Amikor disztópikus filmekben elképzelt jövőbeli társadalmak furcsaságait tárják elénk, vagy történelmi filmekben régi korok szokásain szörnyülködünk, a múlt és a jövő borzalmaitól megfelelő távolságban rendszerint megnyugvással állapítjuk meg, milyen nagy utat tettünk előre, és milyen tisztán látjuk magunk előtt a jövő veszélyeit. De vajon mit gondoltak volna azok, akik számára a mi világunk lett volna egy jövőbeli disztópia, vagy még inkább mit fognak gondolni rólunk azok, akik a jövőből tekintenek vissza ránk? Milyen történeteket és tanulmányokat fognak írni a mi korunkról? Most akár szabadjára is engedhetnénk a fantáziánkat, hiszen rengeteg különös szokás és hit kapcsolódik a 21. századi kultúrákhoz, de megkockáztatom, az elemzések két dolgot biztosan ki fognak domborítani, amikor a földgolyó nyugati felének társadalmait próbálják megérteni.
Az egyik az, hogy fura módon ebben a korban az emberek valamiért tagadták a nemek közötti különbségeket, ezért sokan szó szerint azt sem tudták, hogy ők maguk fiúk-e vagy lányok. De ennél is különösebb, hogy saját bizonytalanságukat társadalmi szintre emelve azoktól is az ítélet felfüggesztését követelték, akik továbbra is meg voltak győződve a nemek esszenciális különbségéről. Sőt, ebben a korban azokat bélyegezték meg és szorították ki a normális emberek közösségéből, akik ragaszkodtak a magától értetődő igazsághoz, hogy az emberek vagy férfiak, vagy nők, és hogy ezt mindenkiről nagyjából három másodperc alatt könnyedén meg lehet állapítani. Csak elképzelni tudom azt a természetes viszolygást, amit a jövő történészei ezt látva a mi korunk iránt érezhetnek.
A másik furcsa jelenség, amit a társadalmainkról biztosan meg fognak jegyezni, az az önzés erénnyé fazonírozása és más erények fölé emelése, mégpedig olyan eufemisztikus megnevezésekkel, mint az önmegvalósítás, az önkifejeződés, az autenticitás, vagy az egyszerű boldogságvágy. Ahogy mi megdöbbenünk a spártaiak keménységén, az asszírok kegyetlenségén, vagy a németek fajgyűlöletén, úgy fognak megdöbbenni az önzésünk egyik legostobább megnyilvánulásán, azon az abszurditáson, hogy a mi korunkban az emberek tagadták az életnek a fogantatás és a halál közötti megszakítatlan folytonosságát. Felkavaró lesz történészeknek a felismerés, hogy nem azért tagadtuk ezt a folytonosságot, mert a fejlett technológiával végzett vizsgálataink erről győztek volna meg bennünket, hanem egy sokkal prózaibb és rettenetesebb okból: hogy jogunk legyen megölni a nem kívánatos gyermekeket.
Azt hiszem, számos technológiai vívmányunk ellenére, amelyről a jövő történészei is elismeréssel fognak beszélni, összességében ostoba, barbár korként fogják számon tartani ezt az időszakot, és a történelem egyik legnagyobb iróniájaként fogják emlegetni, hogy ez a kor paradox módon éppen a haladás eszméjével azonosult, és saját vállát megveregetve azzal kérkedett, hogy a tudatlanság és az egyenlőtlenség alól szabadította fel az embereket. Az iróniát az teszi majd szinte elviselhetetlenül tökéletessé, amikor történészek azt is megértik, hogy korunk mindeközben az erőszakmentességet és a marginalizáltak befogadását a legfontosabb erények között tartotta számon, a gyermekek bántalmazását pedig a legsúlyosabb vétségként. Persze az is lehet, hogy a jövő ennek a bizarr haladásnak a mentén folytatódik, és későbbi nemzedékek egyfajta aranykorként fognak rá sóvárogva visszagondolni.
Ez egy igen érdekes cikk, és elgondolkodtató, hogy majd hogyan gondolnak vissza unokáink erre a korra. Majd talán a Marson vagy a Vénuszon robotok közt élve ez a Föld egy buja paradicsomnak tünik majd, egy valódi aranykor.
Reméljük előbb visszajön az Úr annál, minthogy a cikk legutolsó mondata megvalósulna.
„Olyan okok hatására, amelyeket terjedelmi okokból itt nem tudunk elemezni, a kollektivitás szelleme nálunk meggyengült. Valamennyien oly mértékben eltúlzott Énérzettel rendelkezünk, hogy nem vesszük észre a határokat, amelyek minden oldalról körbezárnak minket. … Minden erőnkkel reagálni kell erre a szétbontó tendenciára. Szükséges, hogy társadalmunk tudatára ébredjen szerves egységének; hogy az egyén érezze azt a társadalmi
tömeget, amely körbeveszi és beléhatol, és hogy mindig érezze annak jelenlétét és hatékonyságát, s hogy ez az érzés szabályozza mindig a viselkedését …”
Émile Durkheim (1888)
Szóval ez mindig kérdés volt, de mindig kell az adott korról gondolkodnunk. Ráadásul nemcsak a nyugatiról. És ha felmerül a kérdés, hogy mi szükség van társadalomtudományokra (Durkheim a szociológia „atyja”) és azok magas szintű művelésére, akkor azért van rá szükség, hogy minőségi, igényes megállapítások születhessenek, akár egy esszében, mint fent, akár a tudományban, és akár egy kommentben is.
Ja, az csak hab a tortán, hogy Durkheim kifejezetten „balos” gondolkodónak számított a korában 😉
A poszt témájának hatására újult erőre kap szívemben a hála, abból a bizonyosságból fakadó békéért, hogy tudom, minden az Isten általa meghatározott cél felé halad itt a földön, az univerzumban és azon túl. E cél felé haladásba pedig benne vannak az alábbi, Ádám által megfogalmazottak is:
„…………………………………………………………
Azt hiszem, számos technológiai vívmányunk ellenére, amelyről a jövő történészei is elismeréssel fognak beszélni, összességében ostoba, barbár korként fogják számon tartani ezt az időszakot, …………………………………
Persze az is lehet, hogy a jövő ennek a bizarr haladásnak a mentén folytatódik, és későbbi nemzedékek egyfajta aranykorként fognak rá sóvárogva visszagondolni.”
Mostanában újra meg újra előjön bennem az a gondolat, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy ahogyan az ószövetségi Izrael története és bukása volt a bizonyíték, hogy szükség van a megváltásra, úgy a keresztyénségen alapuló nyugati társadalom bukása lesz a bizonyíték rá, hogy szükség van az újjáteremtésre is… Valahogy az az érzésem, hogy annak a társadalomnak a bukása, amelynek az alapjaira a Megváltó Jézus tanításai olyan óriási hatást gyakoroltak, hogy még a mai istentelen összevisszaságban is le lehet követni a nyomait, nem teljesen ugyanolyan súlyú, mint bármelyik másik civilizációé… Persze lehet, hogy semmi jelentősége, túllépnek rajtunk és Isten ad még a Földnek párezer évet.