Karl Menninger amerikai pszichiáter sokak hiányérzetének adott hangot, amikor 1973-ban publikálta Whatever Became of Sin c. könyvét. Menninger több oldalról dokumentálja azt a folyamatot, ahogy a nyugati társadalmakban a bűn teológiai fogalma először büntetőjogi kategóriává szűkült, majd a pszichológia kezében szép lassan „betegséggé” szelídült. Viszonylag kis kockázatot vállalva kijelenthetjük: az azóta eltelt évtizedekben ez a folyamat csak eszkalálódott. A szociológia és a pszichológia lényegében eltűntette a bűn fogalmát a nyugati kultúrából. Ennek egyik ékes bizonyítéka a gyerekeknek készült Oxford Junior Dictionary, melynek szerkesztői a 2008-as kiadásból már nemes egyszerűséggel törölték a bűn (sin) szót! Az emberi természet azonban cseppet sem változott, ezért bár az elmúlt évtizedekben a keresztények szótárát is igencsak szerkesztgette a kulturális trend, a bűn fogalmával kapcsolatos hiányérzet is egyre növekszik körülöttünk.
Igen nagy a kontraszt, ha végignézzük, milyen szerepet töltött be a bűn fogalma az elmúlt évezredek vitáiban. Éppen egy Augusztinusz-életrajzot olvasok, mely bemutatja a hippói püspök több évtizedes birkózását a donatista keresztényekkel. A donatista mozgalom valamikor a negyedik század elején, az utolsó nagy keresztényüldözések idején született. A donatisták szigorúbban ítélték meg azok ügyét, akik az üldöztetés alatt megtagadták Krisztust, mint a „katolikusok”. A „katolikusok” irgalmasabbak voltak a traditorokhoz, nem várták el, hogy megtérve újra megkeresztelkedjenek. Számomra azonban most nem a vita érdekes, hanem az, hogy a mi kultúránk mennyire távol került mindkét állásponttól! A donatisták és a katolikusok ugyanis egy dologban feltétlenül egyetértettek: a bukottak vétkeztek! Ha a mi 21. századi kultúránk egyáltalán hibának ítélné a traditorok viselkedését, azt valószínűleg strukturális (szociológiai) vagy pszichológiai okokkal magyarázná. A vétek a mai antropológiákban vagy rajtunk kívül áll, vagy nem létezik. Csak a bukás jelensége maradt, meg annak bűn nélküli magyarázatai.
Ettől persze még nagyon is van bűn. Bűn akkor is lesz, ha sikerülne bebizonyítani: totálisan determinálnak bennünket a génjeink, a neveltetésünk, vagy a gazdasági-szociális struktúrák, amelyekben élünk. Néhány éve írtam egy cikket arról, hogy paradox módon a horror műfaja hogyan fékezheti kultúránk torzulását. Ma már nincs is szükség horrorra: ha borzongani akarunk az emberi gonoszságon, elég megnézni egy ISIS videót. G. K. Chesterton száz évvel ezelőtt figyelmeztette a bűn fogalmát dugdosó nyugatot: a „szükségszerűség elve” nem teszi jobbá a társadalmakat! „A determinizmus éppoly valószínűséggel vezet kegyetlenségre, mint amilyen bizonyossággal vezet gyávaságra. A determinizmus nagyon is összefér azzal, hogy a bűnösökkel kegyetlenül bánjunk. Amivel (talán) nem fér össze, éppen az, hogy a bűnösökkel nagylelkűen bánjunk, hogy jobb érzésükre apelláljunk, vagy bátorítsuk erkölcsi küzdelmükben. A determinizmus nem hisz az akaratra való hagyatkozásban, de felettébb hisz a környezet megváltoztatásában. Nem mondhatja a bűnösnek: ’Eredj, többé ne vétkezzél!’, hiszen a bűnös úgyse tehet róla. Viszont belökheti forró olajba, mert a forró olaj: környezet.” (Igazságot!, 36)
A kereszténység nem a bűn fogalmának megváltoztatását, tompítását vagy eltüntetését tűzi zászlajára, hanem a bűnösnek nyújtott kegyelmet. A kereszténység irgalmas „vallás”, mert jele a kereszt, ahol „az igazság és a békesség csókolgatják egymást”, és ahol a kegyelem a Fiú megbüntetése által diadalmaskodik az igaz ítéleten. Hiszen a keresztény evangéliumban az Ártatlan bűnhődött a mi nagyon is valódi bűneinkért. A kereszténységben bűnbocsánat éppen a bűnbánó bűnösnek jár, nem annak, akinek nincs bűne. Ha azt gondoljuk, nincsen bűnünk, Megváltóra sincs szükségünk. Csakhogy a bűn nélküliség feltételezése a kereszténység szerint önámítás. Bűn nélkül Krisztustól is végtelen távolságra leszünk, és ezért – ha igazuk van a keresztényeknek – végső soron Istentől is. A bűnbánat Istennel békít meg, a bűn tagadása ellenben Istentől visz egyre távolabb.
