6. LÁSSUNK ÁLTALA!

Amikor egy irodalmi művet a kezünkbe veszünk, nem arra kapunk meghívást, hogy magát a művet szemléljük, hanem arra, hogy a mű által szemléljük a világot. A művészet névadás, a névadás pedig felfedezés. Az irodalom által az író is felfedez és mi is felfedezünk, mert akként látjuk a valóságot, ahogyan azt ő mimézis és metafora által megnevezi számunkra. Az irodalmi műveket akkor olvassuk jól, ha általuk meglátjuk azt, amit az író szemlél. Az irodalom olvasása tehát empatikus tevékenység, mert beleérzünk az író világhoz való viszonyulásába, ideiglenesen felvesszük az ő nézőpontját, hogy az ő szemével lássunk mi is. Ezt keresztényekként anélkül megtehetjük, hogy feladnánk saját nézőpontunkat.

C. S. Lewis „Meditations in a Toolshed” (Elmélkedések egy szerszámoskamrában) c. esszéjében fontos különbségre hívja fel a figyelmet. Egy sötét szerszámoskamrában állva azt figyelte, ahogy a por táncol az ajtó feletti repedésen át betörő fénynyalábban, és a fénynyalábra nézve szinte minden más homályba borul. Aztán Lewis maga is beállt a fénynyalábba, és hirtelen eltűnt a szeme elől az egész szerszámoskamra, helyette a kamrán kívüli leveleket pillantotta meg a fákon, valamint a napot milliónyi kilométerre a kamrától. A két nézés teljesen más élményt jelentett. Az egyik esetben a dologra nézett, a másik esetben a dolog mentén nézett. Ugyanez a helyzet az irodalommal is. Nézhetjük a művet, és nézhetjük a mű által a világot. A jó olvasó főleg az utóbbit teszi.

A műalkotásban a művész arra hív bennünket, hogy lássuk a világot az ő szemével. Leonardo képe azt mondja: „Íme az Egy!” Picasso festménye: „Minden széttört!” T. S. Eliot elmondja szavakkal ugyanazt, mint Picasso, de a keresztény reménységre is rámutat: a széttört pillanatban megjelenhet az örökkévaló! Virginia Woolf a könyvei által sajátos tudatfolyamba hív bennünket, hogy megértsük: az ember nem tud se kilépni, se kilátni a saját szubjektumából. Őt olvasva a modern ember vacogását éljük át, aki megölte Istent és elvetette a külső nézőpontot. Umberto Eco szerint nem is kell kilépnünk a szubjektumból, derűsen is felfoghatjuk a dolgot, hiszen a világ úgyis csak végtelen textus, amelyben ha akarunk, játszhatunk is. Joseph Heller megállapítja, hogy ez az egész élet egy nagy, értelmetlen bohózat, és már föl se háborodik ezen, minek. Camus viszont fölháborodik és tenni akar ellene. Márai kávéházak mélyén szemléli az európai forgatagot, Thomas Mann egy tüdőszanatóriumban próbálja megragadni a jelentőség és kiterjedés nélküli pillanatok egymásutániságát.

Mindez persze rendkívül lehangoló is lehet, ezért meg kell válogatnunk, hogy mit és mennyit olvasunk. Ahogy az elején hangsúlyoztam, Isten igéje nélkül keresztényként nem is szabad átadnunk magunkat mások nézőpontjának. Az író szemével látás nem azonos az egyetértéssel; egyszerűen csak elfogadunk egy meghívást, hogy ideiglenesen a műve mentén nézzük a valóságot. Ezt a meghívást két okból is elfogadhatjuk. Egyrészt azért, mert a művész rendszerint nem csak önmagát képviseli, hanem a korát is. A művész szemén keresztül értékes tapasztalatokat szerezhetünk kortársak gondolkodásáról. Másrészt azért, mert az író ábrázolhat olyat, amit nélküle egyáltalán nem látnánk. Rámutathat jóra, amit ünnepelhetünk, vagy gonoszra, amelytől őrizkedhetünk, szépre, amelyben gyönyörködhetünk, és igazra, amelyről tanulhatunk. Ha Isten igéje a mécsesünk, nem fogunk eltévedni. Hálásak leszünk inkább a szikláért, amelyen megvethetjük a lábunkat, miközben háborog körülöttünk a tenger.

Az irodalom úgy nevezi meg számunkra a valóságot, hogy önmagunkat is másképpen lássuk, mint előtte. G. B. Shaw mondta: „Tükröt használunk arra, hogy az arcunkat lássuk, műalkotásokat használunk, hogy lássuk a lelkünket.” Ha Shaw ezt úgy érti, hogy a műalkotások szükségszerűen a valóságot mutatják a lelkünkről, akkor nincs igaza, az viszont kétségtelenül igaz, hogy önmagunkat önmagunkban nem tudjuk értelmezni, hiszen tükör nélkül a saját arcunkat sem látjuk. A legtöbb, amit az arcunkból láthatunk, az orrunk hegye, de sokszor odáig se látunk el. Így van a lelkünkkel is. Amit belül észlelünk, az nem azonos azzal, ami ténylegesen van, és bár senki nem lát a lelkünkbe, nekünk sincs arra objektív rálátásunk. Egy történet azonban képes valamiféle objektivitást teremteni. Gondoljunk csak Dávidra, amikor Nátán próféta elmesélte neki a bárányról szóló példázatot. Dávid akkor jutott bűnbánatra, amikor meglátta önmagát a szomszédot kifosztó emberben, akiről Nátán mesélt neki.

