Lelkipásztorok, gyülekezetvezetők, sőt, egész gyülekezetek kifáradását időnként az okozza, hogy nem tesznek különbséget a keresztények feladata és a keresztény gyülekezet feladata között. Tudom, furcsa ez a különbségtétel, hiszen mi más lenne a gyülekezet, mint a keresztények közössége, és mi más lenne a keresztények közössége, mint gyülekezet. Bizonyos értelemben valóban nincs különbség a kettő között. Más szemszögből nézve azonban van, és most éppen olyan problémáról szeretnék beszélni, melyet az idéz elő, ha nem teszünk különbséget a keresztények feladata és a keresztény gyülekezet feladata között.
Először hadd tisztázzam, hogy mit értek a „keresztény” és a „gyülekezet” kifejezések alatt. Kereszténynek lenni egyszerre hitvallás és életmód. Az a keresztény, aki teljes szívvel hiszi, hogy Jézus feltámadt a halálból, és halálával bűnbocsánatot és örök életet szerzett a benne hívőknek. A keresztény Jézust úrnak tekinti, és neki igyekszik engedelmeskedni az élete minden kérdésében. Mit tekintsünk keresztény gyülekezetnek? Soha nem volt tökéletes egyetértés ezzel kapcsolatban, de a válaszok többnyire egy irányba mutatnak: a keresztény gyülekezet az, amikor Jézus követői rendszeresen összejárnak, hogy az evangélium igazságairól tanuljanak, megtörjék a kenyeret (úrvacsorát vegyenek), megkereszteljék a hozzájuk csatlakozókat, bátorítsák, segítsék egymást, és ügyeljenek a hit és a hívők életének a tisztaságára.
És most hadd mondjam el, hogy szerintem miért fontos ez a különbségtétel. Sok szó esik manapság arról, hogy a keresztények ne vonuljanak ki a világból, hanem legyenek só és világosság ott, ahova Isten helyezte őket. Vegyenek részt a társadalom életében, fejtsenek ki jótékony hatást a kultúrára, legyenek jó művészek, vállalkozók, politikusok, köztisztviselők, szociális munkások, stb. Ezzel csakis egyetérteni tudok. Nekünk, keresztényeknek nem kizárólag az evangélium hirdetése a feladatunk, és végképp nem az, hogy a világtól elvonulva várjuk Jézus visszajövetelét. Isten számon fogja kérni rajtunk, hogy szerettük-e a körülöttünk lévő embereket, munkálkodtunk-e a városunk jólétén, tettünk-e valamit azért, hogy a bűn által okozott sebeket orvosoljuk a világban.
Csakhogy lehet ezeket a feladatokat úgy is magunkra venni, hogy elviselhetetlen teherré váljanak az egyház és az egyház vezetői számára. Az elmúlt évtizedekben John Stott volt az egyik legjelentősebb vezető az evangéliumi világban, aki az evangélizáció mellett a keresztények társadalmi felelősségét is hangsúlyozta. Mély tiszteletet érzek Stott iránt, felbecsülhetetlenül sokat kaptam tőle, a keresztény társadalmi szerepvállalás kérdésében is egyetértek vele. Don Carson felhívja azonban a figyelmet egy apró gondatlanságra, ami Stott megfogalmazásaiban gyakran felbukkan, és ami tisztázást igényel. Stott időnként nem tesz különbséget a keresztény egyén feladata és a keresztény egyház feladata között. Amikor társadalmi felelősségről beszél, mondataiban felcserélhetővé válnak a „tanítvány”, a „mi”, a „keresztények” és az „egyház” vagy „gyülekezet” szavak.
Stott szóhasználatából az következik, hogy ha a keresztényeknek feladata van a művészet terén, akkor automatikusan az egyháznak van feladata a művészet terén. Ha fontosnak tartjuk, hogy a keresztények részt vegyenek a törvényhozásban, akkor eo ipso az egyház részvételéről beszélünk a törvényhozásban. Ha a keresztényeknek felelőssége a szegényekről való gondoskodás, akkor a szegényekről való gondoskodást egyben az egyház feladatának tekintjük. Ha elengedhetetlennek tartjuk, hogy a keresztények részt vegyenek a jövő nemzedék oktatásában, akkor automatikusan az egyház oktatási feladatáról beszélünk.
