak nevezünk. Ettől még fájdalmas, mert ez az ideológia számos olyan hazugságra épül, amelyek megbetegítik és rendkívül érzékeny pontokon teszik védtelenné a nyugati társadalmakat. A nagyobb baj az, hogy az egyházakat is. Aki a szocializmus idején nőtt fel, érzékeny a propagandára, legyen az egy kormányhű hírportál szünet nélküli „sorosozása” vagy épp a homoszexualitás mainstreammé tétele. Propagandát azért csinálnak mégis, mert sikeres. A Tizenhárom okom volt sorozatban a „meleg” karakter (az idézőjel okáról itt) véletlenül a sorozat legegészségesebb (legkedvesebb, legbölcsebb, legbátrabb, legférfiasabb) jellemű szereplője. A másik „meleg” szereplő „bűne” sem az, hogy bizarr, egészségtelen kapcsolatba viszi (és ezáltal lényegében megrontja) egy osztálytársát, hanem az, hogy nem akar comingoutolni, vagyis őszintétlen. Pedig hát a lány szülei is ugye milyen rendes meleg pár (apuka és apuka), neki sem kellene szégyenkeznie. Mert a mindent igazoló erény ma a szexuális vágyaink (különösen, ha azok a többségétől eltérőek) felvállalása, nem az azokon való uralkodás. (Az a lehetőség valamiért senkinek nem jut eszébe, hogy Courtney talán azért nem akar „melegként” azonosulni, mert ambivalensek az érzései, és mert ez kamaszok – és különösen lányok – között a nemi identifikálódás sérülékeny folyamatában majdhogynem természetes, két „apuka” esetében pedig hát… A progresszív dogma ezt az értelmezést eleve kizárja, ahogy azt is, hogy talán éppen a „bullying” egyik legdurvább formája az, ahogy szegény lányt ebbe a zsákutcába kényszerítik.)

7. A szereplők érzik, hogy a szex megváltoztatja őket, de a szexuális forradalom kritikája fel sem merül az alkotókban. Az egyik legordítóbb következetlenség a sorozatban az, hogy míg a szereplők felismerik, hogy a szexualitásuk valamilyen értelemben szent, és hogy annak a megsérülése az egész lényüket megrázó, a lelkük alapvető szövetét megváltoztató tapasztalat, a film készítői mégsem vetik fel annak a lehetőségét, hogy a szexet talán nem véletlenül korlátozta a kultúrák jelentős része (nem csak a kereszténység!) évezredek óta a házasságon (férfi és nő házasságán) belülre. Fel sem merül a gondolat, hogy a szexualitás védelme nem ok nélkül alakult ki a világban, és hogy a szexuális forradalom talán olyan gátakat szakított át, amelyek a védelmünkre voltak felállítva. A „legbölcsebb” etikai tanács a sorozatban Kat szájából hangzik el, aki szerint meg kell tanulni, melyik pasival szabad, melyik pasival nem szabad kikezdeni. Ha azonban a szex olyan mértékben megváltoztat egy embert, ahogy a sorozat (egyébként helyesen) megmutatja, akkor Kat bölcsessége édeskevés, sőt, fájdalmasan üres. Miközben a sorozat készítői pontosan látják a szex emberi lélekre gyakorolt hatását, tökéletesen kritikátlanok a szexuális forradalom dogmáival szemben. Pedig amire ezeknek a tinédzsereknek óriási szükségük lenne, az pont e forradalom megnyomorító bálványai alól való felszabadulás – a szentség szabadságára. A szexet mi keresztények pont azért tartjuk ugyanis szentnek, hogy ne legyen sem a mi szemünkben, sem mások szemében közönséges. Mert ha az, ami szent, az emberek szemében közönségessé válik, a világ könnyen olyan hely lesz, amelyben egy kinyílt szemű tinédzser nem akar többé élni.