A szavakba belefáradt nyugati kereszténység szereti az olyan jól hangzó aforizmákat, mint a következő: „Hirdesd az evangéliumot, és ha szükséges, használj szavakat is!” Unásig ismételt, frappáns mondat, állítólag Assisi Szent Ferenctól származik. A valódi evangélizáció ezek szerint cselekvés, és csak néha szó. Nem beszélni kell, hanem tenni, és csak ha tényleg szükség van rá, akkor beszélni. Austin és Searle (a beszédaktus-elmélet kidolgozói) végső soron tévednek: nem a beszéd cselekszik, hanem a tett beszél. A jó evangélizáció is ilyen. Legalábbis Szent Ferenc aforizmája szerint. De bölcs gondolat ez? Nos, az biztos, hogy felszabadító azoknak, akik szorongva, szégyenkezve gondolnak az evangélizáció feladatára.
A Krisztusról, bűnbocsánatról, feltámadásról, megtérésről való papolás az emberek többsége szemében olcsó és üres fecsegés. Blablabla. Jézusról beszélni egyrészt megosztó, másrészt ciki. És főleg értéktelen. Azt ellenben senki nem vitatja, hogy szegényeken segíteni, hajléktalanoknak ruhát gyűjteni, Afrikában gyógyítani értékes tevékenység. Cigányok ügyét képviselni meg egyenesen „cool”. Bizonyos körökben egy roma barát felér egy Che Guevarás polóval. Nekem is van cigány barátom, időnként könnyebb vele dicsekednem, mint Krisztussal. Egyébként tényleg tisztelem őt, de most nagyon nem ez a lényeg. Legyünk őszinték: ha szavak nélkül is lehet evangélizálni, az roppant előnyös, mert az evangélizáció kínos részét úgy kerülhetjük el, hogy a társadalom progresszív részének a tetszését közben mégis elnyerjük. Vagy csak én érzem azt, hogy Szent Ferenc mondata is felér egy Che Guevarás polóval?
A világi emberek Szent Ferencet is akkor tartják igazán rokonszenvesnek, amikor fázó, csonkabonka, kivetett gyerekeket fogad magához, nem akkor, amikor a szultánnak prédikál. Ki ne becsülné többre a Blaha Lujza téren gitárral térítő evangélistáknál a Máltai Szeretetszolgálat munkatársait, akik okos stratégiával és kitartó munkával rendbe hozzák és élhetővé teszik a veszprémi „pokoli tornyot”? Ki ne tisztelné a Baptista Szeretetszolgálat hőseit, akik cunami és földrengés esetén huszonnégy órán belül ott vannak a föld legtávolabbi helyszínein? Egyértelmű, hogy hasznosabbak, mint azok a lelkészek, akik „hétköznap láthatatlanok, vasárnap érthetetlenek”. „Hirdesd az evangéliumot, és ha szükséges, használj szavakat is!” Nehéz ezzel vitába szállni.
Természetesen én is nagyra tartom a szeretetszolgálatok munkáját, és talán még jobban becsülöm azokat az egyszerű hívőket, akik megnyitják saját otthonaikat mások előtt (különösen azok előtt, akik ezt nem tudják viszonozni), akik beteg házastársukat ápolják (évekig, négy fal közé szorulva), vagy akik bátor és igazságos vezetők olyan munkakörben, ahol ez a viselkedés kirívónak számít. A valódi szeretet cselekszik, nem csak beszél. A szeretet nélküli evangélizáció üres, kellenek a szavak mögé hitelesítő cselekedetek is. Mivel az evangélizációból sokszor éppen ez hiányzik, értem, miért lett népszerű a fenti aforizma. Mégis hamisnak és félrevezetőnek tartom.
Az evangélizáció ugyanis nem azonos a szeretettel. Az evangélizáció az evangélium hirdetése. Az evangélizáció egy jó hír továbbadása. Szeretettel adjuk tovább, de a szeretet önmagában nem evangélizáció. Szavak nélküli cselekedetekből senki nem tudja meg, hogy Jézus az Isten Fia, aki magára vette a bűneinket, feltámadt a halálból, hogy a benne való hit által bűnbocsánatunk és örök életünk legyen. A tettekből azt értik meg az emberek, hogy (talán) szeretjük őket. Az evangélium viszont érthetetlen marad számukra magyarázó üzenet nélkül. A tettek önmagukban nem utalnak az evangéliumra. Tettekkel alátámaszthatjuk az evangélium valóságát, de az evangélium puszta tettek által megismerhetetlen. Az evangéliumot nem hirdetjük, ha csak tettekkel hirdetjük. Kellenek a szavak is. És nem csak akkor, ha szükség van rájuk, hiszen az evangélium jó híre nem hír, amíg azt el nem mondják. A tetteket a szavak magyarázzák meg. Krisztus tetteit is.
