Mindennél alapvetőbb és kritikusabb egzisztenciális döntés, hogy hogyan viszonyulunk Isten szavához. Amikor Isten megszólította Ábrahámot, Ábrahámnak döntenie kellett, hogy befogadja vagy kívül tartja-e a Szót, engedelmeskedik-e neki vagy vitatja azt. Amikor Isten megjelent Mózesnek a csipkebokornál, szólt hozzá, és a kérdés ugyanaz volt számára, mint Ábrahámnak: engedelmeskedik-e a Szónak. Önmagában kételkedhetett, de Istennek mit felel? Mózes tudta, hogy csak egy helyes válasz van. Ugyanezt az egzisztenciális döntést várta aztán Mózes a néptől is, amikor átadta nekik JHVH rendelkezéseit, írásba is foglalva azokat, hogy az isteni Szó minden nemzedék számára ismert legyen. A népnek újból és újból döntenie kellett, hogy hogyan viszonyul Isten szavához. Döntésük mindent meghatározott, és ha új nemzedékek eltértek az igétől, Isten prófétákat küldött hozzájuk, hogy figyelmeztesse őket a bizalom és az engedelmesség szükségességére.

Az apostolok Mózeshez hasonlóan Isten igéjeként hirdették a Krisztustól kapott üzenetüket. Péter a gúnyolódókra utalva hívja fel olvasói figyelmét Isten igéjére, amit ők, apostolok hirdettek: „Ez már a második levél, szeretteim, amelyet hozzátok írok: ezekben emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkozásotokat, hogy eszetekbe jussanak a szent próféták előre megmondott szavai, és apostolaitoknak az Úrtól és Üdvözítőtől kapott parancsolatai.” (2Pt 2,1-2) Pál saját küldetését abban foglalta össze a rómaiaknak, hogy a hit engedelmességére hívja a népeket (Róm 1,5). Ez annak a Szónak a beteljesedése volt, amit prófétái által a szent iratokban előre megígért (Róm 1,2). Amikor Thesszalonikában járt, Isten igéjeként hirdette az evangéliumot, és a választottak „sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével” fogadták be az igét (1Thessz 1,5-6). „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek” – írja Pál –, „hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” (1Thessz 2,13) Ez a bizalom a Szentlélek munkája, és elengedhetetlen az üdvösséghez.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a legnagyobb egzisztenciális döntés önmagunkról szól. Tudnunk kell, kik vagyunk, kik akarunk lenni, milyen mélyen lévő traumákat zár el a szívünk védőmechanizmusokkal, milyen vágyakat fojtunk el magunkra erőltetett külső normák miatt, milyen félelmek és szorongások hajszolnak, milyen szégyen üldöz bennünket kerülőutakra, milyen hiányok motiválnak, milyen szükségeinkre keressük a beteljesedést. Ezek mind fontos kérdések, előbb-utóbb foglalkoznunk kell velük, de egyik sem mérhető ahhoz a döntéshez, hogy hogyan viszonyulunk Isten szavához. Becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, hogy alapvetőbbek az önmagunkról szóló döntések annál, hogy megbízunk-e Isten igéjében. Ha az Istennel való közösségre lettünk teremtve, a létezésünk önmagában értelmezhetetlen. Soha nem tudjuk valódi önmagunkat megtalálni, mielőtt Istent megtalálnánk. Ezért Isten szava mindig lázadó, eltévelyedett, összetörött, sérült, kiforratlan, szégyennel és szorongásokkal birkózó bűnösökhöz érkezik. Olyan szétesett, rosszul összerakott vagy soha össze nem rakott személyiségekhez, akiktől Isten csak egyet kérdez: kész vagy-e bízni bennem és követni engem? Jézus szerint erre egy gyermektől tanuljuk meg a választ (Mt 18,1-4).

