Hinni is és kételkedni is kétféleképpen lehet, attól függően, hogy általuk melyik irányba haladunk. Van „hit”, amely paradox módon a kétely felé visz, és van „kétely”, amelynek valódi iránya a hit. Nem mindegy, hogyan hiszünk, és az sem mindegy, hogyan kételkedünk. Az a „hit”, amelyik nem kérdez, lényegét tekintve hitetlenség, mert aki nem kérdez, nem bízik, hanem fél. Van tehát „hit”, amelyik lényegét tekintve bizalmatlanság. Néha bölcs döntés félretenni a kérdéseinket, amíg eljön az idő, amikor tisztelettel tudunk velük foglalkozni. Soha nem bölcs viszont letagadni, hogy vannak kérdéseink, mert a letagadott kérdések egyszer fellázadnak, és utána mindig uralkodni akarnak.
Kételkedés is kétféle van. Az a „kételkedés”, amely a válaszokat keresi, a hit egyik motorja. Kierkegaard szerint a hit a kételyen túl van. A „kételkedés”, amely az Isten és közénk tornyosuló kérdések miatt érzett frusztráció, rendkívül termékeny eszköze a hitnek. A hit el akarja hordani az útból az akadályokat, ezt pedig az őszinte kérdésfeltevés által teheti meg. De van olyan kételkedés is, amelyik szándékosan hord akadályokat Isten és közénk. Az ilyen kételkedés inkább arra a „hitre” hasonlít, amelyik nem kérdez, mintsem arra a „kételyre”, amelyik harcol a bizalomért.
A „miért?” kérdést kétféleképpen is feltehetjük. Kérdezhetünk úgy, hogy a kérdésünk által közeledni akarunk Istenhez. Az ilyen „miért?” a hit megnyilvánulása. Azonban úgy is kérdezhetünk, hogy a „miért?” által Istent távolítjuk el magunktól. Ilyenkor nem a válaszra vagyunk kíváncsiak, hanem a hatásra. A „miért?” kimondásával azt akarjuk megmutatni, hogy nem hiszünk, de úgy, mintha a „miért?” miatt nem hinnénk. A „miért?” tehát egyaránt lehet a hit és a hitetlenség megnyilvánulása. A valódi kérdés nem az, amit kérdezünk, hanem az, hogy merre akarunk menni: Isten felé, vagy tőle el? Ez pedig a szív kérdése.
Ez nagyon jó téma. Pont rólam szól. Teli vagyok kérdésekkel, de anélkül, hogy el akarnám dobni a hitemet. Viszont úgy érzem, hogy ezek a kérdések abban is segítenek, hogy a saját életemet hova helyezzem el. Egy kicsit sajnálom, hogy nem írtál hosszabban erről, de remélem sok komment lesz, mert szerintem ez sok kereszténynek problémája. Sokan fojtják el magukban a kérdéseiket, mert azt hiszik, hogy azok feltevése egyenlő a hitetlenséggel és a Biblia ihletettségébe vetett hit elvesztésével.
Hűű 🙂 ! Ez az írás egy gyönyszem …
Ó bocsánat! nem úgy mint a hibásan írt szavam: ami GYÖNGYSZEM !
Egyre egyértelműbb számomra, hogy a kérdéseinkre nem mindig kaphatunk választ. Vagy ha igen, akkor az csupán személyes döntés, tehát szubjektív. Szerintem több szubjektumra van szükség, mint azt korábban hittük, vagy hittem. Több személyes döntésre, és nem pedig központilag irányított, elvárt dogmára
Jó ez a gondolatfonal: biztos, hogy kérdéseinkre nem „mindig” kaphatunk választ, sőt, jó ha éppen igen. DE nyilvántartjuk valamiképp hogy az még nyitva van ha az ember „élő” szemben azzal ahogyan Jézus nevezte a „halottakat” akik temessék csak halottaikat (Lukács 9.60.)
Elfogadhatatlan irányított sőt elvárt (?) dogma … mondom katolikusként. MINDENT át kell/lehet szűrni a kérdés-felelet rendszerén és mint írtam, nyilvántartani, ami szerintem, egyszerűen, nem is tudatos.
Az más kérdés, amikor az ember MEGÉRT valamit, mélyebben mint előbb gondolta volna pedig ott kérdést sem tett fel! Történt már ilyen Veletek?
A számomra legfontosabb (legpontosabb) mondatot a hitről egy kis vacak amerikai filmben hallottam: „Cselekedj úgy, mintha hinnél, és a hit lesz a te jutalmad.”
Ezt az előbbi nagyszerű idézetet az alkoholizmusból kilábaló ügyvéd (Paul Newman) mondja az Ítélet című filmben.
Ádám, ez a bejegyezés annyira jó, hogy csináltam belőle háttérképet a gépemre, hogy sokszor lássam:
https://www.dropbox.com/s/urpaauipdt0btfj/hitesketelkedes.jpg
csabosz: Köszönöm a film címét!
Na ezt jól odaraktad. 🙂
csabosz 🙂
Én is hallottam egy olyan mondást, ami ide illik, de nem ismerem a forrását, én egy barátomtól hallottam:
„A Bibliában nincs meg minden kérdésre a válasz, de minden olyan kérdésre megvan a válasz, ami az élethez kell.”