Évekkel ezelőtt Erdélyben jártam. Visky András bevitt a Kolozsvári Román Nemzeti Színházba, hogy Vlad Mogur rendezésében megnézzük a Hamletet. Ismertem a darabot, ismertem a cselekményt, ismertem a karaktereket, az előadás mégis sokkolt engem. Nem az kólintott fejbe, hogy a rendező modernizálta a darabot, és hogy a jelenetek szokatlanul durvák voltak. Az érthető beszéd hiánya sokkolt. Mivel nem értek románul, kizárólag a színészek játéka tudott hozzám beszélni. A szöveg nem magyarázta a tetteket, így csak a non-verbális jelek jutottak el hozzám. Szerettem volna tudni, hogy mit mondanak a szereplők, de csak azt láttam, ahogy taszigálják egymást, ordítoznak, sírnak, fel-alá szaladgálnak, erőszakoskodnak, elesnek, leülnek, monologizálnak. Ismertem a cselekményt, mégsem értettem a jeleneteket. Próbáltam beleérezni a drámába, de nem sikerült. A tettekből nem ismertem meg a történetet. Durva és értelmezhetetlen emberi viselkedést láttam a színpadon, nem sokkal többet.
Ha egy általam nagy vonalakban ismert történet eljátszásakor ez volt a tapasztalatom, miért lenne másképp az evangéliummal, amit az emberek szinte egyáltalán nem ismernek? Miért gondoljuk, hogy pusztán a cselekedeteinkből bárki is megismerheti az evangéliumot? Isten szabadító cselekedeteit mindig követte a szóbeli magyarázat. Ezért van a Biblia. Isten üdvcselekményei után minden alkalommal verbális reveláció következett, mely értelmezte azt, ami történt. Szavak nélkül nem értjük Isten megváltó tetteit. Krisztus eljöveteléből is csak egy zsidó fiú születését vagy egy kereszten vérző rabbit látnánk, ha nem lennének mellette az evangélium magyarázó szavai. Az evangélium szavak nélküli hirdetése önámítás. Becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, hogy pusztán tettekkel elvégeztük a küldetésünket.
Ha az evangéliumot akarjuk hirdetni, nem kerülhetjük meg a keresztről szóló igehirdetés botrányát. A zsidók meg fognak botránkozni, a görögök ostobának tartanak majd, de az evangélium továbbadásának módja ma is ez. Az igehirdetés bolondsága. Ne használjuk kiútként Szent Ferenc aforizmáját. Inkább legyünk hitelesek, és aztán bátran nyissuk ki a szánkat…
„Hirdesd az evangéliumot, és ha szükséges, használj szavakat is!” De ha szükséges akkor használj! És szükséges, mert parancsunk van rá: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.(2 Tim 4,2) Véleményem szerint ha egy emberrel jót teszünk, (szeretet evangelizáció) és kapcsolatban is maradunk vele, (mondjuk egy szomszéd) akkor előbb-utóbb rá fog kérdezni, hogy miért, vagy ha nem kérdez rá, akkor nekünk kell előállni vele.
Ádám, úgy értek egyet veled, hogy közben vitatom a leírtakat. 🙂 Nem ez az első alkalom, hogy ilyen ambivalens érzelmekkel olvaslak, ami jól mutatja, hogy cizelláltan gondolkodsz. 🙂
Szerintem egyetlen értelmes hívő sem vitatja, hogy szavakra és tettekre egyaránt szükség van. Nincs ezen mit túlbonyolítani: a Szentírásból egyszerűen ezt látjuk. Prédikálták Krisztust és megélték a hitüket – akár csodák történtek, akár szociális segítséget nyújtottak, adakoztak, „elmélet és gyakorlat” mindig kéz a kézben járt. (Jó esetben).
