7. KRITIZÁLJUK!

Talán többen úgy érzik, túl nagy nyitottságot mutatok a világi irodalom felé. Tapasztalataik vannak ugyanis arról, hogy egy-egy irodalmi mű kárt okozott bennük, megzavarta őket, rossz irányba hangolta a szívüket. Ahogy az első részben jeleztem, ezt én is átéltem, ezért megértéssel viszonyulok a bizalmatlansághoz, sőt, részben magam is osztom azt. Azonban ne felejtsük el: Jézus az ideje jelentős részét bűnösökkel töltötte, akiknek a társasága alapszabályként „megront jó erkölcsöket” (1Kor 15,33). Jézus hallotta a történetet a sikkasztó hivatalnokról, a szolgatársakat bántalmazó szolgáról, a feleségét prostituálttal csaló szomszédról, az apjának hátat fordító fiúról, ugyanis köztük volt. Mivel figyelt, ezek a valós történetek az üzenete alapanyagává váltak, amelybe az Isten országának örömhírét belegyúrta. Jézus titka nem az elkülönülés volt, hanem az, hogy a bűnösökkel barátkozva saját belső integritását mindvégig megőrizte. Nekünk is így kell a világi irodalmat olvasnunk.

Ennél persze sokkal összetettebb a dolog, mint ahogy Jézus sem passzív-agresszívan ült a bűnösök társaságában, várva az alkalomra, hogy végre bírálhassa őket. Feltételezem, hogy Jézus sok értéket látott bennük, mint ahogy a pásztor az elveszett bárányban, az özvegy az elveszett drachmában, vagy a tékozló fiú apja a fiában. Az emberek azt élték át, mint a gazdag ifjú, hogy Jézus megkedvelte őket. (Nem a bűneiket, hanem őket.) Az irodalommal való találkozás – ahogy láttuk – nem csak missziós munka (bár az is), hanem egyben gazdagító kapcsolati élmény is. Miután azonban gyönyörködtünk benne, vendégül láttuk, elutaztunk vele és általa láttunk, és mindezért hálásak is vagyunk, szükséges külső pozícióból kritizálnunk is az irodalmat. A bírálatunk ezen a ponton már méltányos és jóindulatú lehet, hiszen valódi kapcsolatfelvétel előzi meg.

Viszont a bírálatot se úgy képzeljük, mint mikor a megromlott házasságban a feleség korholja a férjét, vagy az ellenzéki politikus szapulja a mindenkori kormány munkáját. Nem szükséges, hogy a kapcsolatunk ilyen ellenséges legyen az irodalommal. Sok évvel ezelőtt Visky Andrástól tanultam, hogy a „kritizálni” szó a köznapi használattal ellentétben nem csak elítélést jelenthet, hanem méltányos bírálatot, különbségtételt is, amelyben a megjobbítás, sőt, a népszerűsítés szándéka is jelen van. Amikor egy művet kritizálunk, mérlegre tesszük azt, értékeljük, kijavítjuk, elválasztjuk benne a jót a rossztól. Erre azért van szükség, mert nincs hibátlan irodalmi alkotás, és ez nem csak esztétikai értelemben igaz, hanem erkölcsi és teológiai értelemben is.

A huszadik századi irodalomkritika egyik legnagyobbja, T. S. Eliot arra figyelmeztet, hogy keresztényekként a világ mércéjénél magasabb és komolyabb mércét kell alkalmaznunk a műalkotások megítélésében. „Az irodalomkritika nem teljes határozott etikai és teológiai nézőpontból elmondott kritika nélkül.” Ez nem azt jelenti, hogy az etikai és teológiai szempont döntene az esztétikai minőségről. „Az irodalom nagyszerűségét nem lehet kizárólag irodalmi mércével mérni, de azt, hogy irodalomról van-e szó vagy sem, kizárólag irodalmi mérce dönti el.” Annak mérlegeléséhez, hogy jó irodalmi alkotásról van-e szó, elégséges az esztétikai szűrő, az esztétikai kritika azonban nem teljes kritika, keresztények számára ki kell egészülnie morális és teológiai szempontokkal.

Az irodalom tanít és gyönyörködtet. Akkor is nevel, amikor nem szándéka ez, akkor is világnézetet közvetít, amikor kizárólag esztétikai célja van, és akkor is tanít, amikor tagadja, hogy ezt tenné. Egy szépirodalmi mű persze nem lehet didaktikus, inkább felvet erkölcsi dilemmákat, mintsem megválaszolja azokat, képes különböző nézőpontokat bemutatni és meghagyni az olvasónak a gondolkodás és a válaszadás szabadságát. Ez mégsem jelent semlegességet vagy elfogulatlanságot, és az olvasó számára az a lehetőség is nyitva áll, hogy elutasítsa az író optikáját. Keresztény olvasókként nem fejeztük be a munkát, amíg nem próbáltuk felfejteni az alkotás mögött meghúzódó előfeltevéseket, hiteket, meggyőződéseket, és nem viszonyítottuk azokat ahhoz, amit az Isten kinyilatkoztatásáról korábban már megtanultunk. Ehhez persze ismernünk kell Isten igéjét is és azt is, akiről szól: Krisztust.

