A tanítványok és a tágabb kultúra viszonyát nemcsak az eszkatológia és a pietizmushoz való viszony befolyásolja, hanem a reformáció nagy történelmi hagyományai is. A reformáció egyházaiban – kissé leegyszerűsítve – három fő szemlélet alakult ki, amelyek elég jól beazonosíthatóan kapcsolódnak a reformáció ismert ágazataihoz. Az első szemléletet dualistának, a másodikat dialektikusnak, a harmadikat holisztikusnak nevezhetjük. Az első leginkább az anabaptistákra, a második a lutheránusokra, a harmadik a kálvinistákra jellemző, de persze ezek keveredhetnek egymással és egyedi esetekben akár fel is cserélődhetnek.

Az anabaptisták éles ellentétet láttak a világ és a hívők közössége között. A hívőknek nincs dolguk a világgal és annak fenntartásával, állami szerepeket nem is vállalnak. A világ és a kultúra szemben állnak egymással, térben is elválnak egymástól. Jézus tanítványai nem a világ megjobbításán dolgoznak, hanem egy jobb világról tanúskodnak. Reménységük a mennyben van elrejtve, az odafennvalókkal törődnek, onnan várják Krisztust, oda tartanak. A világ kultúrája a sötétség hatalmában van, és ezen a hívők sem tudnak változtatni. Isten új világot ígért, nem a régi megjobbítását. A dualista szemlélet értelmetlennek tart bármiféle transzformációs célt, hiszen a világ ítélet alá van rekesztve, el fog múlni.

A lutheránus szemlélet nem állítja szembe egymással a világi kultúrát és az egyházat, de határozottan megkülönbözteti őket egymástól. Jézus tanítványai két országban élnek egyszerre, és önmagukban testesítik meg ennek a feszültségét. Nem dualista, inkább dialektikus a viszonyuk a világgal, ahogy egyik lábuk a Krisztus által létrehozott spirituális térben, másik lábuk a földi kultúra által meghatározott szekuláris térben van. Szinte észrevétlenül ugrálnak a kettő között, és nem viszik át az egyik szabályait a másikba. A tanítvány nappal a hivatalban végzi könyvelői munkáját, este a családban tölti be a szerepét, vasárnap a templomban imádkozik. Hétfőtől péntekig bíróként hoz súlyos ítéleteket, vasárnap más bűnösökkel korálokat énekel. Nem akarja átformálni hitével a kultúrát, de elvileg a kultúrának sem engedi, hogy rátelepedjen a hitére. Belül éli meg a kettő feszültségét.

A kálvinista egy valóságban gondolkodik. Holisztikus víziója van arról a világról, amelynek Isten a tulajdonosa („az ÚRé a föld és annak teljessége”). A világ nem eredendően rossz, hanem lázadása miatt romlott, Krisztus Úrként azonban jogot formál rá. Az övé a hatalom mennyen és földön. A tanítványok a hit engedelmességére hívják a népeket, és sóként és világosságként járják át a világot. A világ nem válik el térben az Isten országától, hanem annak a terepe, ahol az Isten uralma megmutatkozik. A kálvinista szemlélet sem keveri össze a világot az egyházzal, és a lutheránusokhoz hasonlóan megkülönböztet szerepeket, de az egyházat a világ közepére helyezi, hogy ott világítson és hasson. A tanítványok összegyülekeznek imádatra, majd szétszóródnak a világba, hogy elhívásuknak megfelelően tanúskodjanak Isten uralmáról. A kálvinista szemlélet holisztikus, mert nem mond le a világról, hanem Krisztus uralma alá hívja azt. Alapvetően nem dualista, nem is dialektikus, hanem transzformációs.

Mindhárom megközelítésben van igazság. A dualista arra hívja fel a figyelmet, hogy a világgal való barátság ellenségesség Istennel (vö. Jak 4,4). A dialektikus rámutat, hogy a hívő ugyanakkor része a világnak is, nem helyes kivonulnia onnan, még ha ez feszültségekkel is jár. A holisztikus megközelítés pedig a transzformáció felelősségét emeli ki: Krisztus követőiként valamiféle transzformációs célról akkor sem mondhatunk le, ha valósnak éljük meg a szembenállást az Isten ellen lázadó világgal, és a Biblia alapján hangsúlyozzuk az egyház és a világ között fennálló különbséget.

Én most ez utóbbira hadd fektessek árnyalatnyival több hangsúlyt. A világ akkor is Istené, ha a gonosz hatalmában van. A szuverén Teremtő nem mondott le saját tulajdonáról, lázadásában is szereti. Bennünket is a világba küld, hogy legyünk sója és világossága. Azért küld a világba, hogy hassunk. Nem rejthető el a hegyen épített város. Az Isten városa nem az állammal áll szemben, hanem a sötétséggel és romlással, az Isten elleni lázadással, vagyis azzal, amit az Újszövetség negatív értelemben a világnak nevez. Harcban állunk a világgal, de a világért állunk vele harcban, a megváltás ágenseiként, szeretettel munkálkodva, a vértanúságra is készen. Az eszközeink nem testiek, hanem lelkiek, de erősek Isten ellen emelt erődítmények lerombolására. A velünk lévő Krisztusnak adatott minden hatalom a mennyben és a földön. A küzdelem végső célja Pál apostol szerint az, hogy Krisztus minden ellenségét legyőzve Istennek adja vissza a hatalmat, hogy ő legyen végül minden mindenekben.