Nem véletlen azonban, hogy ennyire elkezdtük hangsúlyozni a tettek jelentőségét. Ennek szerintem az az oka, hogy szavakkal tele vannak a gyülekezetek (megszámlálhatatlan prédikáció, tanítás, konferencia, ének van forgalomban), de ehhez képest sokkal kevesebb a tett. Az istentiszteletek, a házicsoportok, a képzéseink és a legtöbb konferenciánk nagyjából elmélet és a szavakról szól. Egyébként, ha már szóba hoztad, Assisi Szent Ferenc is egy olyan korban kezdte a szegénység és alázatosság ideáját hangsúlyozni, amikor a papok dőzsöltek és az egyház több mint elegendő vagyonnal és hatalommal bírt. Ahogy az inga kileng az egyik irányba, úgy kileng a másik irányba is. Az, amit írsz a tettek „túlhangsúlyozásáról”, az ingamozgás következménye. És persze ennek meglehetnek a negatív vetületei, amikor átesünk a másik szélsőségbe, és karitativitással meg szociális munkával akarjuk pótolni a beszédet.
Ha nem is pont az evangéliumhirdetésről, de a teológia kiüresedésre való hajlamáról én is éppen mostanság írtam:
http://megmondoka.blogspot.hu/2013/01/a-hagyma-amugy-is-budos.html
Sytka, én meg úgy értek veled egyet, hogy nem is vitatom, amit mondasz. 🙂 Tettek nélkül nincs hiteles evangélizáció. Szavak nélkül egyáltalán nincs evangélizáció.
„Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömHÍRT hozó lába! Békességet HIRDET, örömHÍRT hoz, szabadulást HIRDET.” (Ézsaiás 52:7)
„Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot HIRDESSEK a szegényeknek, azért küldött el, hogy a szabadulást HIRDESSEM a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat és HIRDESSEM az Úr kedves esztendejét.” (Lukács 4:18-19)
„De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? HOGYAN HALLJÁK MEG IGEHIRDETŐ NÉLKÜL?” (Róma 10:14)
Valahogy ezek az Igék jutottak eszembe ezt a cikket olvasva… biztos van több is… de most ezek voltak fontosak…
Hoppá! S mert véletlenek tényleg nincsenek… Mai igeolvasói kalauzom is ezt mondá: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (I. Kor. 9:16b)
Egy talán furcsa hasonlóság jutott eszembe a fenti írás olvasása közben. Úgy aránylik a kereszténységhez az evangelizló kereszténység, mint ahogyan a táplálékkiegészítők fogyasztása aránylik az aktív MLM hálózatépítéshez. Aki próbált már hálózatot építeni és evangelizálni is, az érteni fogja. A kettő közti különbség pedig az, hogy hálózatot építeni nem mindenkinek „kötelező”…
Valóban, a gyülekezeteinkben sok a szó, és kevesedik az irgalom és az ebből fakadó szerető tetteink. De a gyülekezeteinken kívül a civil életünkben vajjon tudunk-e vallást tenni Krisztusról a szavainkkal? Szíven ütött ez az írás, mert megmutatta ezt a gyengeségemet. Azt hiszem Krisztus szeretné, ha egyensúlyban lenne ez a két dolog, szavak és tettek a maguk helyén.
De ha csak tett van, valóban magyarázat illik hozzá, nehogy csak minket lássanak meg az emberek. Sokszor megéltem, hogy csak engem láttak meg a barátaim, humanista módon engem dícsértek, de nem láthatták meg azt, hogy a motivációm igazából mi is volt egy-egy szerető cselekedetem mögött. Hiszen a motiváció csakis Krisztus imádása lehet, akkor van egyedül a helyén. És akkor megint el kell jutni az evangéliumot hirdető szavakig…
„Választottságról”, evangélizációról egy szép igehirdetés:
http://cirrusz.hu/lizaneni/index.php?konyv=az-Ur-beszedei-tiszta-beszedek&fejezet=05-tisztabeszed-31
Nagyon egyet tudok érteni Barbarával. (Meg egyébként Styka-val is)
Az a helyzet, hogy nagyon könnyű ennek a „lónak” akármelyik oldalán leesni. Mert ahogy Styka írta, valóban jellemző egyrészről a hitel nélküli beszéd és „bizonyságtétel”. Másrészt, ahogy Barbara írta, az sem példátlan, hogy a beszéd elmarad, és ezzel a lényeg marad el, mert ahogy Ádám írta, a szavak nélkül nem értelmezhetőek megfelelően a tettek.