Menninger 1973-as megfigyelései és a nyugat szekularizációja között jóval mélyebbek az összefüggések, mint azt elsőre gondolnánk. Ezeket az összefüggéseket pedig időnként a legváratlanabb irányból is elismerik. A stand-upos Mogács Dániel mondta például nemrég az Origónak adott interjúban: „Az emberiség egyre kevesebb szabályt tart be, egyre kevesebb dologra mondja azt, hogy bűn, ami szerintem nem viszi jó felé a világot.” Meglepő Mogácstól ez a vélemény, de talán épp Dr. Mogács bizarr figurája az egyik legjobb példa a mondat igazságának alátámasztására. Ennek fényében az viszont már kevésbé meglepő, hogy a Dr. Mogácsot alakító valódi Mogács saját bevallása szerint mostanában a Bibliát olvassa folyamatosan, és ahhoz próbálja tartani magát, amit Jézus és a Biblia mond, miközben prüszköl a túlzott liberalizmus ellen, melyben a bűn nemlétező fogalommá vált. Nem tudom, mennyire mély Mogács vallomása, de abban feltétlenül egyetértek vele, hogy a liberalizmus és a kegyetlenség valódi alternatívája a bűn bibliai fogalmához való visszatérés.
Szia Ádám!
Értem, amit írsz, de én egy kicsit másképp látom a kérdést. Illetve úgy fogalmaznék, hogy az ember állapotának leírására szerintem nagyon jól alkalmazható a betegség hasonlat is.
Én több ponton úgy látom, hogy igazán ez által lehet megértetni egy 21. századi nem kereszténnyel, hogy mit is gondolunk. És ezt a tapasztalat mondatja velem.
Szóval:
1. A betegség-hasonlat érthetővé teszi a bűn áteredő voltát. Úgy, mint genetikai defekt. Persze nem az, de arra hasonlít. A 21. századi ember rettentő érzékeny a személyes felelősség kérdésére, és szóba se áll velünk, ha azt gondolja, mi azt mondjuk, hogy Isten „ártatlanokat”, vagyis személyes bűn nélküli embereket teremt eleve bűnösként. Szóval itt jó szolgálatot tesz a generációkon keresztülívelő betegség hasonlata. Szerintem nem is tusolja el a bűn súlyát.
2. A betegség-hasonlat segít abban is, hogy a bűnösséget ne szimplán a bűntények összességének gondoljuk. Ha az ember létmódja az, hogy bűnös, a bűntény ennek nem oka, hanem gyümölcse. Ahogy a jócselekedet sem oka, hanem gyümölcse az üdvösségnek. Ha én azt mondom, hogy a bűnösségünk egy olyan állapot (!), amely bűntetteket, és ezen keresztül szenvedést és halált okoz, szerintem közelebb vagyok a bibliai gondolkodáshoz, mintha azt mondom, hogy büntetést érdemlek, mert bűntényeket követtem el. Az állapot magában hordja a büntetését, nincs előle se menekvés, se kibúvás. Aki elszakadt Istentől, az halálra van ítélve. Mint egy halálos beteg.
Szerintem így alkalmazni a betegség hasonlatot nem elvetendő. Úgy, ahogy te írod, vagyis felmentésként, úgy szerintem is elvetendő.
Viktor
Viktor,
igen, maga a Biblia is használja a bűnre a betegség metaforáját (pl. Mk 2,17 és 1Pt 2,24-25). A probléma akkor van, amikor a metafora átveszi a jelölt dolog (a bűn) helyét, és leveszi a vállunkról az állapotunkért viselt (bűnvádi) felelősséget.
