5. UTAZZUNK EL VELE!
Az irodalom nem egyszerűen csak utazó, aki betér hozzánk, hanem olyan utazó, aki bennünket is utazásra invitál. Mikor Bilbó vendégül látta Szürke Gandalfot, a mágust, még nem tudta, hogy nemsokára ő maga is hosszú útra fog indulni és bámulatos kalandokba fog sodródni, amelyek végül hozzájárulnak egész Középfölde megmeneküléséhez. „Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.” Épp ilyen vendég az irodalom, amikor vendégül látjuk. Az angyalok, akiket tudtunkon kívül befogadunk, néha mágusok és törpék formájában érkeznek, feldúlják az életünket, és egyszercsak azt vesszük észre, hogy a világ másik végén kötöttünk ki, és az utazás során teljesen más emberekké váltunk.
Az irodalom kapcsán „vakációs lélekről” szoktak beszélni, amely messzi tájakra viszi az olvasót. John Keats angol romantikus költő írta, hogy az irodalom „az aranyvidékekre való utazás”. Ennek az utazásnak az eszköze a képzelet. Nemcsak az íróé, aki szavakkal rajzolja elénk, amit lát, hanem a miénk is, amelynek az író szavai szárnyakat adnak, hogy messze tájakra repüljön. A névadás és a képzelet szorosan összetartoznak. Ahhoz, hogy az ember nevet adjon az állatoknak, képzeletre volt szüksége: el kellett képzelnie azt a hangsort, ami annak az állatnak a metaforája lehet, amelyre éppen rácsodálkozik. Később aztán minden alkotásban ugyanígy a képzelet játszott kulcsszerepet, legyen az egy ház megépítése, egy barlangrajz vagy a kerék felfedezése. Ahhoz, hogy bármit létrehozzunk, el kell tudnunk képzelni azt, ami még nem létezik.
A képzelet az istenképűségünk ajándéka. Képzelet nélkül még hinni sem tudnánk! A hit ugyanis a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. El kell tudnunk képzelni azt, amibe a hitünket vetjük. Ezt a képzeletet a kegyelem különös ajándékaként kapjuk, hiszen a hit esetében mennyei valóságok válnak érzékelhetővé a lélek számára a Lélek által. (A nem látható nem azonos a nem létezővel, legfeljebb a még nem létezővel.) A képzelet azonban a profán dolgokban is csodákat tesz. Dorothy Sayers szerint „a képzelet a Teremtőnk elméjét tükrözi”. Isten elképzelte, hogy mit tehet a semmiből, mi elképzeljük, hogy mit tehetünk a valamiből, majd olvasókként elképzeljük azt, amit valaki más képzelt el, amikor a nyelv eszközével utánozta a valóságot.
Az irodalom a képzelet szárnyán elvisz bennünket messzi vidékekre, hogy megváltozva hazaérkezhessünk. Nem az utazás a fontos, hanem az, hogy megváltozva érkezzünk haza. A hazatérő Frodó soha többé nem tudott úgy nézni a Megyére, mint a nagy út előtt. De éppen ez az idegenség nyitotta fel a szemét a Megyén túli valóságra, beleértve a Nyugathont is, amelynek létezéséről talán tudomása sem volt előtte. Ha nem utazunk el, haza sem tudunk érkezni. Ha nem utazunk el, nem tudunk rácsodálkozni az otthonunkra, hiszen abban úgy vagyunk benne, mint a piros fonál a mintás pulóverben. A mintát akkor látjuk, ha kívülről tudunk ránézni. Ez a kívülről ránézés az irodalom célja. Elvisz bennünket hazulról, hogy hazaérkezhessünk és félig idegenként pillanthassunk az otthonunkra. Nem azért, hogy elidegenedjünk tőle, hanem azért, hogy másképp is lássuk. Ehhez persze haza is kell érkeznünk, vagyis az irodalom nem cserélheti le az életünket, legfeljebb annyi időre, amennyire álmunkban szoktuk.
Sokan illetik az irodalmat azzal a váddal, hogy az menekülés. Eszerint az irodalom kihív a valóságból; azok olvasnak regényeket, akik másként, máshol, másvalakikként szeretnének élni. A kitalált világok elfeledtetik velünk azt, hogy ebben a világban vannak kötelességeink, lehetőségeink, ebben a világban vannak bűneink és rendeznivalóink, ez a világ az, ahol helyt kell állnunk. Az irodalom eszerint olyan, mint a kábítószer: elbódít, hogy ne kelljen felvállalnunk a harcainkat. Ez azonban félreértése az irodalomnak. Nem állítom, hogy nem hat egyesekre bódítóan és nem kapcsolódik hozzá időnként káros „eszképizmus”, azonban ez ugyanúgy választható mellékterméke csak az irodalomnak, mint a kenyérnek az elhízás vagy a természetnek a bálványimádás.