Én hálás vagyok ezért az írásért, mert bár talán ez a véglet a ritkább, de engem pont ez fenyeget.
Kedves Adam,
Nem igazan szoktam hozzaszolni blogokhoz, de ugy erzem, hogy a Sytka-nak adott valaszodban kulombseget teszel evangelizacio es hiteles evangelizacio kozott. Jollehet ha egy evangelizacio nem hiteles egyaltalan nem lehet evangelizacionak nevezni. Amugy szerintem az Assisi idezet, nem arra utal, hogy az evangelizacionak melyik reszet kell elhagyni (szavakat vagy tetteket) hanem arra, hogy melyikkel kell kezdeni. Assisi szerint a szavak a tettek utan kell kovetkezzenek. De vajon mennyire ertik meg a mi jol begyakorolt „vallasos dialektusunkat” a templomba nem jaro szomszedaink, ha meg tetteket se latnak. Te vajon mennyire ertetted vona meg a szindarabot, ha raadasul meg a villanyt is lekapcsoltak volna es meg „tetteket” se lattal volna. Az evangelizacio ket reszet nem szabad elvalasztani, az pedig hogy melyikkel kezdjuk nemcsak az egyenisegunktol de a bennunket korulvevo szocialis kontextustol is fugg.
Kedves Zoli!
Köszönöm a hozzászólásodat. Az evangélizáció szerintem akkor is evangélizáció, ha hiteltelen. Pál éppen erről beszél a Filippi 1-ben. A cikkemben viszont igyekeztem hangsúlyozni, hogy a tettek nélküli evangélizáció nem jó. Azt is értem, hogy miért terjedt el az idézett mondás. A valóságot nélkülöző evangélizációról én magam is írtam, elég éles hangon. Ferenc aforizmájában ugyanakkor a szavak egyértelműen elhanyagolhatók („és ha szükséges…”), és ez igencsak problémássá teszi a tanácsát.
„Preach the gospel, and if necessary, use words:”
Such expressions are widely attributed to Francis, but no published source has yet been located prior to the early 1990s.
http://en.wikiquote.org/wiki/Francis_of_Assisi#Disputed
Annyit még megjegyeznék: évek óta egy ferences plébániához tartozom, de az ottani szerzetes testvérek egyikétől sem hallottam még ezt az aforizmát.
A célom nem is Szent Ferenc vagy a ferencesek bírálata volt. Elvégre Ferenc még a madaraknak is prédikált! 🙂
Ezt most ugyan nem tudom forrásokkal alátámasztani, de éppen az egyik ferences tesvér mondta nekem: a madarakhoz prédikálás legendája mögött valószínűleg egy kevésbé bájos, ám nagyon is emberi gesztusa állhat Ferencnek.
Eszerint Szt. Ferenc természetesen az emberekhez prédikált (ott és akkor is), de mert senki nem akart odafigyelni rá egy bizonyos városban, ezért – mintegy demonstratívan – a madarkhoz fordult, hogy lám, még azok is inkább hallgatnak a szavára, mint emberi „hallgatósága”. Vagyis ez inkább egyfajta végső elkeseredés következménye lehetett…
Ha így áll a dolog, akkor a fenti aforizma azt hiszem még kevésbé áll meg a történelmi személyre.
Köszönöm a magyarázatot. Ez így tényleg életszerűbb.
Egyetértek, Ádám. Bár az evangélium egyszerű üzenet természetfeletti jelentőséggel, mégis pusztán logika alapján vagy a természetet, az emberi szeretetet figyelve nem nagyon lehet felfedezni, megérteni, elfogadni, kell Isten üzenete a Bibliából, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. A jó cselekedetek, szeretet lehetnek étvágygerjesztők a keresztény élethez mások számára, hitelesíthetik az üzenet hozóját, de önmagukban kevesek – az üzenet a lényeges.
Két idézet Spurgeontól:
„A látványos vallásosság:tartalmatlan mutatvány.”
„Ha valamivel lassúbbak lennénk,bizonyára valamivel
gyorsabbá válnánk.”
A mai látványos „evangelizációk”(különféle Fesztiválok,
crusade-ok):előbb nagy felhajtás,azután nagy csönd.
