Manapság annyira sokszor halljuk pulpitusokról, személyes bátorításokban, vagy épp polemikus youtube videókban, hogy új identitásunk alapja Isten atyai szeretete, vagyis hogy mi Isten szeretett gyermekei vagyunk Krisztusban (ez egyébként mélyen igaz!), hogy a keresztény közbeszédből szinte teljesen kiszorult a hívő identitás egy másik, hasonlóan fontos képe: a szolga (vagy inkább rabszolga) mivoltunk Krisztusban. Holott amikor az apostolok saját identitásukról írtak, rendre ezzel a szóval jelölték önmagukat. Identitásom: rabszolga. Jézus Krisztus rabszolgája. Hadd mutassak néhány újszövetségi példát.
Péter, a Kőszikla így kezdi második levelét: „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája (δοῦλος) és apostola mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által” (2Pt 1,1) A δοῦλος rabszolgát jelent, olyan embert, aki nem rendelkezik önmagával, hanem ura akaratát cselekszi. Simon ezzel a szereppel azonosult, és ezt annak a drága hitnek tulajdonította, amit Istentől másokkal együtt ajándékba kapott.
Jakab, a jeruzsálemi gyülekezet vezetője, Jézus testvére, aki éppen Pétertől vette át a pásztori teendőket, szintén rabszolgának nevezi magát: „Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája (δοῦλος) üdvözletét küldi a szórványban élő tizenkét törzsnek.” (Jak 1,1) Jakab testvére, Júdás is így utal magára: „Júdás, Jézus Krisztus szolgája (δοῦλος), Jakabnak pedig testvére, köszöntését küldi az elhívottaknak, akiket az Atya Isten szeretett, és Jézus Krisztus megtartott” (Júd 1). Júdás fejében a Krisztus rabszolgája státusz megfért Isten szeretetével, sőt kifejeződése volt annak.
Pál saját magát újra és újra Krisztus rabszolgájaként azonosította. A római gyülekezetnek így mutatkozik be: „Pál, Jézus Krisztus szolgája (δοῦλος)” (Róm 1,1). Később újra szóba hozza ezt, bár akkor másik szót használ: „Ezért kissé merészebben írtam nektek, mintegy emlékeztetve titeket, merthogy arra kaptam Istentől a kegyelmi ajándékot, hogy a népekért legyek Krisztus Jézusnak szolgája (λειτουργός), aki az Isten evangéliumának papi szolgálatát (ἱερουργέω) végzem, hogy a népek áldozata a Szentlélek által megszentelt és kedves legyen. Krisztus Jézusban tehát van okom a dicsekvésre Isten előtt, mert semmi olyanról nem mernék beszélni, amit ne Krisztus tett volna általam a népek megtéréséért szóval és tettel” (Róm 15,15-18). Pál identitása volt, hogy Jézus Krisztusnak alárendelt (papi) szolgálatot végez a népek között, akiket egyébként szintén a hit engedelmességére hív (Róm 1,5).
Az apostol máskor is (rab)szolga-identitását hangsúlyozta. A Galáciabelieknek ezt írja: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája (δοῦλος).” (Gal 1,10) Titusznak írva így hivatkozik magára: „Pál, Isten szolgája (δοῦλος), Jézus Krisztusnak pedig apostola Isten választottaiért, hogy higgyenek, és megismerjék az igazságot az igazi kegyesség szerint” (Tit 1,1) Jézus Krisztus szolgájának lenni azt is jelenti, hogy Pál Isten szolgája, és fordítva is igaz: Isten szolgájának lenni azt jelenti, hogy Pál Jézus Krisztus szolgája. Apostolsága szolgálat: Jézus Krisztus rabszolgájaként végzi, az igazi kegyesség szerinti hit megnyilvánulásaként.
