(A Félelem és reszketésben a hitet kívülről fürkésző Johannes De Silentio négy változatban gondolja végig Ábrahám és Izsák drámáját. Ez az V. az én hívő változatom.)
Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megfogta Sára öreg kezét, csókot nyomott az arcára, majd némán útnak indult Izsákkal. Sára az ablakból utánuk nézett, és ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint fiatal feleségként Ur-Kaszdimban. Ábrahám lelke is nyugtalan volt, mindvégig Istenhez kiáltott, aki érti ezt az érthetetlen szörnyűséget és bizonyította már, hogy az elhaltból is elő tudja hozni az ígéret gyermekét. Három napig lovagoltak szótlanul, apa és fia. Mórija hegyéhez érve Ábrahám verejtékezett, sóhajtozott és Istenhez könyörgött, hogy akármi is lesz, tegye Izsákot hívővé. Amikor előhúzta a kést, Izsákból hangtalan, kétségbeesett kiáltás szakadt ki, hogy apja Istene mentse meg őt. Ekkor látták meg mindketten a kost. Ábrahám soha olyan gyorsan nem végzett állattal, mint ott fent a hegyen. Izsák pedig soha nem felejtette el, hogy a kés aznap nem rá, hanem a bárányra sújtott le. Hívő lett és amikor felnőtt, az Isten báránya képét véste anyja sátrának tartócölöpébe. Haláláig félénk ember maradt, gyűlölte a konfliktusokat és többre becsülte az élet apróbb dolgait a nagy drámáknál.
*
Ha a gyermek már nagy és el kell választani, az anya is titkon sír. Eltakarja mellét, de a gyermekét nem taszítja el, hanem immár fedett melléhez szorítja őt. A gyermek felnő, de nem veszíti el az anyját.
„Ábrahám lelke is nyugtalan volt, mindvégig Istenhez kiáltott, aki érti ezt az érthetetlen szörnyűséget és bizonyította már, hogy az elhaltból is elő tudja hozni az ígéret gyermekét.”
– Hiányzik a történetből, hogy Ábrahám bánja a maga és felesége hitetlenségét, elfogadja, hogy lám, ez a megérdemelt büntetés, és kéri a megbocsátást, a kegyelmet, amit megkönnyebbüléssel és hálával fogad. Ez lenne az életszerű, dokumentarista sztori, ami ma is megtörténhet.
Ábrahám maga dobta fel a féltéglát, ami kis híján a fejére esett, de az engedelmességével kiérdemelte, hogy ne essen, sőt. Máig szóló tanulság.
László, ez a szokásos kapufa. Ennél még Johannes De Silentio is messzebb látott, mert ő tényleg érteni akarta a hit lényegét. Te nem vetted le a sarudat, hanem csak belerúgtál úgy cipőstül megint a lasztiba, ami eléd gurult.
Ábrahám rendkívül magányos ember lehetett, ami a hitéletét illeti. Neki nem volt közössége, vagy Bibliája. Egy magától értetődően pogány kultúrát hagyott el, (ami abban az időben nem olyan egyszerű dolog volt, mint ma egy nyugati hippinek kilépni a társadalomból.) Ha jól olvasom a történetét, neki Isten hangja volt egyedül, és talán Sára értette meg valamennyire. Néha elgondolkodom, mit tanulhatott az iskolában? Mik lehettek annak a kornak a kötelező ideológiai agybajai? Mindenesetre, olyan, mintha Isten vele új lapot kezdett volna. Nem tanította a népet, nem hirdette az egyistenhitet, hanem magukra hagyva őket, elment a pusztába.