Jézus azt tanította, hogy csak az lehet a követője, aki kész elveszíteni az életét érte és az evangéliumért (Mk 8,35). A lemondás alapvető a tanítványságban. Pál ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy aki tiltja a házasságot és az ételek élvezetét, démonokra hallgat (1Tim 4,1-5). Vagyis az élvezet is bizonyos szempontból alapvető a tanítványságban. Jézus nem azt kérte a sokaságtól, hogy böjtöljenek, hanem megszaporította számukra a kenyeret, sőt, borrá változtatta egy esküvőn a vizet, valamint rendszeresen együtt lakomázott bűnösökkel, ezért falánknak és részegesnek nevezték (Mt 11,19). Keresztelő Jánossal állították kontrasztba, aki viszont böjtölt és sáskákat evett. De Pál is gyakran böjtölt, virrasztott, botütést és megkövezést szenvedett el, hogy az evangéliumot hirdethesse. És Jézus sem csak lakomázott, hanem fáradhatatlanul szolgált, sokszor a fejét sem volt hova lehajtania, és végül az életét adta értünk.
Vagyis egyáltalán nem igaz, hogy a hívő élet csak bővölködés. És az sem igaz, hogy csak szűkölködés. Inkább mindkettő, bármennyire ellentmondásosnak is tűnik ez. Pál írta a filippieknek: „Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.” (Fil 4,12) A keresztény élet nem örökös lemondás. Aki azt gondolja, hogy a hívő ember erkölcsös és jó választása mindig a böjt, az áldozat és az öröm megvonása, félreérti az istenfélő életet. A keresztény örüljön Isten alkotásainak, hiszen a Teremtő is örül azoknak (Zsolt 104,31)! Ahogy egy apologéta mondta egyszer: én azt a keresztény hitet vallom, amelyben van sonka és sör is. Az olajat és a bort mindenesetre azért adta Isten, hogy felvidítsa az ember szívét és ragyogóvá tegye az arcát (Zsolt 104,15). Az elveszett fiú atyja levágta a hízott borjút, amikor a fiú hazatért, és vigadozni kezdtek (Lk 15,24). Ábrahám is ezt tette, mikor az ÚR angyala meglátogatta őt, lángost is süttetett vendégeinek (1Móz 18,6-8). De az is igaz, hogy kereszt nélkül pedig nincs keresztény hit sem. Jézus szerint késznek kell lennünk a kereszthordozásra, ha őt akarjuk követni. Patibulummal a vállunkon élünk.
A kulcs a szívbeli hozzáálláson túl az egészséges ritmus és az isteni időzítés. A bölcs, istenfélő életnek van meghatározott ritmusa, pontosan úgy, ahogy a teremtésnek is van rendes, szokványos lüktetése. Egymást váltja a nappal és az éjszaka, a tél és a nyár, a hat nap munka és a szombatnap, az ölelés és az öleléstől való tartózkodás, az elmenetel és a megérkezés, a szolgálat és a pihenés, a lemondás és az élvezet, a kenyér hálás megtörése és a kenyér nagylelkű szétosztása. A keresztény élet lehet megszokott, de nem lehet teljesen monoton. A hétköznapiban is benne van a sokszínűség lehetősége, az abszolút értékké tett lemondás vagy élvhajhászat azonban szürke és egyhangú, és olyan, mintha az életet csak az alvásra vagy csak az ébrenlétre redukálnánk. Nem lehet örökké lemondani, mert az az élet gyűlölete, és nem szabad korlátlanul bővölködni, mert az meg bálványimádás. Van, akinek a hálás élvezetet kell megtanulnia. Van, akinek a böjtöt és az elengedést. Megvan az ideje az egyiknek és megvan az ideje a másiknak, és éppen ez a ritmus adja a hitélet egészséges lüktetését.