Hát, ha falhoz állítanak, akkor se jutott volna ma eszembe ez a két evidens idézet. Úgyhogy köszi, hogy eszembe juttattad 🙂
Egyébként nagyon érdekes (és szerintem mélyen hiteles is) az a paradox gondolat, hogy a bűnnek nevezett bűn közel visz Krisztushoz, ezzel szemben van olyan bűntelenség (az ál-bűntelenség), ami eltávolít tőle.
Szerintem a Jesus loves gays c. kis példabeszéded pont erre mutat rá nagy erővel, ha párba állítjuk az eredeti példabeszéddel. Mert a házasságtörő asszonyt, aki tisztában volt saját bűnével, nagyon közel vitte Istenhez az irgalom, viszont aki eltagadja a nyilvánvaló bűnt, azt az se érinti meg, ha Jézus ott áll mellette és vállon veregeti.
Minden keresztény előtt ott a nagy kérdés: segíteni akar-e a többieknek közelebb kerülni Krisztushoz!? És ezzel vállalni némi népszerűtlenséget.
Viktor
Egyre jobban közeledünk a témákkal, kedves Ádám a lényeghez. Akik törölni akarták a bűnt, összetévesztik az örökös váddal – közben nem nyugodt ám a lelkiismeret – ha olvasnák, hogy KICSODA a vádló „aki éjjel és nappal vádolta őket Istenünk előtt” aki le lesz taszítva: talán képbe kerülnének! sőt! ehhez ha hozzávesszük, „ha szívünk vádol is minket, (legyünk nyugodtak) Isten felette áll szívünknek, ő mindent tud” majd: „Szeretteim, ha szívünk nem vádol, bizalommal legyünk az Isten iránt.” 1Ján3.20-21
Akárhonnan, akármiből indulunk ki, nemrég erkölcsi dilemmákból, a kérdés az igaz/hamis Isten-kép. „Aki azért teremtett minket, hogy pokolra küldjön?” fogalmuk sincs…
Tehát gyorsan meg kell szabadulni a bűntudattól és így „a szív nem vádol” és már majdnem oké, csak nagyon nem. Ha kihagyjuk az Ővele való igaz(ságos) viszonyt, belátjuk a tökéletes teremtést, az Általa alkotott rendet – mely már régen felborult – és amely azért adatott hogy boldogok legyünk (és még nincs is szó itt Krisztusról)akkor a rend „felborítása” nyomán eljutunk a bűnhöz … majd, sokára, sokára oda, hogy szinte lehetetlen tökéletesen cselekedni, és nincs ok büszkélkedni, hogy „hiszen én nem csináltam semmi rosszat”.
A bűn nem vád. Ez az első lépés. És ha valami „nem stimmel” rájövünk, hogy a bűn tükör-arcunk, mely vakítóan tiszta felületben tükröződik: Isten törvényében.
Kimaradt a végéről, mert nekem egyértelmű (ennyi idő után): „a minket végtelenül szerető Isten törvényében”.
A bűn fogalmát érdemes 21. századi módon körüljárni, akár elfelejtve az ókori nyelvezetet.
Mi a bűn? Az optimális világállapot lerontása. Ha minden ember minden pillanatban képes lenne minden másik ember minden igényét elősegítve kielégíteni a saját igényeit, előállna a tökéletes világ. Ilyen világ nem lehetséges, mert az igényeink ütköznek egymással, nem teljesíthetők mások igényeinek a korlátozása nélkül. Vagy mások lábára lépünk, vagy belenyugszunk, hogy mások lépnek a mi lábunkra. Az optimális világ az ebből a helyzetből kihozható legjobb állapot. A bűn nem egy önmagában bűnként definiálható tett, hanem az elméleti legjobb állapotot rontó cselekedet. (Amit vezérelhet jó szándék, kísérhet jó megítélés, sőt elismerés is.) A hangsúly nem a tett belső jellegén, nem a szándékon, hanem a következményen van.
Ha a bűnt ilyen értelemben vizsgáljuk, rájövünk, hogy felesleges az eredendő voltán kell görcsölni. Ki állíthatja, hogy minden cselekedete a világ optimális állapotát szolgálja? Senki, vagyis mindenki követ el bűnt, mindenki bűnös bizonyos mértékig. Csak Isten jó abszolút értelemben, az ember nem az. Viszont ez egészen más, mint a fekete bűnfelfogás. A bűn lehet fehér is, látszhat jó cselekedetnek, díjat is eredményezhet, de ha rontja a világ optimális állapotát, akkor bűn, és kerülendő.
