Slavoj Žižek A törékeny abszolútum című kötetben elmésen fejtegeti, mennyire nem egyszerű eldönteni, „hol kezdődik a Balkán”. „A szerbek számára a Balkán odalenn délen van, Koszovóban vagy Boszniában, és ők azok, akik megvédik a keresztény civilizációt Európának ettől a Másik felétől. A horvátok szerint az ortodox, despotikus és bizánci Szerbiában kezdődik, mellyel szemben Horvátország védelmezi a nyugati demokratikus értékeket; mi szlovének úgy véljük, Horvátország a határ és mi vagyunk a békés Mitteleuropa utolsó védőbástyája. Sok olasz és osztrák számára a Balkán pereme Szlovénia, a szláv hordák nyugati előretolt hadállása. A legtöbb német szerint azonban történelmi kapcsolat miatt már magát Ausztriát is megfertőzte a balkáni korrupció és a kontárság; sok észak-német úgy hiszi, hogy Bajorország – a maga katolikus, provinciális tendenciáival – sem mentes a balkáni szennyeződéstől. Számos arrogáns francia szemében a maga balkáni, keleti brutalitásával egész Németország vált idegenné a francia kifinomultságtól.” (6-7) A briteket pedig a kontinentális Európa emlékezteti a balkáni Török Birodalomra – mondja Žižek.

A szlovén filozófus gondolatmenete onnan jutott eszembe, hogy a „fundamentalista” jelzővel hasonló a helyzet. A szó a huszadik század elején született, amikor a liberális teológia olyan alapvető hittételeket kérdőjelezett meg, mint Jézus feltámadása, istensége és engesztelő áldozata. A fundamentalizmus egyszerűen a hit legalapvetőbb tételeihez való ragaszkodást jelentette. Aztán a fogalom gyorsan a Balkán sorsára jutott és negatív viszonyítási ponttá vált. Erről a „fundamentalisták” is némiképp tehetnek, ahogy a Balkán lakói is saját világuk arculatáról. De ennél számomra most érdekesebb, hogy a „melegházasság egyházi megáldását” és egyéb progresszív célokat sürgető Monostori Tibor szemében valahogy még Karl Barth is fundamentalista lett. Azon már nem csodálkozom, hogy engem annak nevez, bár ez is különös, mert a fundamentalizmust magam is sokszor bíráltam; egynémely kritikám olvasható Teológus a sakktáblán című könyvemben is. A kötetet az Evangélikus Egyház Luther Kiadója kezdeményezte és publikálta, amelyet azért lássuk be, nehéz volna a fundamentalizmus zászlóshajójának nevezni. De Franciaországból nézve Németország is Balkán, és még inkább Angliából. Monostori Tibortól nézve Barth is fundamentalista. A címkék használata mindig sokat elmond a használóik topográfiájáról is. Amikor a progresszív történész a fundamentalista jelzőt aggatja emberekre, önmagát legalább annyira pozícionálja, mint vitapartnereit. (Amely csoport lényegében magában foglalja az egész történelmi kereszténységet.)

De ez érthető. Mármint önmaga pozicionálása. Az viszont kifejezetten fura, hogy a jelen háború fényében sem volt képes rácsodálkozni a nemekkel kapcsolatos progresszív illúziókra. Miközben Ukrajnában éppen megtiltják, hogy harcképes férfiak elhagyják az országot – feleségek, anyák, nagymamák jönnek át sírva a határon, és egyetlen emberjogi szervezet sem tiltakozik a nemi diszkrimináció ellen, valamint egyetlen transzjogi szervezet sem küzd azért, hogy az ukrán „transzférfiakra” is terjesszék ki a korlátozást (ne is tegyék!) –, Monostori Tibor azon lamentál, hogy a teológiában még mindig balkáni viszonyok uralkodnak, mert a Szentháromság első két személye számunkra Atya és Fiú, és mert a férfi és a nő közötti teremtett különbségekről írunk. Sőt, arra biztatjuk a férfiakat, hogy vállaljanak felelősséget. Hogy legyenek erősek és most például nyújtsanak védelmet a menekülőknek, akik többsége nő és gyermek. Az a Hamar Dániel, akire Monostori most szintén célkeresztet rajzolt, pár napja kivitt huszonöt embert a Nyugati pályaudvarhoz, hogy segítsenek a menekültek fogadásában. Elérték, hogy felszabadítsanak egy zárt parkolót, elérték, hogy a MÁV több pénztárt is megnyisson, hogy a menekültek fogadása szervezettebb legyen, hogy a Toi-Toi vécéket takarítsák, és hogy többen és hatékonyabban nyújtsanak segítő kezet az anyáknak a bőröndök cipelésében. Véletlenül tudom, hogy lemondta egy előre befizetett külföldi útját is, hogy most ott legyen, ahol szükség van.

Nem Dani itt a lényeg, nem is én vagyok, és nem is Barth. Hanem az, hogy nagyon messzire kell letelepedni az Isten által teremtett valóságtól ahhoz, hogy a nemi sajátosságokat tagadhassuk. A férfi és nő közötti különbség olyan fundamentális valóság, mint maga az univerzum. Ma már ezt a nyilvánvaló tényt tudományos kutatások százai is megkérdőjelezhetetlenül bizonyítják. Nem csak a kétezer éves történelmi kereszténység vagy egy középkori kultúra meghaladott babonájáról van szó, és bugyuta progresszív mesék helyett ideje ezzel mindenkinek szembenézni. A kérdés inkább az, hogy mit kezdjünk ezzel a valósággal. Monostori Tibor válasza az, hogy a nők fohászkodjanak a férfiakért (akik lényegében minden baj okozói), és mihamarabb vegyék ki a kezükből a kormányrudat. De különösen a „fundamentalista, ciszhetero férfiakért” imádkozzanak (bármit is jelentsen ez, gondolom nem olyanok, mint Monostori Tibor vagy a felettes énje). Mi viszont arról beszélünk, hogy a férfi álljon rá Isten igéjének szilárd alapjára, vállaljon felelősséget a saját vétkeiért, majd vállaljon felelősséget másokért is. Mert a férfi – ha a helyén van – védelmet és segítséget akar nyújtani a nőnek, akit tisztel, nem pedig nővé válik vagy idétlenül pózőrködik.