A helyes ritmus mellett azonban ott van az isteni időzítés is. Néha élvezetre készülünk, de Isten lemondást kér tőlünk. Máskor lemondásra készülünk, és Isten váratlan élvezetet ad. Van, hogy megpihennénk, de Isten azt mondja: ti adjatok enni a sokaságnak! Aztán harcba indulnánk, de Isten azt mondja: maradjatok veszteg! Nappal és hat napon át munkálkodunk, mert így rendelte a Teremtő, de a Lélek akkor fúj, amikor akar, és ha fúj, nekünk is mennünk kell. Vagy épp félre kell állnunk, mert ő akar cselekedni. Vagy be kell vállalnunk azt a konfliktust, ami elől évek óta menekülünk. Vagy a halált, ahogy Néró császár idején végül Pál is és Péter is vértanúk lettek (a hit nagy atlétái, ahogy Római Kelemen nevezte őket). Az istenfélő életnek van Istentől származó ritmusa, de ne felejtsük el: a Teremtő a Nagy Ritmustörő is! Jézus volt, hogy keresztül ment a rá támadó tömegen, volt, hogy bújkált, de amikor eljött az órája, odaadta magát hóhérainak.
Nem egyszerűsíthetjük a hitéletet se a lemondásra, se a bővölködésre, mert egyik sem abszolút. Mindkettőnek megvan az ideje, de egyik nélkül sincs Istennek tetsző evangéliumi élet. Élvezzük hálával, amit a Teremtő ad, legyen az étel, házasság vagy bármi, ami szentségben megélhető, mert ez őt dicsőíti, és közben legyünk készek mindenről lemondani, mint akik a vállukra vették már a keresztet, hogy végül mindent megnyerjünk! Nem a lakomáról kell lemondanunk, hanem arról, hogy mindig lakomázzunk, meg arról, hogy oda csak a barátainkat hívjuk meg (Lk 14,12-14). És ha a lakomáról végleg le kell mondanunk, akkor is vár bennünket a Nagy Lakoma, mert egy boldog Istennek szolgálunk! Megvan az ideje az élvezetnek, és megvan az ideje a lemondásnak. Mindkettőnek. Isten adjon bölcs szabadságot, hogy tudjuk, mikor melyiknek van az ideje.
Köszönjük Ádám újra ezeket a nemes igei eszmefuttatásokat, gondolkodásmechanizmust, Istennél elég széles sávok vannak a magasság és a mélység szintjén, így nem baj, ha az ember(iség) mindegyikbe kap betekintést vagy megtapasztalást. Krisztusunk is hasonló szinteken jár(t), az égi/mennyei királyságból a földi világba, majd az alvilági szintekbe, majd újra a földi, majd az égi/mennyei királyságba, majd várhatóan újra egy földet és egy eget összekötő örökkévalóságba. A dicsőségből a teljes kifosztottságig, elutasítottság, megvetettség és elvetettség teljes állapotáig, majd újra az Isten dicsőségébe. Ebbe a mai világkorszakba most mást is meg kell tanulnia és értenie az eklézsiának: „A Szellem maga tanúskodik együtt a mi szellemünkkel, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek vagyunk, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig örököstársai, ha csakugyan együtt szenvedünk vele, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Mert úgy gondolom, a mostani időszak szenvedései nem is mérhetők ahhoz a dicsőséghez, amely meg fog majd jelenni rajtunk! Hiszen a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak a fölfedetését/lelepleződését/megjelenését. A teremtett világ ugyanis alá van rendelve a hiábavalóságnak – nem önszántából, hanem amiatt, aki alárendelte -, azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is föl fog szabadulni a romlandóság rabszolgaságából az Isten gyermekei dicsőségének szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik/nyög/nyüszít és vajúdik/szülési állapotban van mindmostanáig; sőt, nemcsak a teremtett világ, de még maguk azok is, akik megkapták a Szellem zsengeáldozatát, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, sóvárogva várva a fiúvá/gyermekké fogadást/örökbefogadást, testünk megváltását.” Róma 8/16-23.