A mögöttem álló időszak nagyon nagy részben a gyászról szólt. Azzal kezdődött, hogy tavaly meghalt a háziállatunk, Gombóc, aki életének hét és fél éve alatt megszínesítette az otthonunkat. Utána meghalt Dóra keresztanyukája, aki nagyon közel állt a családunkhoz. Aztán megtudtuk, hogy apósom rákos beteg, és fél év alatt el is vitte őt a rák. Augusztusban temettük el, a ravatalnál én mondtam a temetési beszédet. Rá egy hónapra édesanyám barátnőjének a temetésére mentünk, októberben pedig Dóra nagymamájától búcsúztunk. Pénteki napon volt a temetése, a rá következő hétfőn meg édesapámé, aki közben szintén meghalt. Senkinek nem kívánok hasonlóan durva időszakot. Viszont sokat tanultam ez alatt a szomorúságról, a gyászról, Isten és emberek vigasztalásáról. Saját tapasztalataim alapján összeszedtem néhány tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan jó a gyászolók mellett állni.
1. Ne kerüljük a gyászolót!
Sokunkban él az a tévképzet, hogy a gyászolót nyugton kell hagyni a fájdalmában. Semmi nem áll távolabb az igazságtól! Introvertált emberként mondom: a gyászolónak mindennél jobban esik, ha lépünk felé egyet. Ha kerüljük a gyászolót, azt éreztetjük vele, hogy bennünket is elveszített, mert éppen a gyászában hagyjuk magára. A gyászoló akarja tudni, hogy mellette állunk a krízisben, és érthetetlen számára, ha éppen ebben a helyzetben kerüljük, ahelyett, hogy kifejeznénk a részvétünket.
2. Nem kell prédikálnunk a gyászolónak!
Sokan félnek megszólítani a gyászolót, mert nem tudnak mit mondani, vagy attól tartanak, hogy esetleg olyan hagyja el a szájukat, amivel megbántják őt. Nem kell ezen görcsölni, mert a gyászolónak egyáltalán nincs szüksége okos gondolatokra. Az együttérzésünkre van szüksége. Ezt pedig jobban kifejezik olyan egyszerű mondatok, mint „Fogadd részvétemet!”, „Együttérzek veled.”, „Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteség ért.” Itt is igaz, hogy a kevesebb több. És végtelenül több, mint a semmi.
3. Legyünk tapintatosak!
Mivel a gyászoló rogyadozik a veszteség fájdalma alatt, ne terheljük túl a jelenlétünkkel. Hívjuk fel telefonon, de ne húzzuk hosszúra a beszélgetést. Kérdezzük meg, hogy jólesne-e, ha felugranánk hozzá, és ha igent mond, a látogatásnál is figyeljünk arra, hogy ha akar, kiléphessen a helyzetből, ha viszont ahhoz van kedve, beszélhessen is a fájdalmáról. Arra figyeljünk, hogy mi az, ami neki jó, és erre nyugodtan rá is kérdezhetünk.
4. Ne terheljük a gyászolót a magunk problémáival!
A rövid találkozásokat az együttérzésünk kifejezésére használjuk. Ne ecseteljük a saját problémáinkat, mert a gyászoló nem tudja azokat magára venni, hanem figyeljünk most az ő fájdalmára. Megemlíthetjük, ha mi is átmentünk hasonló helyzeten, de a témát ne tereljük a saját problémánkra, hadd maradjon a gyászoló fájdalma a középpontban.
5. Beszéljünk a gyászolóval az elhunytról!
Felesleges attól félnünk, hogy ha az elhunytról beszélünk, az feltépi a sebeket. A sebek nyitva vannak, az elhunytról való beszéd éppen a balzsam, amivel a sebet kenegethetjük. Szinte semmi nem esik jobban a gyászolónak, mint az, ha beszélhet az elhunytról, és amikor azt érzi, a szerette másnak is fontos volt. Mondjuk el neki a halottal kapcsolatos kedves emlékeinket, és hogy nekünk mit jelentett az, aki eltávozott.