Timóteust is így mutatja be a filippieknek: „Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái (δοῦλοι) mindazoknak a szenteknek Krisztus Jézusban, akik Filippiben vannak, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt” (Fil 1,1) Magát Timóteust így inti: „Ha ezeket tanítod a testvéreknek, jó szolgája (διάκονος) leszel Krisztus Jézusnak, hiszen a hit és az igaz tanítás igéivel táplálkozol, amelynek követőjévé lettél.” (1Tim 4,6) A διάκονος kevésbé erős szó, mint a δοῦλος, de a gondolat ugyanaz: megtiszteltetés Jézus akaratát cselekedni, megbecsült felemeltetés az ő szolgájának lenni.
Epafrászt kétszer is említi úgy, mint az Úr Jézus szolgáját. „Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól (σύνδουλος), aki Krisztus hű szolgája (διάκονος) értetek.” (Kol 1,7) „Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája (δοῦλος), aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami Isten akarata.” (Kol 4,12) A δοῦλος, a σύνδουλος és a διάκονος szavak ugyanarra utalnak: Epafrász identitása abban áll, hogy Jézus Krisztus akaratát cselekszi, az ő rendelkezésére áll, neki engedelmes.
A rabszolgai engedelmességhez kapcsolódik a fogság gondolata is, de már nem negatív értelemben, mint a bűn esetében, inkább szabad méltóságként. „Miután tehát megszabadultatok a bűntől, az igazság szolgáivá lettetek.” (Róm 6,18) (Itt is a δοῦλοι illetve a δουλόω szavakat használja.) Ezért írja a korinthusiaknak: „Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja, hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája (δοῦλος).” (1Kor 7,22) Pál fizikai fogságában is Krisztus Jézus foglyaként azonosítja magát: „Ezért vagyok én, Pál, a Krisztus Jézus foglya (δέσμιος) értetek” (Ef 3,1); „Pál, Krisztus Jézus foglya (δέσμιος)” (Filem 1). A megbélyegzett rabszolga sorsát Pál büszkén viseli: „Ezentúl senki se okozzon nekem fájdalmat, mert én Jézus bélyegeit (στίγματα) hordozom a testemen!” (Gal 6,17). Simon Tamás László bencés szerzetes helyesen fordítja így: „Ezentúl senki se zaklasson engem, mert én mint Jézus rabszolgája az ő bélyegeit hordozom a testemen!”
Az önrendelkezés bálványozásának korában ez a büszkeség tökéletesen szembemegy a kulturális elvárásokkal és érzékenységekkel. Radikális metanoiára van szükségünk még a megértéséhez is, nemhogy a megéléséhez. De hát nem éppen arról szól az evangéliumunk, hogy közel jött hozzánk az Isten uralma, és maga az Úr? „Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15) Az evangélium öröme a mi Urunk Jézus szerint elválaszthatatlan a hit engedelmességétől.
hiánypótló írás.
„…….. Identitásom: rabszolga. Jézus Krisztus rabszolgája. ……..”
Felbecsülhetetlen értékű számomra, hogy Jézus Krisztus rabszolgája vagyok. Célom, hogy egyre inkább ez befolyásolja viselkedésem, értékrendem, hovatartozásom. Mérhetetlen béke forrása Ő, kinek uralma alatt élni kiváltság.
Kitűnő írás. Aminek még örültem volna, ha János 15:15 is megjelenik érintőlegesen, mielőtt megjelennek olyanok, akik a barátság koncepcióját félremagyarázva próbálnák annullálni a szolgaság státuszát.
Igen, ezzel harmonizál az hogy a szeretett fiú-apuci viszonyulásból kifelejtik a Zsid 12-es részt, ami szintén kiemeli a jófajta alárendelődést és odaszánást/ amiről fenntébb is szó van/
„..7Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít meg az apja? 8Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. 9Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? 10Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. 11Az első pillanatban ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek által..”
Márk 10:45 Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és hogy a lelkét adja váltságul sokakért!
1Kor 3:5 Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta.
Választhatunk, Krisztus rabszolgájaként vagy a bűn és a mózesi törvény rabszolgájaként élni e földi hátralévő életünket.