Megnyugtatjuk lelkiismeretünket:valamit tettünk az
Úrért.Hogy az eseményt nem követték valódi megtérések:
kit érdekel.Minden gyorsan történik,erőltetik a dolgokat,
különféle „hitspecialisták”tanítják az evangelizálást.
Valaki azt mondta,hogy a „látványosságra törekvés a
sátán hitető módszere.”Lehet,hogy sarkos a megállapítás,
de van benne valami.”Hatásos evangelizáció”,”egyéni
evangelizáció”,evangelizációs módszerek és könyvek sokasága.
Látványosak,tartalmatlanok:mutatványok.Folyik az erőlködés,
a dolgok erőltetése pedig jó lenne meghallani az Ige
tanácsát:”Az ÚR áldása gazdagít meg,a gyarapodást nem
lehet erőltetni.”Mi azonnal szeretnénk eredményeket,de
sehol sem jönnek az eredmények azonnal:abba valami munkát
is bele kell fektetni.Inkább legyen kevésbé látványos,
kevesebb zenével,kicsit „lassabb” de alaposabb,igei,
kicsit „unalmasabb”,talán szürkébb,de tartalmas.
A Bibliai idézet a Példebeszédek 10:22-új fordítás.
>>Az evangélizáció ugyanis nem azonos a szeretettel.<<
Aki nem szereti az embereket, az nem fog őszintén evangelizálni. Ahhoz, hogy megembereld magad és valakinek beszélj a hitedről nem csak kötelességtudatra van szükség, hanem az emberek iránti szeretetre. Jézus sem csupán kötelességből végezte ezt a munkát, hanem azért mert szerette, szánta azokat az embereket
Így van. Ezt én is hangsúlyozom a cikkben.
Kedves Spectator!
Egy kis feszültséget érzek szavaid között:
„A mai látványos “evangelizációk”(különféle Fesztiválok,
crusade-ok):előbb nagy felhajtás,azután nagy csönd.
Megnyugtatjuk lelkiismeretünket:valamit tettünk az
Úrért.Hogy az eseményt nem követték valódi megtérések:
kit érdekel.”
„Mi azonnal szeretnénk eredményeket,de
sehol sem jönnek az eredmények azonnal”
Aztán olyat is láttam a nap alatt, hogy valami unalmas volt és tartalmatalan; szürke, de legalább üres… vannak másféle mutatványok is, nem kellenek ehhez feltétlenül gigaesemények. Elég csak egy kis poros gyülekezet, ahol szépen tisztán felolvassák a lényeget és aztán jön egy másfélórás agyzsibbasztás. Miért? Azt hiszik tán, hogy Isten igéje üresen tér vissza, ha nem tesznek hozzá megfelelő mennyiségű „rizsát”? Mindegy. Szóval másfajta „jelenségek” is vannak ám!…
Kedves Csongor!
Igazad van!Ez az érem másik oldala.Bocsáss meg,hogy érdemben nem reagálok
hozzászólásodra,pedig érdemes és érdekes volna erről a mindkét jelenségr-
ről építő vitát folytatni.Mivel úgy észleltem,hogy a blog egyre kifejez-
ettebben egyoldalúvá válik úgy döntöttem,hogy csak követem ami itt
történik de reagálni nem reagálok.Mindenesetre köszönöm,hogy reagáltál
arra amit írtam.
Üdv.
Áldás mindenkinek, első hozzászólásom itt, tetszik a blog. Egyetértek az előttem szólókkal. A jézusi parancs az volt, hogy tegyetek tanítvánnyá minden népeket, és ez a zsidóknak szólt. Pál nem biztatott sosem arra, hogy evangelizáljanak a gyülekezetek. Ennek ellenére vettem részt több utcai evangelizáción, elmentem, mert ez trendi volt, de engem sosem fel, hanem inkább leépített (lehet velem van a baj). Akinek elhívása van rá tegye, de nem lehet kötelezővé tenni szerintem, mert árthat is. Számomra Péter üzenete a mérvadó, hogy legyünk mindig készek megfelelni a bennünk lévő reménységről azoknak, akik ezt számonkérik rajtunk.(1Pét3:15)
„……… Nem beszélni kell, hanem tenni, és csak ha
tényleg szükség van rá, akkor beszélni. ………….”
Az én „evangelizátorom” munkatársam, Ilonka néni volt.