Ádám, nagyon jó írás és alapvetően egyet is értek veled. Annyi kiegészítést tennék, amit Brueggemann is megjegyez ószövetségi teológiájában, amikor a zsoltárokról ír. Azokban ugyanis a „miért?” kérdés az egyik, ami pejoratív, sőt vádló módon hangzik el Izrael szájából Isten felé. (Egyfajta számonkérés, mely a megkötött szövetség alapján azt firtatja, miért nem segít Isten, miért nem avatkozik közbe a szükség idején). Én azt hiszem, Isten nem fél, nem sértődik meg és nem aggódik akkor sem, ha valaki a „miértet” így teszi fel neki. Igenis vannak olyan időszakok a hívő ember életében, amikor ez jön ki belőlünk, és ezzel maga Isten teljesen tisztában van, mondhatni Ura a helyzetnek.
Ezt kicsit egy olyan feltörő forráshoz tudnám hasonlítani, ami a föld gyomrából előbugyog és kezdetben salakot, homokot, sarat hoz felszínre, ám idővel kitisztul. Ha a miért?-et „salakosan” tesszük fel, az sem feltétlenül probléma – a gond az, ha ez a retorika életformává válik és az Istennel való konstans szembenállás eszköze lesz.
Ettől függetlenül nagyon jó ez az írásod, köszönöm!
Sytka, én is ezt mondom a cikkben: A „kételkedés”, amely az Isten és közénk tornyosuló kérdések miatt érzett frusztráció, rendkívül termékeny eszköze a hitnek. A hit el akarja hordani az útból az akadályokat, ezt pedig az őszinte kérdésfeltevés által teheti meg. Jeremiás, Habakuk, Ászáf, Jób pont ezt tették. Valóban egy csomó „salak” is volt a kifakadásaikban. Ezek miatt Isten utólag megfeddte őket, de nem vetette el őket magától, mert a bizalmatlan kérdéseik mögött egy mélyebb bizalmat látott. És mert kegyelmes.
Tényleg bátorító felvetés ez Ádám, sok „miért” kérdéssel küzdő kereszténynek! Sytka gondolata is jól kiemelte a mondanivaló egyik oldalát!
Az alábbi gondolatot viszont nem egészen osztom: „…mert aki nem kérdez, nem bízik, hanem fél.” Szerintem is vannak típusok, akiknél ez az állítás igaz lehet, de olyanok is, akik bizonyos helyzeteket ha nem is értenek, mégsem a miért tolul fel bennük, hanem továbbra is teljes az Örökkévaló felé való bizalmuk, és félelemtől mentes. De az is lehet, hogy nem teljesen értettem ezt a sorodat, Ádám.
Arra gondoltam, amikor egy ember nem meri feltenni a kérdését, mert fél a választól. Lehet olyan időszak – ahogy a cikkben is írom -, amikor nem tudunk még tisztelettel, teljes figyelemmel és őszinteséggel a kérdésünk felé fordulni, ezért jobb, ha egy időre félretesszük. De a túlságosan rövidre zárt válaszok a kétely (és a félelem) jelei, nem a bizaloméi. Az viszont bizalmat fejez ki, ha ilyesmit mondok: „nem tudom még a választ, de bízom abban, hogy Isten igazolni fogja magát”.
„Soha nem bölcs viszont letagadni, hogy vannak kérdéseink, mert a letagadott kérdések egyszer fellázadnak, és utána mindig uralkodni akarnak.”
Engem most ez érintett meg. Fellázadtak bennem a kérdések és uralkodni akarnak, amiket nem tettem fel… Bízni szeretnék Istenben, de a félelem uralkodni akar rajtam. Sosem késő a kérdéseket feltenni…?
Olyan is van, hogy halogatunk és nem tesszük fel a kérdéseinket, aztán már nem is tudjuk mik a kérdéseink, de mégis bizalmatlanságot szülnek bennünk. Nem félelemből nem tesszük fel, hanem halogatás, fáradtság miatt. De nagyon alattomosak, tényleg bizalmatlanságot szülnek.
Nem késő a kérdéseket feltenni, csak próbálj úgy kérdezni, mint egy gyermek.
Most olvasom a mátrix beszélgetéseket és annyira jó idézetet találtam benne: „A gyülekezetben legyen sok olyan hívő, aki kérdéseket keres, a válaszok helyett, misztériumot a megfejtések helyett, csodát a magyarázatok helyett!”
Sokszor nem is a válasz a fontos. Maga az igazságkeresés kalandja, (ami a bizalomra épül), a lényeg. Az út formál leginkább nem is annyira a megfejtés.
Idézet a poszt utolsó bekezdésének végéről:
„………. merre akarunk menni: Isten felé, vagy tőle el? ……….”
Úgy gondolom, ezen kétféle szándék lehetősége addig áll fenn, amíg a hívőben nincs meg annak bizonyossága, hogy Krisztusban halott, és élete el van rejtve Vele együtt az Istenben.
„Mert halottak vagytok, és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben.” (Kolossé 3:3)
Saját tapasztalat, hogy ebből az „atombiztos” pozícióból már nem akarok se Isten felé, sem tőle elmenni, mivel életem el van rejtve Őbenne.