6. Legyünk diszkrétek, de nem kell folyamatosan szomorú arcot vágni!
A gyászoló is tud nevetni, és kifejezetten jól is eshet a halott kapcsán valami humoros epizód felelevenítése. A közös nevetéshez persze kell bizalmi tőke, ezért bizonyosodjunk meg arról, hogy a gyászoló tudja, együttérzünk a fájdalmával. Semmiképpen ne viccel vagy mosollyal indítsunk, mert az az együttérzés hiányát üzenheti a gyászolónak. Amikor viszont megvan már a bizalmi tőke, szabad nevetni is. A nevetés átfordulhat sírásba, majd újabb nevetésbe, ez egészen természetes ebben az időszakban.
7. Segítsük a gyászolót gyakorlati módon!
Halálesetkor a családra szakad egy csomó intéznivaló (temetés szervezése, ismerősök értesítése, hagyatéki eljárás, adminisztráció, a halott hátrahagyott dolgainak átválogatása, stb.). Ezt a fájdalommal küszködve, néha lebénultan, és időnként éppen a segítőtárs elvesztése miatt olykor egyedül kell intéznie a gyászolónak. Nagyon jólesik ilyenkor neki, ha felajánljuk a segítségünket. Főzhetek valamit a következő napokban? Bevásároljak neked? Tudok valamiben segíteni? Elvigyelek a hivatalba? Apró gesztusok is sokat jelenthetnek. Édesapám halála után a szomszédok átjöttek, hoztak virágot és egy forró tyúkhúslevest. Egyik barátom elhívott a Lukács fürdőbe, hogy ha van kedvem, dumáljunk egy kicsit. Nagynéném süteményt sütött. Nagyon sokat jelentettek ezek a gyász napjaiban.
Hálás vagyok azoknak a barátaimnak, ismerőseimnek, akik az elmúlt hónapokban kifejezték az együttérzésüket. Hálás vagyok minden emailért, telefonért, sms-ért, vagy kommentben írt részvétnyilvánításért. Hálás vagyok azoknak, akik megkérdezték, hogy vagyok. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik eljöttek apósom vagy édesapám temetésére. Rettentő jólesett. Talán ezzel a bejegyzéssel vissza tudok adni valamit abból a sok szeretetből, amit a gyász időszakában emberektől kaptam. Számunkra nem költséges, de a gyászolónak felbecsülhetetlen értéke van a részvét szolgálatának.
„……………………………………………………… Saját
tapasztalataim alapján összeszedtem néhány tanácsot azzal kapcsolatban,
hogy hogyan jó a gyászolók mellett állni.”
Tanulságos, melyből tanulok.
Köszönöm Ádám.
Én is köszönöm ezt a felénk irányuló szeretetet, amiből látszik hogy lehetőleg mindent el szerettél volna mondani a témáról, kedves Ádám.
Virágcsokor lett a szívünkre 🙂
Ádám!
Megrendítően szép és mély írás!Köszönöm!
Sok mindent felszínre hozott bennem ez az írás.
Kiegésziteném még néhány gondolattal, amit megértettem, átéltem a gyász időszakai alatt az életemben.
Valóban jó, ha mondanak a gyászolónak valamit az emberek, és nem kerülik. De az „őszinte részvétem” , „nagyon sajnálom”, RIP komment FB-on olyan kevés, hogy sokszor kívántam, bárcsak ne mondanák ezeket az elcsépelt frázisokat.
Aztán megértettem, hogy sok ember nem tud ennél többet mondani.
Mégis, a hívő testvéreknek írom ezt most, Ti testvérek, mondjatok többet ennél! Van remény, van vígasztalás, van szeretet Istennél, ha valaki ezeket ismételgeti, még soha nem tűntek nekem elcsépelt frázisoknak.
De ha egy keresztény is hallgat, az nagyon fájó. Akkor is mondjunk valami vígasztalót, ha nehéz, ha kellemetlen, ha úgy tűnik, nincsen ereje a szavainknak. Mi van, ha rád van bízva az az ige, az a gondolat, az a pár Istennel összefüggő sor, ami gyógyít? ( Engem mindig Isten szava tudott meggyógyítani.)