Egyszerűen, természetesen tette a dolgát, ám életében
mégis feltűnt valami. Ezért egy idő után rákérdeztem:
– Mondja Ilonka néni, hogy lehet így élni?
Rövid, szelíd, ám számomra megdöbbentő válasza:
– Istennel.
Első reakcióm az volt:
– Mi az, hogy Isten?
Második:
– Én ezt az Istent megkeresem!
Értékes a tapasztalat, hogy hagyta magát megtalálni.
E föntebbi témában pedig személyemre szabott útmutatást,
(melyre befolyással lehet munkatársam Ilonka néni példa –
mutatása), az alábbi igében vélem felismerni:
„Szívetekben Krisztust tiszteljétek, mint Uratokat!
Mindig legyetek készek, hogy meg tudjatok felelni azoknak,
akik azt kérdezik, miben reménykedtek! De szelíden és tisz –
telettel válaszoljatok nekik! ……..” (1 Pét. 3:16-17/a)
Van ennek a mondásnak egy kevésbé népszerű változata is: Akkor beszélj, ha kérdeznek, de úgy élj, hogy megkérdezzenek. Természetesen ebből levezetve is ugyanúgy téveszme a misszióparancs átértelmezése…
Kamaszkoromban hallottam egy hajmeresztő elméletet (szüleim ikladizmusnak nevezték, jelezve, hogy a gondolat honnan származik -eredeti magyar termék 🙁 ). Szerencsére nem terjedt el széles körben, meg szerencsére természeténél fogva nem is fog, hiszen hívei sem terjesztik, ahol mégis felüti a fejét, onnan az emberek fejvesztve menekülnek.
Szóval a lényeg az, hogy Jézus tanítványai azt a feladatot kapták, hogy a népeket tanítvánnyá tegyék. Máshol a Biblia Krisztus testeként hivatkozik a gyülekezetre. A kettő azonban nem azonos. Egy gyülekezet a mai világban lehet tanítvány-gyülekezet, amely Krisztus tanítványaiból áll, akiknek feladatuk, hogy másokat is tanítvánnyá tegyenek, ezért lótnak-futnak, evangélizálnak, szolgálnak, jótékonykodnak, szóval nyüzsögnek, programokat szerveznek. Vagy lehet test-gyülekezet, amely a Krisztus teste. Tagjainak legfőbb küldetése, hogy egyszerűen csak élnek Isten dicsőségére. Utóbbi magasabb rendű, ezért az elmélet hívei saját (hibbant) gyülekezetüket test-gyülekezetnek nevezik, így a tagok az Isten dicsőségére igyekeznek élni, de nem ereszkednek le arra a szintre, hogy evangélizációt szervezzenek.
Azóta sem értem, hogy amikor ez kipattant valakinek a fejéből, mért volt rá bárki vevő, ahelyett, hogy rövid úton a zárt osztályra vitték volna az illetőt.
„Van ennek a mondásnak egy kevésbé népszerű változata is: Akkor beszélj, ha kérdeznek, de úgy élj, hogy megkérdezzenek. …………………………”
Szerbusz Ágnes!
Örülök, hogy idézted ezt a „kevésbé népszerű változatot”. Vajon
azért használtad ezt a jelzőt, mert egyfajta elvárás, figyelmez –
tetés kicsengése van?
Visszatérve Ilonka néni példájára, bő 40 év távlatából úgy em –
lékszem, életvitelében nem volt semmi tudatos megfelelési vágy.
Erős „ellenszélben” természetes egyszerűséggel tette a dolgát.
Hitre jutásom után, megismerve őt azt figyeltem meg, életében
valóság volt az idézett ige, vagyis „szívében Krisztust tisz –
telte, mint Urát.” Életvitele pedig ennek következménye volt.
Később azt is felismertem, ezáltal „Krisztus jó illata volt”,
mely engem akkor vonzott, ugyanakkor többeket taszított. Idé –
zem az igehelyet, mire gondolok:
„De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor
diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti ál –
talunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicső –
ségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a
halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. ……..”
(2 Kor. 2:14-16/a)
Befejezésül még egy gondolat.
Áldott volt a felismerés, azért éreztem élet illatjának azt ahogy
élt, mert az üdvözülők közé tartozom, mely alázatra, hálára indít.
Erzsi néni