Az autón az orosz felirat (дети) azt jelenti: gyermekek. A határon sok belső-Ukrajnából (főleg Harkivból) érkező autón láttuk ezt a szót. Azért írják ki (jellemzően a szélvédőn egy papírra, de akár a képen látható formában is), hátha így nem lőnek rájuk. És az autókban tényleg ott ülnek a gyerekek – pelenkás babáktól kiskamaszokig mindenféle korosztály. Az egyik kocsiban, amit megállítottunk, tizenhat (!) gyerek ült az apa és az anya mögött, és amikor rákérdeztünk, megerősítették, hogy mind saját gyermekük. A segítségközpontokban is rengeteg gyermeket láttam. Egy statisztika szerint a háború kezdete óta már másfél millió gyermek hagyta el Ukrajnát. A legutóbbi, akit az édesanyjával a repülőtérre vittünk, hogy kijussanak a háború borzalmaiból, spanyolországi ismerősökhöz tartott, majd onnan talán Németországba mennek tovább.

Bennem meg közben egy ijesztő gondolat fogalmazódott meg. Vajon nem kerülnek csöbörből vödörbe? A gyermekeket nem csak egyféleképpen lehet elveszíteni. Biztonságba jutnak, és minden bizonnyal sok kedves ember fogja őket segíteni. Az ukrán szülők azonban lehet, hogy semmit nem tudnak arról a veszélyről, ami ezeken a helyeken fenyegeti a gyermekeiket. Pedig ez egy alattomosabb, védhetetlenebb veszély. Ezek a gyermekek a háborúból kimenekülnek, és ez most nagy dolog. Felbecsülhetetlen a béke és biztonság jelentősége. Első helyen most ez számít. De az új hely idővel az egyik legértékesebb dolgot veheti el tőlük, és erről is valamikor beszélni kell: az identitásukat. Nem az ukrán identitásra gondolok, azt a háború emléke sokáig ébren fogja tartani, hanem egészen másra. Arra a kapocsra, ami a gyermekeket a szüleik generációjához fűzi. Azok a gyermekek, akik a határon átjutó autókban ültek, feltűnően tisztelettudók és hálásak voltak. Ha nem, a szülők szóltak rájuk és kimondatták velük: Szpászibá. Nyomasztó volt arra a lehetőségre gondolni, hogy az új posztkeresztény kultúra, amelybe csöppennek, napról napra fogja elszakítani őket szüleiktől és a tőlük kapott identitásuktól.

Vajon ezek a gyermekek is abba a nyugati kultúrába nőnek majd bele, amelyik tiszteletlen és hálátlan a múlt generációi iránt, amelyik atomjaira szakítja a családokat, amelyben eltűnnek a teremtett kategóriák, és ahol a nemi azonosság is viszonylagos? Vajon ők is azt tanulják majd, hogy a szüleik és nagyszüleik boomerek, ők pedig akkor lesznek önmaguk, ha velük szemben azonosítják magukat, és ők találják ki, hogy kik is ők? Vajon ezek a gyerekek is hátrahagyják a kereszténység évezredes kulturális örökségét, és az ortodox Oroszország agressziója miatt talán még felelőssé is teszik azt nyomorúságaikért? És mi lesz, ha egy nap az ukrán anya mondjuk azzal szembesül, hogy a gyermeke más nemű akar lenni, mert az új hazában a barátai is így döntöttek és a tanárok is ezt az utat kínálták fel neki? És vajon hogy fogja majd megélni, hogy ebbe szülőként igazán beleszólása sincs? Vajon tudja-e, van-e bármi fogalma ennek az anyának arról, hogy a gyermekkel milyen veszély felé mennek? Szerintem ez most nem elgondolható, és teljesen megértem, hogy életveszélyben senki nem akar ilyenen gondolkodni. Én sem tenném. De az biztos, hogy ezeknek a menekülő gyermekeknek nemsokára másfajta védelemre is szükségük lesz. És vajon azt megkapják-e?