C. S. Lewis a lélek anatómiájának egyik kiváló ismerője volt, aki folyamatos belső analízis révén jutott azokhoz az értékes tapasztalatokhoz, melyek őt tekintéllyé tették a lelki élet terén. Saját lelki utazását aprólékosan megírta a Suprised by Joy (Az öröm vonzásában) és a The Pilgrim’s Regress (A zarándok visszaútja) című könyveiben, felesége elvesztése feletti fájdalmát pedig a Grief Observed (A bánatról) című kötetben. Számos további könyvben és esszében elemezte az emberi lélek belső folyamatait, különösen az Istennel való találkozás felkavaró élményét. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy Lewis kifejezetten óvott viszont a lelki analízis egy bizonyos fajtájától, attól az önvizsgálattól, amelyik magát az átélést teszi tönkre. Az erről szóló egyik gondolatmenetét szeretném most idézni.
„[A]zt, ami belső életünkben lejátszódik, nem lehet egyszerre élvezni és szemlélni. Nem reménykedhetek úgy, hogy közben a reménykedésről gondolkodom, hiszen aki reménykedik, az a reménység tárgyára figyel; és ha a figyelmemet magára a reményre irányítom, máris megszűntem reménykedni. A két tevékenység persze igen nagy gyorsasággal váltakozhat, de akkor is határozottan elkülönül, és egyszerre nem fordulhat elő… A legbiztosabban úgy tudtam elrontani a saját örömömet, ha elemezgetni kezdtem. Ebből azonban az is következik, hogy bizonyos szempontból minden önvizsgálat félrevezető. Az önvizsgálattal ’magunkba akarunk pillantani’, és azt megfigyelni, mi zajlik le bennünk. De ha befelé fordulunk, hogy szemügyre vegyük önmagunkat, akkor már meg is állt az a cselekvés, amelyet éppen vizsgálni szeretnénk. Sajnos ez nem azt jelenti hogy az önvizsgálat semmit sem hoz a felszínre. Éppen ellenkezőleg: talál valamit, ami a normális tevékenységeink abbahagyása után hátramaradt bennünk. Ily módon többnyire mentális képek és fizikai érzések kerülnek felszínre. Igen nagy tévedés ezeket a hulladékokat, nyomokat vagy melléktermékeket magukkal a belső folyamatokkal összetéveszteni. így lehet eljutni ahhoz az állításhoz, hogy a gondolkodás csupán ki nem mondott szavakból, egy vers átélése pedig az olvasás közben felvillanó képek halmazából áll. Holott valójában csak az történik, hogy a félbeszakított gondolkodás vagy műélvezet ilyesmit hagy hátra maga után – mint a tenger hullámzása, amely tovább dolgozik, miután a szél elcsöndesedett.” (Az öröm vonzásában, 212-213)
Bölcs gondolatok, tapasztalatból is tudom, hogy Lewis érvelése megáll.
Kedves Ádám! Akkor mi az önreflexió igazi helye az életünkben? Ha csak töredékeket, maradékokat, törmelékeket találunk, amikor visszaemlékezünk, akkor lehet-e valódi önreflexióról beszélni? Hiszen az önreflexiót akár a bűnvallás, akár a lelki érettségben növekvés kapcsán fontos elemként szokták kezelni…
Jó a kérdés, és hajlok arra, hogy a válasz a Kálvin Institutiójának elején megfogalmazott tétel: „az ember soha nem képes eljutni a tiszta önismeretre, ha előbb nem tekint fel Isten arcára, és nem onnan ereszkedik alá önmaga vizsgálatára”. Ez a lefelé tartó mozgás viszont csak rövid ideig tarthat, ahogy a búvár merülése. Néha le kell mennünk a mélybe, de az önvizsgálatból aztán fel kell jönnünk a felszínre, és a szemünket a remény érzéséről a remény tárgyára kell irányítanunk. Előbbi soha nem azonos az utóbbival, erre mutat rá Lewis.
Lator tartott önvizsgálatot tanulhatnánk tőle még ha nem is jártunk meg olyan mélységeket mint ő .De ne felszínesen nagy szavakkal mint piacon imádkozó farizeusok ….Én hálás vagyok a jó Istenek hogy bűnbe születem bele így nem kell görcsölnőm állandóan lelkifurdalásba élni . Nagy árat füzetem önvád menekülés magam elől a bűneim elől tudtam hogy ki vagyok hogy egy Lator . Most nagyon jól vagyok nem ostorozom magam nem vádolóm magam és a többi . A magunk fajta ember mindig ara vágyott hogy igaz ember legyen még akkor is ha nem hitt Istenbe de még is tudta hogy van és tisztelte saját magamra is értem , nem kellet nekünk önvizsgálatot végezni mert mi magunk voltunk a bírái magunknak és a környezetünk elég keményen még ha fájó is volt előre vitt minket …Én azt mondom ne nagy szavakat mondjunk ne hazudjunk magunknak mondjunk ki hogy ki vagyunk nem feszületesnek lenni .Legyünk olyanok mint a Vámszedő ennyi az egész , nagyon jó Latornak vámszedőnek lenni … Mert ön maguk voltak a vámszedő és a Lator nem voltak tanultak unalmas életűek aki a kákán is a csomót keresik , Hanem ki mondták a frankót Uram vétkeztem ellened , én meg érdemlem a büntetésem de Jézus nem bűnös stb Ha meg vizsgáljunk magunkat legyünk őszinték és ne hazudjunk magunknak Üdv egy Igazi Lator Vámszedő Tulipán -Bogdán László
Boldog, aki a vámszedővel tud azonosulni, mert az megigazult.
Erről az jutott eszembe, hogy hála Istennek az egész kérdés az ÚR gondoskodó szeretetének a tágabb kontextusába van ágyazva. Különben elég ijesztő lenne, hogy erkölcsi lény létemre és Isten jogos elvárásainak ellenére még az első lépést sem tudom megtenni az úton.
Arra gondolok, hogy az igéből azért látszik, hogy Isten mindig nyilvánvalóvá teszi az övéinek, amikor valamivel nagyon nincs megelégedve és nem hagy minket külső viszonyítási pont nélkül. Enélkül a tudás nélkül a helyes önreflexió elvárása extra ólomsúlyként húzna a mélybe.
Szóval erre a búvárkodásra nem érdemes könnyűbúvár felszereléssel indulni; ide régimódi mélytengeri búvárruha kell, ahol ott a köldökzsinór és ahol felülről figyelik a kötél rándulását.