A volt zen szerzetes Ellis Potter szokta mondani, megértve a nemet mondás világnézeti jelentőségét, hogy a „tetszik – nem tetszik” jellegű ítélet az egysejtűek szintje. Az egysejtű belső ösztön alapján távolodik a kellemetlentől vagy mozog a táplálék felé. Mi, emberek, ennél árnyaltabban is tudunk ítélni, mert ismerjük a jó és a rossz, a helyes és a helytelen kategóriáit, sőt, képesek vagyunk metafizikai keretekben is gondolkodni. Nem bízhatunk vakon sem a könnyeinkben, sem a felszabadított boldogsághormonjainkban. Könny és hormon volt a római arénákban és a Harmadik Birodalomban is, és van a játékszenvedélyben és a pletykában is. Ha az irodalomról véleményt alkotunk, világnézeti szempontokat is figyelembe kell vennünk, és ha keresztények vagyunk, az ítéletünkben a Szentírás és az élő Krisztus a legfőbb mérce.

George Eliot például remek író(nő), de tudnunk kell, hogy regényeire D. F. Strauss liberális teológiája hatott, amely élesen szemben áll az ortodox Krisztus-képpel. Székely János a Caligula helytartója c. darabjában súlyos erkölcsi és vallási dilemmát vet fel, de nem hagyhatjuk szó nélkül, ha aztán azt maga csapja le egy váratlan és indokolatlan ateista lózunggal. A 22-es csapdája mulatságos olvasmány, de méreg van benne: a cinizmusa öl. Allen Ginsberg „Üvöltés” (Howl) c. verse a beat-nemzedék drogkultúráját kiáltja világgá, majd magához öleli az őrületet – mi azonban ezt nem tehetjük. Oscar Wilde meséi gyönyörűek és tanulságosak, időnként a legmélyebb keresztény igazságok ábrázolására is alkalmasak, máskor viszont a szépség önmagába merevedő formái uralják a morális dimenziót, és ilyenkor a keresztény olvasónak résen kell lennie, mert a szép és a jó nem azonosak. Coleridge és Keats elvisznek az „aranyvidékekre”, de ahogy a romantikával lenni szokott, nem biztos, hogy onnan vissza is tudunk jönni. Ezek számunkra fontos, időnként életmentő szempontok.

Az irodalmat vendégül látjuk, de nem úgy hívjuk az életünkbe, mint Jézust. Az írót meghallgatjuk, belenézünk a távcsövébe, engedjük, hogy megmutassa nekünk, hogyan látja a világot, de nem bízhatjuk magunkat teljesen rá. Jeremiás próféta mondta évezredekkel ezelőtt: „Átkozott, aki emberekben bízik, de áldott az az ember, akinek bizodalma az Úr!” Az író is ember, akiben nem bízhatunk feltétel nélkül. A figyelmünk, amit neki ajándékozunk, ideiglenes. Vendégül látjuk, de az korántsem garantált, hogy hozzánk költözhet. Meghallgatjuk, de fenntartjuk a kételkedés jogát. Elmegyünk vele az útra, de talán csak úgy, mint Jézus az emmausi tanítványokkal. Leülünk vele enni, de nem fekszünk vele ágyba.

Bizonyos értelemben mi vagyunk inkább „Jézus” az irodalmi mű számára. Az író felebarátaink hangját képviseli, akikhez küldettünk. Megkapja a figyelmünket, de nem hozzá tartozunk. Megkedveljük, de el is engedjük, ha a szavainktól megszomorodik. Keresztény olvasókként az a feladatunk, hogy barátságosak, méltányosak, kíváncsiak legyünk. Ha nem hallgatjuk meg a körülöttünk élőket, nekik sem lesz okuk arra, hogy meghallgassanak bennünket. Akkor jó a kritikánk, ha szolidárisak vagyunk a felebarátainkkal, és bár ragaszkodunk a reménységünkhöz, közben mégis a jelenben élünk, köztük. Bonhoeffer a halál torkában figyelmeztetett, hogy ha fél lábon bicegünk a jelen világban, fél lábbal fogunk bicegni az eljövendőben is. Ezalatt nem azt értette, hogy a betegségeinket magunkkal cipeljük a mennyek országába, hanem azt, hogy a feltámadás reménységét az élet szeretetének kell motiválnia. Nem beszélhetünk hitelesen a feltámadásról, ha nem becsüljük az életet, amely előtte van. Felebarátaink akkor figyelnek arra, amit az „örök hajlékokról” mondunk, ha van történetünk egy hamis sáfárról is, aki a jelenben készíti elő a jövőjét.

A kritikánkat részben az teszi szükségessé, hogy már a feltámadás fényében élünk, de az teszi hitelessé, ha még mindig két lábbal vagyunk a jelenben. Bár bonyolult ez a pozíció, rendkívüli szabadságot is biztosít. Ezt a szabadságot kapjuk meg Krisztusban, olvasókként is. Vele úgy tudunk közel menni a felebarátainkhoz, hogy a társaságuk nem rontja meg a jó erkölcsünket, ehelyett mi válunk sóvá és világossággá számukra. Vagy egy másik képpel, amire már korábban is utaltam: a hullámokban állunk, de azok nem sodornak el bennünket, mert kősziklán vetettük meg a lábunkat. A kősziklán állva a bírálatunk alapja lehet már a félelem nélküli szeretet. Rokonszenvvel és nyitottan olvashatunk világi irodalmat, mert már tudjuk, kiben hiszünk. Viszont ha nem kritizáljuk az irodalmi műveket, az olyan, mintha még mindig a habokban fuldokolnánk.

***

Hogyan olvassunk világi irodalmat? Értsük, mi az irodalom! Legyünk válogatósak! Élvezzük! Lássuk vendégül! Utazzunk el vele! Lássunk általa! Kritizáljuk!