A másik gondolat, hogy a gyász egy időszak, rövidebb vagy hosszabb időszak az ember életében. Mint egy vulkán, hol pihen, a felszín alatt fortyog, máskor pedig kitör. Mindig emlékezz meg a gyászoló kapcsán arról, hogy nem tudhatod, éppen hol tart a feldolgozásában. Van akinek ez pár hónap, van akinek évek. A tapintatodat, törődő szeretetedet tartsd fenn hosszan a gyászolóval szemben, és próbáld megtudni, hogy hol tart a feldolgozásban. (Azt tapasztaltam, hogy mindenki körülöttem már túl volt a szomorúságon, a fájó hir sokkoló erején, az együttérzés kifejezésén, mikor én a legmélyebb bánatba, reményvesztettségbe süllyedtem.)
A harmadik gondolat pedig az az elvárás, amit hívők támasztanak hivő gyászolókkal szemben. Mintha nekünk nem fájhatna valaki elvesztése, sugallják néhányan, hogy hívőként gyászolni is olyan edzetten, keményen kell. Elvégre van Istenünk, nem? Ez a legfájóbb viselkedés, amivel egy gyászoló találkozhat. Ez a gyászoló farizeusi megközelítése, így neveztem el magamban a jelenséget. Hát, kívánom, hogy soha ne éreztessek ilyesmit egyetlen testvéremmel sem.
Kedves Ádám!
„A trónon ülő így szólt: Íme, megújítok mindent!” Ezt olvastam éppen, megrendülve Istenünk nagy szeretete miatt, amikor eszembe jutott, hogy régen olvastam már a soraidat, és megnézem, miről írsz a blogodon. Ide kattintottam, és itt állok most még inkább megrendülve. Imádkozom értetek.
Annak nagyon örülök, hogy az ún. világ rendje vagy élet rendje (amivel sok tragikus eseményt nyugtázni szokás) nem az Isten rendje. Isten rendje ez: Íme, megújítok mindent!, továbbá: Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet. Kívánom, hogy ebben az ígéretben leljetek békét!
Szeretettel:
Viktor
Köszönöm.
Sokat gondolkoztam ezen a kommentemen. Ez a poszt így is önmagáért beszél 🙂
De ha a gyászolókhoz forduláson gondolkodom, nem tudok nem gondolni a közösségi, gyülekezeti szintre, ami túlmutat ennek a posztnak a keretein és témáján. Milyenek azok a közösségi találkozások, a házicsoporttól kezdve a vasárnapi istentiszeletig, ami a gyászolókat meg tudja érinteni, ami a vígasztalás irányába hathat?
(Egyelőre elsősorban azt tudom megfogalmazni, milyen biztosan nem, egyik másik keresztény mázzal vastagon leöntött melldöngetős öndícsérős dicsőítő ének biztosan nem tesz jót… és csak kapisgálom, hogy a gyülekezeti tagok, különösen vezetők saját sérülékenységének őszinte vállalása — nem színpadias exhibicionizmusra gondolok itt! — alighanem segíthet)
Köszönöm, Ádám, hogy engedtél bennünket ennyire mélyre pillantani a belső világod legérzékenyebb részébe…
Drága Ádám!
Fogadd együttérzésem! Olyan gyorsan fogynak körülöttünk az emberek… akikkel annyira összenőttünk. Én is álltam sokszor bután a másik mellett, aki elveszített valakit, mert nem tudtam, mit lehet, mit szabad mondanom neki!
Ismeretlenül is átölellek, egész családoddal együtt.
Kedves Katalin, köszönöm!
Fogadd részvétemet Ádám.
ÉS nagyon köszönöm ezt a cikket. Sajnos a mi családunkban is történt nem rég haláleset, és ez a cikk azt hiszem segíthet, hogy én is segíthessek.
Köszönöm.
❤
Köszönöm, Zsófi.