Flannery O’Connor katolikus írónő mondta egy esszéjében: „Mindig nagyon bosszantott, amikor emberek azt sugallták, hogy az írás menekülés a valóság elől. Inkább fejesugrás a valóságba!” Egy keleti mondás szerint „óriási kihívás bemenni abba a szobába, amelyben már bent vagy”. Pontosan ezt élhetjük át a könyvekkel. Ha egy zsugori ember elolvassa Ebenezer Scrooge történetét, saját lelkének rútságával szembesül. Ez rendkívül nehéz találkozás, ezért többnyire inkább hárítjuk az ilyen szembesülések lehetőségét. Aki olvas, kockáztat, mert rádöbbenhet, hogy ő Gregers A vadkacsából, Heathcliffe az Üvöltő szelekből, Frau Stöhr a Varázshegyből, vagy Desdemona az Othellóból. Leland Ryken amerikai irodalmár szerint az irodalom egy nagy paradoxonra épül: „kitalált világ, mely mégis a valódi életre emlékeztet, és azt teszi tisztába számunkra”. Az irodalom olvasása nem menekülés, hanem komoly szembenézés, mégpedig önmagunkkal és a valósággal. A kizökkentés reflexióra kényszerít.
Ez igaz a mesékre és mítoszokra is. C. S. Lewis írja a képzelt világokról, hogy azok paradox módon éppen a valódi élet iránti szeretetünket erősítik. „A lehetetlen világba tett kirándulás után újra élvezni tudjuk a valódit.” „A gyerek úgy eszi élvezettel a tányérján lévő (egyébként unalmas) hideg húst, hogy bölénynek képzeli, melyet éppen most ejtett el íjjal és nyílvesszővel. És a gyerek bölcs. A valódi hús ízletesebben tér hozzá vissza, miután belemártotta egy történetbe; azt is mondhatnánk, hogy csak így lesz az valódi hússá. Ha belefáradtunk a valódi tájba, nézzük egy tükrön keresztül! Amikor a kenyeret, az aranyat, a lovat, az almát vagy magát az utat egy mítoszba helyezzük, nem menekülünk a valóságból: újra felfedezzük azt. Amíg a történet benn van a fejünkben, a valódi dolgok sokkal inkább önmaguk. Ez a könyv nem csak a kenyeret és az almát gyógyítja ilyen módon, hanem a jót és a rosszat is, örökös veszélyt, aggodalmat és örömöt szerezve nekünk. Azáltal, hogy mítoszba mártjuk ezeket a dolgokat, sokkal tisztábban látjuk, hogy mik is valójában.”
Az utazás tehát jó esetben a valósággal szembesít. Elsőre eltávolít attól, amit ismerünk, de végül pont a távolság segít a valódi megérkezésben. Nézzük meg régi önmagunkat fényképeken! Tisztában voltunk akkoriban azzal, hogy mennyire rosszul öltözöttek vagyunk, mennyire nem áll jól a hajunk, milyen rossz a tartásunk? Vagy épp nem azt gondoltuk, hogy előnytelen a külsőnk, míg most egyértelműen csinosnak, fessnek látjuk korábbi önmagunkat? A távolság által reálisabb képet alkothatunk magunkról. Az irodalom is tükör. Elsősorban nem az a feladata, hogy ítéletet alkosson, hanem az, hogy szembesítsen. Akkor vagyunk jó olvasók, ha ezt – legalább az utazás kedvéért – hagyjuk.
Patrick Süskind A galamb c. kisregényében Jonathan Noel jóformán eseménytelen életébe egyszercsak beleszól egy galamb, amely egy átlagos reggelen a lakása ajtajának koppan. Mikor kinyitja az ajtót és belenéz a galamb szemébe, hirtelen egész addigi életét látja meg benne. „Az incidens egyik napról a másikra szétzilálta egész egzisztenciáját.” A könyv vezérmetaforáján keresztül pedig az olvasó is elgondolkozik saját sorsán. Vajon én miért élek? Hogy kerültem ide és ki is vagyok valójában? A regény nem ad megoldást, vagy a megoldás, amit felkínál, összeegyeztethetetlen az evangéliummal, de nem is ez a lényeges az irodalom esetében, hiszen az irodalom alapvetően mimézis, nem evangélizáció. Az irodalomban a szembesülés a fontos, a tükör, ami számunkra akár egy galamb szeme is lehet egy német kisregényben. Bármi, amibe belepillantva perspektívát válthatunk. „És zokog egy felhorzsolt illaton, / Mert vesztett édent éreztet vele / Az egyszerű parasztbazsalikom / Semmi kis levele.” (Tóth Árpád)
Picasso szerint „a művészet olyan hazugság, amely az igazságra döbbent rá bennünket”. Tehát a mimézis nem valótlanság, hanem csak olyasfajta cselvetés, mint mikor az édesanya csokoládéba rejti az orvosságot. Az irodalom képzeletbeli utazásra hív. Ha elindulunk vele, esélyünk van arra, hogy hazaérkezzünk és új fényben lássuk a valóságot. Az irodalom célja nem az, hogy megoldást nyújtson, hanem az, hogy ismerőssé tegye az idegent, és idegenné tegye az ismerőst. Aztán eldönthetjük, hogy ezzel az élménnyel mit kezdünk. Ahogy a továbbiakban látni fogjuk, a jó olvasó kritikus olvasó. De onnantól, hogy kizökkent a megszokottból, a válasza már tudatos lehet. Amiben benne van annak a lehetősége is, hogy a tudatos válasza pedig krisztusi legyen.
