Y. N. Harari izraeli történész már a koronavírus-járvány előtt is sokat beszélt a járványokról, és mivel akkoriban még a fő üzenete a járványok legyőzése volt, őszintén csodálkoztam, hogy a Covid-19 megjelenése óta a média nem ezzel szembesítette, hanem továbbra is egyfajta jövőbe látó guruként kérdezte őt. Annyira furcsának találtam ezt az ellentmondást, hogy újra elolvastam, pontosan mit is ír Harari a Homo Deus-ban a járványokról. Úgy emlékeztem, hogy szerinte az emberiség lényegében megoldotta a járványok, az éhínség és a háborúk kérdését, hiszen ezek ma már csak az emberi felelőtlenség miatt következnek be, ezért rá tudunk fordulni alapvetőbb kérdések megoldására, mint amilyen a boldogság, a halhatatlanság és a megistenülés ügye. Elsőre is abszurdnak hatott ez a tézis, de amikor kitört a járvány, meg voltam győződve arról, hogy nevetségessé is vált.

Nos, újraolvasva a gondolatait, kicsit máshogy látom már a dolgot. Harari tévedése sokkal súlyosabb, mint amire emlékeztem. Viszont ahhoz, hogy ezt meglássuk, először fel kell mentenünk őt az előbbi vád alól. Bár Harari felvetése valóban meredek, nem azt mondja, hogy a járványok eltűntek az életünkből. Sőt, a Homo Deus 25. oldalán ezt írja: „Az éhezés, a járvány és a háború valószínűleg az elkövetkező évtizedekben is milliónyi áldozatot szed még. Ezek azonban nem érthetetlen, irányíthatatlan és elkerülhetetlen tragédiák. Hanem megoldható problémák.” A következő oldalon így folytatja: „Az üzenet nem az, hogy az éhezés, a járvány és a háború teljesen eltűnt a föld színéről, és már nem kell izgatnunk magunkat miattuk. Hanem épp az ellenkezője. Az emberiség a történelem folyamán végig úgy érezte, hogy ezek a problémák megoldhatatlanok, így nincs is értelme azzal próbálkozni, hogy valahogyan véget vessünk nekik. Az emberek csodáért imádkoztak istenhez (sic!), maguk azonban nemigen tettek semmit.”

A koronavírus-járvány kitörése tehát nem cáfolja Harari mondanivalóját. Talán ma már kevésbé magabiztosan fogalmazna, de az érvelésébe belefér a Covid-19. Fontos azonban látnunk, hogy Harari igazi céltáblája a vallás, amit rendre szembeállít a tudománnyal. A járványok legyőzése alatt nem a járványok eltűnését érti, hanem azt, hogy az emberiség már nem tehetetlen velük szemben, már nem imádsággal akarja megoldani a problémát, hanem cselekvéssel, valódi megoldásokat keresve. Ahogy a járvány kitörése után adott nyilatkozataiban mondja, a mai ember a tudósokban bízik, nem a vallási vezetőkben, a tudományban, nem a vallásban, ezért vannak nyitva a kórházak, miközben bezártak a zsinagógák, mecsetek és templomok. Utóbbiak ráadásul a tudósok tanácsára zárták be kapuikat, és Harari reményét fejezi ki, hogy ezt a tanulságot az emberek nem felejtik el.

A hit és a tudomány szembeállítását fogalmazza meg a 16. oldalon is, az 1300-as években elterjedt bubópestis-járvánnyal összefüggésben, amelynek áldozatait 75 millió és 200 millió közé teszik: „A hatóságok teljesen tehetetlenek voltak a csapással szemben. Az imádkozáson és a körmeneteken kívül semmilyen ötletük nem volt, hogyan fékezzék meg a járvány terjedését – arról már nem is beszélve, hogyan gyógyítsák meg a kórt. A modern korig az emberek a rossz levegőt, a gonosz démonokat vagy a haragos isteneket okolták a betegségekért, és sejtelmük sem volt a baktériumok és vírusok létezéséről. Készséggel hittek az angyalokban és tündérekben, de azt el sem tudták képzelni, hogy egy aprócska bolha vagy akár egy vízcsepp is halálos kórokozók egész seregét rejtheti.”

Ez a néhány mondat sokkal meghökkentőbb számomra, mint az az állítás, hogy a járványokat legyőztük. Az utóbbi lehet valamiféle jövőbe mutató optimizmus, amit vagy igazol, vagy cáfol az idő, a vallás és a tudomány ilyen szembeállítása azonban egyértelmű és súlyos tévedés, amit egy magára valamit is adó történész nem terjeszthetne. Kezdjük a végéről.