Egyszerű példa a vérző szívű liberalizmus: amikor téli este pénzt adsz a hajléktalannak, bűnt követsz el, a fagyhalálra vagy a reménytelenül rövid és boldogtalan életre ösztönzöd. Ha erővel kikényszeríted a hajléktalanságból, akkor pedig jó cselekedetet hajtasz végre. A legtöbb ember fordítva gondolja, ezért nem közeledünk elég gyorsan a világ elérhető legjobb állapotához.
Hosszú katalógust lehet összeállítani a jónak látszó rossz cselekedetekről, érdemes a témával behatóbban foglalkozni. (Pl. aki szerint a cigányoknak joguk van nem járni iskolába, az európai muszlimoknak joguk van muszlimként kiteljesedni, az afrikaiaknak joguk van önállóan, függetlenül egymást gyilkolni, az jót tesz velük, vagy bűnt követ el ellenük?)
Én úgy látom, hogy a bűn fogalmát a Biblia személyesebben Istenhez kapcsolja: Mysterium tremendum.
Ádám, részben már ott is vitába szálltam ezzel. Ha Istenről elfogadjuk, hogy a lehető legjobb, legszeretőbb, és a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, akkor ettől kezdve nem különösebben személyes, illetve nem személyeskedő, hanem egy logikusan és elfogulatlanul viselkedő személy. Legfeljebb pozitívan elfogult, definíciónk szerint negatívan sosem.
Aki mindentudó, és a lehető legjobbat akarja a világnak, az szükségszerűen a legjobb az univerzumban, és hozzá képest bűnös minden ember, azaz korlátolt a jó szándékai alkalmazásában. Többnyire jót akarunk, de abból nem lesz mindig jó következmény. Kevés hozzá az eszünk és a rálátásunk.
Ha értelmezzük a léthelyzetünket, nem sokat számít, hogy a „bűn” azért bűn, mert a világoptimalizáló Isten ellen való, vagy mert emberi meglátásunk szerint a világoptimalizálás ellen hat (ami, ne feledjük, Isten szándéka). Minden adatunk földi és antropomorf, és manapság jóval hatásosabb is az antropomorf érvelés. Fordult a helyzet az ókorhoz képest. Egy fáraó hatalma szilárdabb lett, ha a hatalom forrásaként Istenre tudott hivatkozni, nekünk viszont akkor szilárdabbak az érveink, ha a szabályok indokaként az emberiség földi jólétére tudunk hivatkozni.
Igen, személyesen Istenhez ahogy Ádám int és személyesen – nem általánosan – az egyes emberhez. Az általánossággal semmire nem megyünk, éppen, Vértes László differenciál, a jó esetleg rossznak látszik és megfordítva.
A bűn(ünk) személyes és nem általános. Erről való tudásunk a „tudva és akarva nem engedelmeskedik” is személyes Istennel való viszonyunkban és nem általános.
Amikor bűn-ügyben Heller Ágnes is vészharangot kongat…
„Úgy érzem, hogy elvesztettük morális érzékünket. A bűnt nem nevezzük bűnnek, a gonoszt nem nevezzük gonosznak (kivéve, ha politikai érdekünkben áll, s akkor többnyire propaganda célok miatt).” (H.Á.)
Az egyik kommentben olvasom az alábbi kérdést:
„…….. Mi a bűn? ………”, ahol a kommentelő saját nézőpontja szerint válaszol.
Ám számomra megbízhatóbb, amit erről az életbevágóan fontos fogalomról, az Ige jelent ki. Ezt pedig a János 16. részben olvasom, ahol Jézus búcsúzik tanítványaitól, mert visszatér Atyjához, hogy elküldhesse a Vigasztalót, vagyis a Szent Szellemet, aki 3 dologban feddi meg a világot (azon belül az emberi szíveket), amik közül jelen esetben az első hangsúlyos. Mégpedig bűn tekintetében azért fedd, mert nem hisznek Jézusban. (János 16:8)
Tehát, az Ige azt jelenti ki, hogy Isten nézőpontjából a Jézusban való hitetlenség a bűn.
„Tehát, az Ige azt jelenti ki, hogy Isten nézőpontjából a Jézusban való hitetlenség a bűn.”
Kommentem utolsó mondatát kiegészítem:
Tehát, az Ige azt jelenti ki, hogy Isten nézőpontjából a Jézusban való hitetlenség a bűn. Ez a „gyökér” ami sarjakat növeszt.