Könnyű észrevenni, hogy ez hova vezet. Ha az ige szolgálata és a szentségek kiszolgáltatása mellett az egyháznak vagy a gyülekezeteknek intézményi felelőssége az oktatás is, vagy a kultúra és a művészeti élet alakítása, a szociális igazságosságért való küzdelem, a környezetvédelem képviselete, a politika befolyásolása, és a társadalomban való számos egyéb szerepvállalás, akkor nyilván a gyülekezetek vezetőié valamilyen szintén a felelősség, hogy ezt megszervezzék, lehetővé tegyék, integrálják a gyülekezet életébe. Ez szinte elhordozhatatlan teher a vezetőkön. Arról nem is beszélve, hogy ha megpróbálnak megfelelni mindezeknek az elvárásoknak, éppen azt nem képesek ellátni, amiért Isten vezető pozícióba helyezte őket: az imádkozást és az ige szolgálatát (vö. ApCsel 6,4).
Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a keresztényeknek nem feladata, hogy a társadalomban felelős szerepet vállaljanak. Éppen ellenkezőleg, azt állítom, hogy ez a keresztényeknek mint egyéneknek a feladata, elhívásuktól és élethelyzetüktől függően, de nem a gyülekezeteknek mint intézményeknek a feladata. A keresztényeknek Istentől kapott elhívása, hogy munkahelyükön és a társadalom általuk bejárható szegmenseiben azon munkálkodjanak, ami mások javát szolgálja. A gyülekezet feladata az, hogy a hitük erősödésében támogassa ezeket az embereket, imádkozzon értük, bátorítsa őket. Álljon minden Wilberforce mögött egy John Newton! De John Newton az ige és az imádság szolgálatát végezze, mert az egyház szolgájaként ezt a feladatot kapta Istentől.
A felelősségi területek elválasztása nem egyszerű, de ha nem is próbálunk különbséget tenni a keresztény egyén feladata és a gyülekezet mint közösség feladata között, a szálak végzetesen összekuszálódnak, és mind a keresztény egyének, mint a keresztény gyülekezetek a végletekig frusztrálódni fognak. És lesz egy csomó kiégett vezetőnk, a ritka kivételek pedig inkább menedzserekként és politikusokként vezetnek majd, mintsem az ige szolgáiként.
Így válik el az egyén feladata a gyülekezet feladatától. A másik irányról, vagyis hogy a gyülekezet feladatait hogyan lehet leválasztani az egyénről, szerintem szintén megér egy kis elgondolkozást. Már csak azért is, mert a kiégés másik okát abban látom, hogy a gyülekezetek vezetői túl sokat vesznek magukra a gyülekezetek feladataiból.
A kérdésem tehát az, hogy leírt módszer a másik irányba hogy működik?
Egyetértek. Számos esetben letisztultabb prioritásokra van szükségük a gyülekezeteknek is és a vezetőknek is.
Nagyon érdekes ez a gondolat. Erre még így nem gondoltam, ízlelgetem az üzenetet.
Ahogy visszatekintek sok évre, azt látom, hogy tényleg sok energiát emésztett fel a gyülekezetünk társadalmi szerepvállalásának szervezése. Valóban érdemes átgondolni a gyülekezet, és az egyéni hívő feladatait és azt tenni, amire elhívásunk szól.
Egy konkrét terület: mostanában nagyon sok gyülekezet tart fenn, üzemeltet családi napközit (miénk is), óvodát, iskolát. Egyrészt saját, belső igény miatt, másrészt éppen missziós célból, a gyülekezet küldetését betöltendő ezzel. Vajon erről hogy gondolkodjunk a fenti írás tükrében?
Nagyon jó meglátás, hihetetlenül aktuális. Az ember, aki hitben, „vertikálisan” nem tud „fejlődni”, az „horizontálisan”, a „világban” kezdi el az előbbi hátrányt behozni. De nem tudja. Ezzel kapcsolatos az a jelenség, amit én csak „keresztyén güzülésnek” hívok, amikor valaki úgy hisz, hogy nem csinál mást, csak tevékenykedik éjjel-nappal, emberi jogokat véd, itt segít-ott segít, a 102. táboron vesz részt, de arra már nincs ideje, hogy a hitbeli tapasztalatairól, vagy teológiai kérdésekről beszélgessen, mert az nem fontos, szerinte. Ez a „program keresztyénség”
Ennek a mentalitásnak az okait némely 20. századi teológiai irányzatban látom, vagy főleg ezekben, Moltmann, Tillich, felszabadítás teológia stb… (bár ez így nagyon elnagyolt, és ez a jelenség mindig is része volt a keresztyénségnek) Az a baj, hogy keresztyén tömbön belül is az ilyen emberek kerülnek előtérbe, kerülnek „magasra”. A hitéletük felszínes, teológiai képzettségük szintúgy, de még bibliai lelkiségük sincs (ahogy lehet akár a legtudatlanabb öreg bácsikának vagy bárkinek).