Vajon igaz az az állítás, hogy a régieknek „az imádkozáson és a körmeneteken kívül semmilyen ötletük nem volt, hogyan fékezzék meg a járvány terjedését”? Vajon ma hogyan fékezik meg a koronavírus-járvány terjedését? A válasz nem titok: karanténnal. Gyakorlatilag ez az egyetlen eszköz, amit az emberiség bevetett, hiszen egyelőre nincs más eszközünk. Hacsak nem a semmittevés, mint azokban az országokban, ahol a nyájimmunitás kialakulására játszottak (és szakmányban temették a halottakat). Mit tettek a 14. században a bubópestis idején? Nos, ez sem titok! 1377. július 27-én a Raguzai Köztársaság Nagytanácsa – a Consilium Maius – határozatot hozott, hogy a kereskedőknek, utazóknak és tengerészeknek, akik gyaníthatóan megfertőződtek, harminc napig karanténban kell lenniük, a külvilágtól elszigetelten, áruikkal együtt. 1448-ban a velencei szenátus meghosszabbította az időtartamot negyven napra – innen a karantén szó (quaranta, azaz negyven). Ez a gyakorlat általános lett a Földközi-tenger összes kikötőjében. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy régen semmit nem tettek, ellenkezőleg: a mai gyakorlat hajszálpontosan megegyezik a régivel!

És vajon milyen régi ez a gyakorlat? Hippokrátész a Kr. e. 5. században leírta, hogy egy akut betegség tüneteinek negyven napon belül meg kell jelennie. A karantén gyakorlata azonban ennél is régebbi. A Tóra évszázadokkal korábban elrendelte, hogy bizonyos betegségeknél az elkülönítést kell alkalmazni (pl. 3Móz 13-14)! Sőt, az elkülönítés mellett a ruhák, edények fertőtlenítését is elrendelték, sőt, adott esetben egész épületek lebontását is. Hamis az a beállítás, hogy régen csak imádkoztak, körmenetet tartottak és tehetetlenül nézték a betegség terjedését. Éppen ellenkezőleg: a mai gyakorlat, amit 2020-ban világszerte alkalmazunk, szinte semmiben nem különbözik a bibliai és a középkori gyakorlattól! Ma is a fertőzöttek elkülönítése, a fertőzés terjedése a legfőbb stratégiai eszköz a járvány elleni harcban.

De vajon nem az mégis a fő különbség, hogy régen babonás okokat feltételeztek a betegség mögött (démonok, tündérek, haragvó istenek), most viszont tudjuk, hogy egy vírussal van dolgunk, ezért hatékonyan tudjuk felvenni ellene a harcot? Természetesen igaz, hogy a természettudomány az elmúlt évszázadokban rengeteget fejlődött, és ma már inkább tisztában vagyunk a kór közvetlen okozójának természetével, mint régen. Ezt azonban helytelen lenne a hit és a tudomány szembenállásaként értelmezni. A teológiában nagyon régi az a megkülönböztetés, hogy a világban van elsődleges ok (Isten) és vannak másodlagos okok (a természet erői), és ezek nem versengenek egymással, hanem az egyik a másik által működik. Érdemes elolvasni mondjuk a 17. században született Westminsteri hitvallás vonatkozó passzusait. Aki szembeállítja az imádságot és az orvoslást, egyáltalán nem érti a keresztény teológiát, amelynek megfogalmazói között számtalan orvos is volt (gondoljunk csak Lukácsra, az evangélistára, vagy a 20. században Martyn Lloyd-Jones-ra, aki a brit királyi család orvosának volt asszisztense, mielőtt prédikátor lett).

Vagy gondoljunk Augusztinuszra, aki a Kr. u. 4. század végén ekképpen tett különbséget a babona és az orvoslás között: „Egészen más… azt mondani: ’ha megiszod ezt a szétmorzsolt növényből készült főzetet, nem fog fájni a gyomrod’, mint azt: ’ha a nyakadba akasztod ezt a növényt, nem fog fájni a gyomrod’. Az előbbi esetben egy gyógymódról van szó, amelyet nyugodt szívvel elfogadhatunk; az utóbbiban viszont babonás jelölésről, amelyet el kell vetnünk. (…) Ha pedig teljesen rejtve van előttünk, hogy miféle ok váltja ki a hatást, akkor az a fontos, hogy megfelelő legyen e beállítottságunk a dologgal kapcsolatban, mármint a test gyógyítása, illetve egyensúlyának fenntartása során, akár az orvostudományban, akár a növények ápolásakor élünk ezekkel.” (A keresztény tanításról, 130-1)