Az író szemszöge nem mindig könnyen megfejthető, hiszen gyakran ő is különböző nézőpontokat teremt, külön látásmóddal. Karaktereket hoz létre, amelyek önálló hangokként szólalnak meg. A Karamazov testvérek-ben más Mitya, más Iván, és más Aljosa szemszöge: melyik Dosztojevszkijé? A Vagy-vagy-ban eltérően látja a világot az első kötet álneves szerzője, mint a másodiké, de egyik sem Kierkegaard szemszöge, hiszen az nem a Vagy-vagy-ban jelenik meg, hanem az azzal párhuzamosan publikált Épületes beszédek-ben. A művész világlátását nem méltányos egyetlen művéből megítélni. Senki nem tud egy mondatban elmondani mindent, minimum egy második mondatra is szüksége van, és sokszor csak egy egész életmű összességéből áll össze a mondanivaló. Esterházy Péternek meg kellett írnia a Javított kiadás-t a Harmonia Caelestis után, Chestertonnak az Orthodoxy-t a Heretics után, és az Állatfarm is mélyebb értelmet nyer, amikor Orwell megírja négy évvel később az 1984-et.

Ha beszélgetni akarunk az íróval (és rajta keresztül a korával), fogadjuk el a meghívását, hogy ideiglenesen az alkotásán keresztül lássuk a világot. Nézzünk bele a távcsövébe és szemléljük, amit ő. Engedjük, hogy feltáruljon előttünk is az, ami őt lenyűgözi vagy elszomorítja, felüdíti vagy elkeseríti. Közben pedig legyünk mindvégig tisztában azzal, hogy csak egy másik ember szemüvegén keresztül látunk! Ne felejtsük el, hogy az író szemüvege torzíthat. Az író nézőpontja korlátozott, mivel egy ember nézőpontja, ezenkívül az író bűnös, és lehet, hogy lázadó is. Sőt, talán szemben áll mindazzal, amiben hiszünk, és a tollát tisztátalan szándékok vezetik. Minél erőteljesebb a műve hatása, annál inkább emlékeztessük magunkat arra, hogy Isten szemszöge a Biblia szemszöge, minden más viszonylagos.

A sokat bírált Wass Albert egyik vitathatatlanul nagyszerű regénye A funtineli boszorkány. Csodálatos alkotás, hihetetlen erővel ragadja magával az olvasót. Maga a mű is nyitott és empatikus, hiszen az egyszerű románok oldaláról mutatja meg a román-magyar együttélés gennyes sebeit, anélkül, hogy a nemzetiségi kérdés bármikor is explicite előkerülne. Aki olvasta a háromkötetes regényt, mindig varázslatosnak fogja látni a Kárpátok magashegyi legelőit, és kritikus lesz a modernizációval szemben. De aki a trilógiát a Biblia fényében olvassa, azt is észre fogja venni, hogy Nuca története nem számol az eredendő bűnnel, több benne a rousseau-i romantika, mint az emberi természettel kapcsolatos józanság. Olyan világ csak félig létezett, amilyenről Wass Albert ír. Nem a mágikus realizmus műfaja miatt (a mese vagy a fantasy igazabb is lehet a realizmusnál!), hanem a hiányos világnézete miatt. De ezt csak akkor tudjuk megítélni, ha már láttuk a világot az író szemüvegén keresztül. E nélkül egyszerűen elkönyveljük, hogy Wass Albert nacionalista volt és középszerű.

Bármilyen torz ugyanakkor az író szemüvege, nem tud úgy beszélni a valóságról, hogy valami igaz ne táruljon fel előttünk, valami újra ne nyílna meg a szemünk. Ha másra nem, a barátság szépségére, az elhagyatottság fájdalmára, egy gyermek riadtságára, az univerzum nagyságára, a hitetlenség nyomorúságára, az emberek közötti elnyomásra, vagy akár egy nyúl le-föl mozgó orrának aranyosságára. Egy-egy mű világnézeti torzulása máshogy hathat az egyik emberre, mint a másikra. Plátón és Plotinosz filozófiája misztikus útra térítette a görög teológiát, de Augusztinuszt és C. S. Lewist a kereszténységhez vezette vissza. Endo Suszaku egyeseknek a kilépési pont a hit választalan világából a hit nélküliség választalan világába, másokban az isteni némaság idején való kitartást inspirálja. Valódi hatásról azonban csak akkor beszélhetünk, ha beálltunk a fénynyalábba és azon keresztül néztünk ki az ajtó feletti résen. A jó olvasó a mű mentén néz, és mindenekelőtt arra reagál, amit a művön keresztül látott, és csak utána gondolkodik el a szemüvegen is. De semmiképpen sem csak a szemüveget bámulja.

(Folyt. köv.)