De lehet ez a jelenség annak a hibás gyakorlatnak az újjáéledése is, vagy átöltöztetése, ami a magyar protestantizmuson belül annyira eluralkodott a racionalizmus korában. Jegyzők, falubírák, köztiszteletben álló polgárok, orvosok meg tudomisénkicsodák kerültek be mindig a presbitériumba, mert „ők valakik”.
Az a baj, hogy a „világ” ilyen kerülő úton nyomakodott be az egyházba. Nem is tudom minek lehetne ezt nevezni, egyrészt társadalmi szerepvállalás illúziója, vagy a hamis önmegvalósítás filozófiája? Mert ez a kettő kéz a kézben jár. Ennek köszönhetőek azok a vérközhelyes nyilatkozatok, amelyeket egyházi vezetők tesznek, társadalmi kérdésekben, de ennek köszönhető szerintem az is, hogy az egyházak fesztiválokat szerveznek, és minden tartalmat és formát felvállalnak, ami a világból jön, ami kommersz és semmitmondó.
A másik érv, ami az egyház kulturális szerepvállalása mellett elhangzik, az az, hogy ha nem kultúra, akkor „mozgalom”. (és a mozgalomnak mindig szektás jellege van)
Az egyház, amikor a parúzia késett, akkor a mozgalom jellegéből kezdett kinőni, és megteremteni a kultúráját, majd a társadalom kultúrájának a hordozójává vált, és ugye a középkorban szinte kizárólagos urává. Szerintem ez a növekedéssel együtt járó természetes folyamat, ami lehet nagyon jó, de mindig tudni kell róla lemondani.
Nem szabad kétségbe esni, meg ajvékolni, amikor egy ilyen-olyan mennyezetkazettás templomot eladnak, mert kong az ürességtől, és nem szabad félni egy stadionistentisztelettől, csak azért, mert nem faragott szószéken prédikál a lelkész, meg nem csipkés terítő van az Úr asztalán.
Egyébként sem garancia, (sőt) hogy az egyáz akkor van a csúcson „lelki” értelemben, vagy mondjuk úgy, akkor tölti be a rendeltetését, amikor külsőleg a toppon van, és barokk palotában Michelangelo képekkel kitapétázott beltérben folyik az istentisztelet.
Én a társadalmi szerepvállalást minimálisra csökkenteném, intézményesen, és valóban az egyéni felelősséget kellene növelni, maximálisra. Ugyanis annak van húzó ereje, így volt az ősgyülekezetben is, és működött. Az intézményes szerepvállalást pedig arra korlátoznám, hogy képviselje a ker. gyülekezet mint közösség véleményét, értékeit, ill. biztosítsa a szabad vallásgyakorlatot.
A másik nagy probléma, és nem tudom mennyiben kapcsolódik ahhoz, amiről te is írsz-talán te tudod-, hogy a keresztyénség valamiféle szubkultúra lett. Azaz nem a társadalom minden szeletéről vonz embereket, gazdagokat és szegényeket, ilyet is-olyat is, hanem egyes felekezetek a társadalomnak csak egy-egy szeletét szólítják meg, egyfajta embertípust képviselnek. Ezért van az, hogy világi emberek egyszer bekerülnek egy gyülekezetbe, és hanyatt-homlok menekülnek, amikor meglátják a sok kötöttpulcsis övtáskás igéskártyákkal rohangáló embert. Nem véletlenül azonosítják aztán majd a keresztyénséggel ezt furcsa szubkultúrát, ami rátelepszik egyes felekezetekre, és önmagát termeli ki újra és újra, és nem enged be más öltözködésű, jellegű, de hittel élő embereket, mert „más” mint ők. Ezért van az, hogy jön egy egyébként teljesen korrekt amerikai igehirdető, vagy evangelizátor, és mielőtt lépne kettőt lehurrogják, mondván „amerikai”. Mintha a hitünk valamiféle tájjellegű sajátosság lenne, a világörökség része:).
Lucianus, köszönöm a hozzászólásaidat. Nem állnak távol tőlem a gondolataid.
András, néhány évig nekünk is volt gyülekezeti iskolánk. Miközben a gyülekezet részéről támogattuk azokat, akiknek ez szívügye volt, mindig próbáltunk ügyelni arra, hogy a gyülekezet és az iskola ügyét külön kezeljük.
Kedves Ádám! Nagyon fontos gondolatok! Jó hogy leírtad!