Az oxfordi matematikus, John Lennox idézi Lyman Stone-t, aki ezt írja: „A történészek szerint a 2. században pusztító Antoninus-kori járvány – amely a Római Birodalom népességének negyedével végzett – a kereszténység terjedéséhez vezetett, a keresztények ugyanis nem csupán ápolták a betegeket, hanem új lelki modellt is kínáltak, amely nem a haragvó és szeszélyes istenségek műveként tekintett a pestisre, hanem a Teremtő ellen dacoló teremtett világ lázadásának eredményeként.” (J. Lennox: Hol van Isten a koronavírus idején? Harmat, 2020, 58) Egy évszázaddal később: „A keresztények a veszéllyel mit sem törődve gondozzák a betegeket, minden szükségüket betöltik” (Lennox, 59) Sőt: „Az első európai kórházakat is keresztények alapították: betegápolásra alkalmas, higiénikus tereket akartak létrehozni a járványok idejére, mert belátták, hogy a betegséget továbbterjesztő gondatlanság valójában gyilkosság.” (Lennox, 60)

Harari tehát összekeveri a tudomány fejlődését a tudomány hittől való elválasztásával, mintha a tudomány fejlődését a hit elvetése tette volna lehetővé. A tudomány valóban rengeteget fejlődött, de nem azért, mert az emberek feladták a hitüket, hogy végre tudást szerezzenek. A tudás szerzését sokszor éppen a hit motiválta, sőt, ahogy számos tudományfilozófus leírta, maga a tudomány is szükségszerűen fiduciális keretek között működik. Polányi Mihály fizikai kémikus (Albert Einstein tanítványa) a 20. század közepén számos tudományfilozófiai írásában kifejtette: a hit és a tudás szembeállítása Kant helytelen filozófiai alapállása, amely figyelmen kívül hagyja mind a hit, mind a tudomány valódi működését. Oppenheimer, Whitehead vagy Paul Davies szerint a tudomány fejlődését éppen a kereszténység tette lehetővé. Hogy egy idevágó példát említsek: a járványtan (immunológia) megalapítója (!), a veszettség elleni védőoltás feltalálója, és az orvostudomány történetének talán legnagyobb alakja az a Louis Pasteur volt, aki tudományos munkáját mélyen hívő keresztényként végezte.

A tudomány nem azért fejlődik, mert elszakadt a hittől, hanem azért, mert fokozatosan egyre több dolgot fedezünk fel a teremtett világból. A penicillin gyógyhatását nem azért fedezték fel a 20. században, mert imádság helyett végre kutatni kezdtek, hanem azért, mert akkor bukkantak rá! (Egyébként az észak-afrikai beduinok legalább ezer éve készítenek gyógykenőcsöt a szamarak hámján keletkezett penészből.) Ernst Chain, aki a penicillin gyógyhatásának felfedezéséért Fleminggel együtt Nobel-díjat kapott, ezt írta: „A hitre való képesség annyira jellegzetes és alapvető tulajdonsága az emberi léleknek, mint a logikus érvelés ereje, és nemhogy összeegyeztethetetlen lenne a tudományos megközelítéssel, de kiegészíti azt és segíti az emberi elmét, hogy a világot erkölcsi alapú és értelmes egésszé integrálja.” (Ronald W. Clark: The Life of Ernst Chain: Penicillin and Beyond. Weidenfeld & Nicolson, 1985, 143)

Harari igazán nagy tévedése tehát nem az, hogy szerinte az emberiség legyőzte a járványokat. Ez is túlzás, de ha megengedően olvassuk őt, elnézhetjük ezt neki. Azt viszont nem nézhetjük el, hogy a tényeket sutba vágva szembeállítja a tudományt a vallással, és utóbbit primitív, babonás, gyakorlatiatlan hozzáállásnak minősíti, amely most már igazán és végleg átadhatná a helyét a tudománynak. Ha valami primitív, akkor ez a szembeállítás az. Teljesen nélkülözi a történeti alapokat, ráadásul a metafizikai alapjai is tévesek. Egy futurológusnak nem kell ezt tudnia, de egy történésznek igen.

---

Kapcsolódó:

Harari fikciója: hol megy félre az izraeli történész története?

Különvélemény podcast: Harari vs. Lennox a koronavírusról

Különvélemény podcast: Y. N. Harari I: Sapiens

Különvélemény podcast: Y. N. Harari II: Homo Deus

Különvélemény podcast: Y. N. Harari III: 21 lecke a 21. századra

(Innen is meghallgathatók.)