Miközben a II. Timóteus 2:1-2 anyagát tanulmányozom újra… s annak is inkább a második részét, valamiért ez a bejegyzésed jött elém. (tény, hogy ilyen időszakon megyek most át, de azért fura volt, hogy pont a Timóteus kapcsán jött most ez fel… no mindegy…). Ha már „elém jött”, akkor újra olvastam… és az utolsó mondatodra dobbant leginkább a szívem, de több más dologra is… Köztük az „1-es pontodra”… mert ez tényleg így igaz… többszörösen is… aztán igen… a 2. pont is „betalált”… és ahogy a kommenteket olvastam, Barbara gondolatai is motiváltak még pár másik gondolat megírására, úgyhogy most írok „pár” sort…
A tegnapi nap lehetőségem volt a mostani gyülekezetem új lelkészével és feleségével egyet találkozni, beülni egy étterembe és beszélgetni. Ed és Mindy 4 éve házasok, Amerikából valók, de egyikük sem ott szolgált az elmúlt jó pár év-évtized alatt…. az elmúlt fél évben Ed-nek legalább kettő olyan tanítása volt a gyülekezetben, ami jócskán felkavarta a lelki-érzelmi világomat, és ezek egyike pont múlt héten volt. (Illetve ezt a témát már súroltuk pár héttel ezelőtt egy hétközi Biblia órán, de most – legnagyobb meglepetésemre – újra elővette, ami különösen is sokat jelentett, mert igen… pont emiatt a téma miatt kértem tőlük egy „randevút”, hogy beszéljünk, hogy kérdéseim vannak, lennének… pár… a fél év alatt elhangzott tanításával kapcsolatban, de főleg ezzel a témával kapcsolatban…) És ez a téma nem volt más, mint az, hogy miként lehet jól átadni a tudásunkat másoknak… akár az evangélium kapcsán (haldokló nem hívők felé), vagy akár hívőknek bizonyos dolgok terén…) És Ed erről beszélt múlt vasárnap, amikor is azt mondta, hogy: „Bár kisarkítva, meg tényleg naaaagy vonalakban, de ezt úgy lehet megcsinálni, mint ahogy valaki egy jó sebésszé válik; 1.) Nézd meg valaki másnál, hogy csinálja. 2.) Te is csinálj egy ilyen műtétet. 3.) Te is taníts valakit arra, hogy ezt hogy kell csinálni.” – azt hiszem, most hogy ezeket leírtam, kezdem érteni, miért pont ez a cikk jött a lelki szemeim elé, miközben a Timóteus levelét tanulmányoztam… abban is valami ilyesmi van, hogy amit „Timóteus hallott Páltól azt adja át megbízható embereknek…” És bár ez igen… az apostoli hagyományokra stb.-re vonatkozik, azért mégis csak van párhuzam…
No mindegy… vissza a „főszálra”… Szóval nagyon vártam ezt a tegnapi találkozást, mert egy olyan időszak volt/van a hátam mögött, amikor valahogy vágytam (volna) arra, hogy valaki megmutassa a gyakorlatban, hogy milyen az, amikor egy haldoklót végig „kell” kísérni az utolsó útján és milyen az, amikor ez a haldokló nem hívő és nekem kell valahogy elmondanom neki az evangéliumot… „még akkor is”, ha ez az ember – szíve legeslegmélyén egy csupa szív ember /volt/, de azért nem is kicsit „bűnös”, hibás egy csomó mindenben és igen… iszonyat kemény és büszke… „de mégis”… mivel ember, esendő és Isten alkotása, valahogy igenis át kellett adni az örömhírt, de sok belső dolog miatt ez nagggyon nehezen ment és én magam is sokszor éreztem alkalmatlannak és hiteltelennek a szavaimat e téren… és emiatt nagyon sokat küzdöttem magamban, és nagyon vágytam (volna) valakire, aki helyre teszi bennem a dolgokat, aki példát mutat gyakorlatban, hogy ezt hogyan is kell csinálni, és bátorít ebben az egészben… és ahogy erről Ed-del beszélgettem, illetve ahogy ő is megosztotta az élet történetét (kicsit jobban, mint amennyit már eddig is tudtam róla…), az alábbi Ige jött elém:
„Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (II. Korinthus 1:3-4)
És ez az Ige már csak azért is jött elém akkor, mert Ed elmesélte, hogy ő kb. 20-25 évet szolgált mint lelkipásztor Moszkvában, ahol is felnőttek a gyermekei (4 gyermekük volt a feleségével), de ahol élete legnehezebb napja jött el, mikor is egyszer hazamenve a feleségét a földön találta holtan a lakásukban. Ed elmondta, hogy sokat jelentett neki az, hogy volt olyan barátja, aki szintén elvesztette a feleségét, és mikor megtudta, hogy most Ed is „erre a sorsra jutott”, azonnal ott termett és mellette volt. (nem is egy alkalommal és nem is mindig nála „fiatalabbak” esetében… holott ő is már kb. 50-55 év körüli… de mivel ő előbb élte át ezt a helyzetet, mint egy másik ember, akinek a felesége mondjuk 70-80 éves korában halt meg, így Ed volt ebben „előrébb”, Ed tudott ebben „jobban gyakorlatot mutatni/tanítani”, nem pedig fordítva.) Mert még ha nem is tudott neki mit mondani, de éreztetni akarta vele, hogy nincs egyedül… hogy van vele/mellette valaki… főleg olyan, aki tudja min megy át, és akár akar beszélni „róla”, akár nem, „de” ő ott akart Ed-del lenni… És Ed a tegnapi beszélgetésünk során azt is elmondta, hogy egy idő után – köszönhetően ennek az embernek a gyakorlati példájáért – már ő is bátrabban, egyszerűbben „mozdult”, lépett akkor, mikor valakiről meghallotta, hogy elvesztette akár a feleségét, akár más szerettét, mert tudta, hogy min megy át az illető, és igen… tudta, hogy sokan – akik nem mentek át ezen – nem fognak odamenni hozzá… nem fogják felhívni… nem fognak merni hozzászólni az Istentiszteleten, vagy amikor találkoznak, mert nem tudják, hogy mit „kell(ene)” mondani… és Ed elmondta, hogy számára is az volt a legnehezebb, hogy vele szemben is így voltak az emberek… pedig akár mondtak volna valamit, akár nem, ha „csak” odajönnek hozzá, és felajánlják neki a jelenlétüket (ha nem akart volna beszélni a történetkről), vagy akár „csak” halló füleket (ha beszélni akart volna a fájdalmáról), akkor legalább ennyiben felkarolva, felemelve érezte… érezhette volna magát… „De” aztán ennek a barátjának köszönhetően így érezte magát és később ő maga is azonnal tudott lépni/reagálni, mikor másnak volt szüksége hasonló cselekedetre…
És igen… sokszor… sok helyzetben valahogy mi mégsem lépünk… mégsem teszünk gesztusokat, lépéseket… még akkor sem, amikor ugyanolyan helyzeten megyünk át, mint amin a mellettünk lévő… pedig részben – „emberi oldalról” – mondhatni, hogy „zsigerből kellene jönnie” a reakciónak, ha mi valamin átmentünk és tudjuk/látjuk, hogy a másik is azon megy épp át, de ha ez mégsem „sikerül” zsigerből, ott kell(ene), hogy legyen az az Ige is a szemeink előtt, ami azt mondja, hogy: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták.” (Máté 7:12) És ha valaki esetleg továbbra is hezitál(na) egy ilyen helyzetben, mert fél stb., annak bátorításként írnám ezt is: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (János 4:18-19), illetve hát… „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (II. Timóteus 1:7).