Engem ennek a valóságos problémának egy másik oldala is sokszor nyugtalanít. Amikor az egyház mindent megtesz az egyén helyett, miközben a lilkipásztor kiég, kifárad, az egyént hibeli gyermekségben hagyja, elkényezteti. Mint ha a 18 éves gyerekemnek még mindig katonákra vágnám az ételt, és még annyi feladatot sem bíznék rá hogy a szemetet kivigye. Ennek a következményeit könnyebb belátni, de valami hasonló történik a hitben is. Miközben a lelkészek csak próbálnak a falatkákkal helikopterest játszani, hogy amit kínálnak legalább elfogadják, az egyén nem növekszik a hiben és kiszolgáltatott marad a kísértésekkel, a világgal szemben. És a világ sem gazdagodik tovább az evangéliummal. A lancreakció elmarad. Hálás vagyok Istennek amikor olyan bátor lelkészeket látok akik engedik a gyülekezetüket megrágni, emeszteni az evangéliumot, és elég türelmesek ahhoz hogy megvárjak míg az az egyénben szárba szökken. Minden édesanyának nehéz amikor útnak engedi felnőtté válló fiait, benne van az is hogy látnunk kell amikor hibáznak, vagy hogy teljesen másképp érik el a kívánt eredményt mint ahogy azt el tudnánk képzelni. De végül a türelem megtérül. Erről ez esetben maga a Szentlélek Isten gondoskodik. Ennél több nem is kell.
Több különböző keresztény gondolkodó hasonló gondolatokra jutott: Jordan Peterson, Dosztojevszkij, XI PIUS a Quas Primas enciklikában , valamint Bonhoeffer hasonló gondolatokra jut. Mi ez? A jók mozdulatlanságának bűne a gonoszság . legyőzésében . „Az egyház félretette a törvényt, és ezzel rászabadította a gonoszt a világra. „”Hollók módjára gyűlünk össze az olcsó kegyelem hullája körül ” mondja Bonhoeffer…. Mi is a gond .. a keresztények nincsenek szövetségben Istennel mert elfogadják a kegyelmet, viszont a valós követést nem. Ezért a szövetségben levő erő nem tud működni , mert az abban levő erő tud csak szembeszállni a gonosszal..Bonhoeffer azt mondja, ha az állam nem tölti be hivatását, akkor megsemmisíti magát, ilyen esetben az egyház 3 dolgot tehet 1 :Figyelmezteti az államot, 2 bekötözi az állami rendelkezések áldozatainak sebeit, tekintet nélkül arra, hogy az egyház tagjai vagy nem, 3 végül pedig rudat tol a kerék küllői közé, azaz közvetlen politikai akció révén igyekszik akadályozni a mértéket vesztett államgépezet működését. Tehát ezt lefordítva a mai helyzetre: Ha az országgyűlésben, és a politikában gyűlöletkeltés folyik ,visszaélnek azzal, hogy az emberek manipulálhatóak, és az emberek alantas ösztöneire építenek, akkor szegények érdekében határozott megszólalás szükséges az egyház részéről. Jeney Zoltán kortárs zeneszerző , felkérték egy kantáta megírására a reformáció 500. évfordulójára. Egy igazi őszinte hang volt, ami ezeket kimondta. Az egyház sokszor pótcselekvésekbe menekül, elterelő utakra , amelyek könnyebbek. De a valódi feladat a ördög gonosz építményeivel szembe menni, mind az egyházban. és mind a világban és lerombolni Istennel szövetségben. De ezt a feladatát az említett gondolkodók szerint nem végzik, már évszázadokon keresztül, ezért már azt sem tudjuk, hogy is lehetne. Igy viszont Isten ítélete eljön, és eljön az igazság napja .
Így van, és éppen ezért lehet egyházakat könnyen felhasználni politikai célokra. A IIWW előtt az egyház társadalmi többségként intézményesen is vitte az oktatást, karitászt stb. Aztán az egyháztól elvették ezeket a feladatokat, és száműzték a magánéletbe. Most pedig, miközben az egyház valójában már nem társadalmi többség, csak kulturális és politikai jelentősége van, az oktatás és a karitász jelentős része ismét egyházi intézménnyé válik, amit az egyház persze csak állami támogatással bír hordozni. Már nem az állam függ az egyházaktól, hanem az egyházak függnek az államtól. Így bár már kisebbség, kívülről fenntartott többségi imázsa van, ezért jól felhasználható.
Szerintem azonban okkal jöttek létre és szaporodtak el a felekezetközi, ún. parachurch szervezetek. Nem csak olyan egyházi funkciók betöltésére, amelyeket az egyes felekezetek és teológiai intézményeik nem vállalnak fel, nem tágabb társadalmi funkciók betöltésére is. Az ilyen felekezetközi szolgálatokban szolgáló egyéneket és magukat az intézményeket is tipikusan egyének tartják fenn, nem az egyes egyházak. Ez viszont nem feltétlenül jó.