A Teremtőnk olyan bizalmat kér tőlünk, mint egy kisgyermektől. A hitnek azt az engedelmességét, amit Jézus szerint nem a világ bölcseitől, hanem éppen azoktól leshetünk el, akiknek kiforratlan lelkében a bizalom a tökéletes válasz. Isten több ezer éve beszél hozzánk, emberekhez és várja a válaszunkat. Utoljára Fia által szólt, aki megerősítette a szent iratokat és felhatalmazta apostolait, hogy az ő nevében hirdessék evangéliumát minden teremtménynek. A választottak a Szentlélek örömével, Isten szavaként fogadják az apostolok által hirdetett hagyományt. Éppen erről ismerhetők fel, hogy választottak (1Thessz 1,4-5), mert a bűnös ember reakciója zsigerileg ellentétes ezzel a bizalommal, csak a Szentlélek által vagyunk képesek Isten szavaként engedelmeskedni a hirdetett és írásba foglalt igének. Az apostolok tudták, hogy hagyományuk Isten szava a népeknek, a választottak pedig minden korban örömmel fogadják azt.

A thesszalonikaiak példájánál maradva, Pál apostol a második levelében ezt írja az apostoli igehirdetésről: „Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át.” (2Thessz 3,6) Ezek súlyos szavak. A legmélyebb egzisztenciális kérdés az volt a thesszalonikaiak számára, hogy bíznak-e Isten igéjében, amit az apostolok hirdettek nekik, és Isten szavaként engedelmeskednek-e az apostolok hagyományának. Drága árat fizettek ezért, üldözték őket, bántották őket, gúnyolták őket, de a válaszuk határozott igen volt. Az apostolok hagyományát Isten szavaként fogadták. Pál szerint az Isten népéhez való tartozás feltétele volt ez a továbbiakban is: „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.” (2Thessz 3,14-15) Az utolsó mondatban benne van Isten puhasága, de egyben keménysége is.

Ne tartsuk kis dolognak azt, hogy hogyan viszonyulunk Isten szavához. Nincs alapvetőbb döntés ennél. Ez a döntés megelőzi nem csak az önismeretet, de a bizonyosságot is. Aki azt gondolja, valami külső nézőpontból teljes bizonyosságot szerezhet az isteni Szó hitelességéről, aki azt gondolja, el kell jutnia belső érettségre, mielőtt döntést hozhatna arról, hogy rábízhatja-e magát Isten igéjére, aki számos más döntéstől teszi függővé ezt az egyetlen döntést, valójában az engedetlenség állapotában van. Ez nekünk, bűnös embereknek, alapállapot. Egzisztenciális válsághelyzet, amely egész lényünket krízisben tartja. A krízis (κρίσις) görög szó mindkét eredeti értelmében, úgy is, mint döntés, és úgy is, mint ítélet. Az autonóm értelem a bűn következménye, ítélet. És egyben rossz ítélőképesség is. „Olyanok lesztek, mint az isten, jónak és rossznak ismerői” – mondta a kígyó az első emberpárnak (1Móz 3,5). Az ember az engedetlensége után valami nagyon rossz értelemben olyan is lett, mint az Isten (1Móz 3,22): azóta autonóm értelemmel, önmagának törvényt szabó szívvel akarja megérteni a világot, ő akarja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Ezért nem tud lehorgonyozni sehol. Ez a krízise, az ítélete.

Isten szava minden korban arról kérdez meg bennünket, hogy készek vagyunk-e feladni öntörvényűségünket, autonóm értelmünket, és visszatérünk-e őhozzá. Abba tudjuk-e hagyni istenkedésünket, hogy meghajoljunk előtte – teljes szívünkkel, lelkünkkel, értelmünkkel –, és elismerjük őt egyedüli Istennek. Befogadjuk-e a szavát és engedelmeskedünk-e neki. Vagy folytatjuk ádámi ámokfutásunkat, önmagunk és a bizonyosság Istenen kívüli keresését, azt a keresést, amely bennünk is folytatólagossá teszi a népek engedetlenségét – az egzisztenciális krízist, amely a bűneset óta tartja távol az embert a megnyugvás helyétől.