Ed-del való beszélgetésem nagyon megnyugtató és inspiráló volt… főleg, hogy jobban kifejtette a fenti 3 pontot, és kitért arra is, hogy ha valakinek nem mutatták meg, hogy bizonyos helyzetekben mit és hogyan csináljon, akkor „sincs veszve semmi”, mert akkor maximum „csak” annyi történt, hogy az illetőnek „kimaradt” az első pont, és rögtön egy mély vízbe került, amin átmenve továbbléphet a 3-as pontra. Bár igen… az ideális gyakorlati tanítás az lenne, hogy valakivel együtt tanulja meg az illető, hogy mit és hogyan csináljon. De ha mégsem, akkor hálát lehet adni, hogy Isten mégis valahogy „megsegítette” a 2-es pontban és már csak saját – nehéz, esetleg fájdalmas – tapasztalatából tanulva, de adja tovább azt, amit megtanult egy adott helyzetben… és ha lehet az 1. ponttal kezdje egy másik embernél, aki szintén tanulni akar(ja a lépéseket a hit terén és a hit-cselekedet terén). Ha nagyon „sarkítani akarnék, talán ide lehetne venni a Zsidók 5:12-őt, de tudom, hogy ez a szakasz-kontextus nem feltétlen erről szól… ugyanakkor ne kicsinyeljük le azokat a dolgokat, nehézségeket az életünkben, mert ha nem is lelkészek, s ilyen téren értett tanítók leszünk… lehetünk… de amin tapasztalatból átmentünk, amit megéltünk és amit azokból tanultunk, azt igenis tudjuk mások számára áldássá fordítani oly módon, hogy beszélünk róla, hogy odaállunk melléjük, ha ők is hasonló dolgon mennek át és ha kell, végig velük leszünk, végig velük járjuk a nehéz időszakot… még akkor is, ha nem mindig kell valamit tennünk vagy mondanunk, de a tudat, hogy valaki legalább a „szeme sarkából” figyel minket és „vigyáz ránk” és valakire fizikálisan is számíthatunk az mindennél többet ad(hat) és mindennél többet segíthet… hisz neki ez egy teljesen új helyzet… feladat… és még ha évtizedeken át is hallott arról, hogy miként kell dolgokat csinálni, meg hogy mit is kell adott helyzetekben tenni vagy mondani, lehet, hogy nem fognak egyből eszébe jutni ezek a dolgok… nem fognak „zsigerből”, első kézből való reakcióból jönni, mert olykor más tanulni (elméletben) valamit és más megélni, megtapasztalni a gyakorlatban… főleg, ha valami olyasmi dolog történik, ami a szív egyik legmélyebb részében okoz éles, szúró fájdalmat… s igen… akár egy ilyen gyászfolyamatban is… vagy akár már előtte, ha az ember tudja, hogy van valakije, aki haldoklik, és már akár abban a szakaszában is oda lehet állni emellé az ember mellé, hogy ha lennének kérdései, vagy ő maga is szenved ebben az egészben, LEGYEN valaki mellette, akire számíthat, akit felhívhat mindenféle probléma nélkül és erőt meríthessen úgy a haldoklás időszakában, mint a gyász időszakában is. Na… azt hiszem, „ennyit” akartam most ide írni… úgy a saját tapasztalatomból tanulva, mint a tegnapi beszélgetésemből tanulva, illetve a mai tanulmányozásomból tanulva. Remélem, tudtam felemelni, bátorítani, ötleteket adni gyakorlati lépésekhez és azok megtételéhez ilyen és ehhez hasonló nehéz helyzetekben… Mert ez volt a cél(om).
egy kis korrekció… (újra olvasva rájöttem, hogy egy később feljött gondolatot rossz helyre szúrtam be… ez a gondolat az adott bekezdés végére ment volna… bocsánat… remélem így már érthető(bb)
(nem is egy alkalommal és nem is mindig nála „fiatalabbak” esetében… holott ő is már kb. 50-55 év körüli… de mivel ő előbb élte át ezt a helyzetet, mint egy másik ember, akinek a felesége mondjuk 70-80 éves korában halt meg, így Ed volt ebben „előrébb”, Ed tudott ebben „jobban gyakorlatot mutatni/tanítani”, nem pedig fordítva.) – vagyis ez Ed-re vonatkozott, nem a barátjára… Ed a barátjától tanult/megélt tapasztalat után lett mindig kész azonnal másokhoz fordulni, amint megtudta, hogy épp gyászon mennek át…
hát… kattognak a kerekek… és miközben – továbbra is – ezen a cikken gondolkodom, még egy Ige elém jött, ami talán szintén motivál(hat), bátorít(hat), segít(het), ha esetleg nem vagyunk abban biztosak, „mit is kéne tenni” egy-egy nehezebb helyzetben… – természetesen szeretni… hisz ez a legfőbb parancsolat… és aktívan… –
„Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” (I. János 3:18)