Hú, Ádám! Ebben mennyi jó gondolat van, köszönöm!
Most Dickens rajongóként csak annyit, hogy Ebenezer Scrooge 🙂
Egyébként Dickens alakjaival azért sem azonosulunk könnyen, mert a szereplők nagyon el vannak túlozva. A jók túl jók, a rosszak túl rosszak. Főleg a (pozitív) női szereplők életszerűtlenül idealizáltak nála.
Igen, persze, köszi, javítottam!
Nagyon tetszik ez az írásod, annyira mélyen elemzed, Pilinszky beszél még – szerény tudomásom szerint – ilyen értőn az alkotás folyamatáról,mint te az olvasáséról. Köszönöm! Meg is osztottam.
Ez a cikksorozat nagyobb dilemmát takar mint hogy mit olvassunk. Gyakorlatilag minden kitekintés elsodorhat. Az alapdilemma nemcsak az irodalomra vonatkozik:
Szabad-e filozófiát tanulni – óriási konkurrense a Bibliának. Mi van ha elsodor és nem térünk vissza? Vagy esetleg kedvezőtlenül megváltoztat a művészet, tudomány és kutatás, mert minden felfedezés változással jár.
És akkor visszajutunk Édenbe, ahol habozva, tötyörögve, áll Ádám és Éva még a döntés előtt: vajon merjenek-e szakítani a fáról? Annyira bizsergető a fölfedezés izgalma, dehát nem szabad……de mégis: mi lehet az a jó és gonosz?… és szakítottak. A szabad akarat ugyanis nem elégszik meg a megismerés nélküli döntéssel. Eleve törvényszerű volt hogy szakítsanak és csak utána döntsenek.
De ugyanez évényes már gyerekkorban: amikor a kisgyermek egyre nagyobb köröket ír le az anya körül (talán explorációs reflexnek hívják?), mert érdekli az új és ismeretlen, néha megfeszülnek az izmai mert az előre és hátramenet egyszerre lép működésbe: az ismeretlen vonzása és a megszokotthoz való ragaszkodás. Mindig visszamegy az anyához hogy meggyőződjön róla hogy ott van, figyel, feltölti az érzelmi tankját, majd ismét nekiindul. De felnőttkorban ugyanez a dilemma a jegyes, barát, barátnő estében: nemcsak én vagyok neki hanem vannak barátai, társaságba is jár…mi van ha találkozik egy vonzóbb személlyel és én elvesztem őt?….és minél jobban szorítja az ember a kezét annál jobban csúszik ki belőle amit meg akar tartani.
Vagy ott vannak a Tékozló fiú típusú emberek, és a bátyus típusúak, akik félelemből otthon maradnak, hogy el ne sodródjanak, de valójában nem jobbak az öcskösnél, csak gyávábbak: kicsiben kipróbálnák az atyai ház oltalma alatt amit az öcsi nagyban űz (nekem nem adtál egy kecskefiat hogy bulizzak a barátokkal, kis kihágás, de visszatértem volna hogy ne túl soká gyötörjön a lelkiismeret).
Aztán a kövi kérdés: mitől fél az ember ha elsodródik Istentől? Sajnálja Istent, hogy depressziós lesz, esetleg fél a csapásoktól mint Jób és alkut akar kötni: szállítja a jócselekedeteket meg áldozatokat cserébe a védelemért?
Mindenesetre az „okos a más kárán tanul” nem mindig működik, mert az embert a körülmények változtatják meg, nem az információk. Vajon ki lett stabilabb ember: a Tékozló amikor visszatért, vagy a bátyó aki otthon maradt. Persze sokba került a Tékozlónak ez az iskola, de sajnos az életben aligha van olcsó oktatás maximális hatékonységgal.
Petőfi Sándor: Mi a szerelem?
(részlet)
…Viselni hosszú éven át
A szívben a kétség nyilát,
Teremteni legmelegebb
Vérünkből szép reményeket,
Csak azért, hogy meghaljanak,
Hogy minden istenadta nap
Legyen egy-egy kedves halottunk,
Kit kínosan kell megsiratnunk;
A rágalomnak óriási
Kígyófarkával szembeszállni,
Eltűrni oly bántalmakat,
Mit megtorolni nem szabad,
Mert kedvesünk azé, ki bánt,
Aztán elvenni a leányt,
Eldobni érte szabadságunk,
Mely legimádottabb sajátunk,
S fölvenni a könnyű szabadság
Helyett az élet súlyos gondját,
Dolgozni napok s éjeken,
Hogy ételünk s ruhánk legyen;
S ha feleségünk tán szeszélyes,
Magunkat szabni szeszélyéhez,
Hogy már ha kell örömtelennek
Lenni egyik vagy más életnek,
Mienk legyen örömtelen…
Lássátok, ez a szerelem!
(Koltó, 1847.)
Leh