Vegyük fel az Ő keresztjét minden nap, álljunk az Ő ajtaja vagy ajtófélfája elé, hadd lyukassza, furja át a füleinket, hogy halljuk az Ő hívó szavának hangját mindörökké!
2Móz 21:5 De ha a szolga azt mondaná: Szeretem az én Uramat, az én feleségemet és fiaimat, nem akarok felszabadulni/eltávozni/elmenni:
2Móz 21:6 Akkor vigye őt (nágas: jelenti még: áldozatot, ajándékot vinni) az ő Ura a bírák/Istenek (elohim) elé, és állítsa az ajtóhoz vagy az ajtófélhez (Krisztus visszajövetelekor is ajtó előtt állunk majd), és az ő Ura fúrja által az ő fülét árral; és szolgálja őt mindörökké.
Csak az fogja örökké szolgálni Őt, aki hagyja is magát, hogy átdöfje, átlukassza az Ő szerszáma (Krisztus kardja-fegyvere) az Ő halló fülét!
Légy Krisztus rabszolgája mindörökké!
„Jézus, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy [ő] az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén…”
Fil 2:6-8
Jézus Istennek formájában való léte a menyben tökéletesen megvalósult, ellenben itt a földön a bűn testének hasonlatosságában jelent meg. (Róm 8,3)
A kérdés az, hogyan lehetséges, hogy az Isten tökéletes lénye a bűn testének hasonlatosságában ábrázolódott ki?
Ennek az ellentmondásnak a feloldásához, hozom elétek a Fil 2.6-8-at. Ebben az igében Jézus kétféle formájáról olvasunk. Isteni és szolgai formájáról.
Ezen két megnyilvánulási forma között az „önmagát megüresíté” eseményét találjuk, ami a téma szempontjából azért lényeges, mert talán ez is megvilágíthatja, hogy miként érdemes számunkra – a bűn testének állapotában – Istent visszatükrözni.
Tudjuk, hogy Jézus testetöltés előtti mennyei formája, illetve Jézus földre jöttét követő szolgai formája egyaránt belső lényegének kifejeződése volt. Jézus földi életében is birtokosa volt az isteni lényegnek, és a földön sem szűnt meg Istennel egyenlő lenni. De, amikor úgymond „megüresítette magát”, akkor mégiscsak az történt, hogy az isteni lényeg kinyilvánítását a korábbitól eltérőre cserélte. Azt más módon fejezte ki. Urunk lemondott az istenség lényegének dicsőséges kijelentéséhez való jogáról, abban az értelemben, hogy belső isteni természetét egy másik formában közölte, azaz rabszolgaként fejezte ki, amely kifejezési forma előzőleg a menyben még nem volt kifejezett valóság, noha a mások szolgálatára irányuló vágy, isteni természetének mindig is része volt. Jézus, a kifejezésmód egyik formáját, átcserélte egy másikra. Megüresítette magát, de nem az Istenségtől, hanem istenségének abszolult kinyilatkoztatásától.
Szóval Jézus az isteni lényeg teljes kifejezésformájától üresítette meg magát azon időszak alatt, amíg az Istent rabszolgaként ábrázolta ki. Félretette isteni előjogait, hogy őt dicsőítsék és magára vette az emberi test természetét (annak bűnei nélkül). Emberekhez hasonlóvá lett. Urunk a létezés új állapotába lépett. Bár ez a tény nem zárta ki azt, hogy egyben istenségét is birtokolja, csak mivel emberré lett az Isteni lényét máshogy fejezte ki. Ez pedig, a lehető legjobban a rabszolga formában fejeződött ki.
Szóval arra gondoltam, hogy Jézus rabszolgai formája nem feltétlenül csak azért volt szükséges, hogy Isten hozzánk való lehajlását, szeretetét megmutassa, hanem azért is, mert ebben a földi (bűn testi) létformában, a rabszolga forma az, ami az isten lényeget a lehető legjobban kijelenti. Ezért nem kizárt, hogy az isteni lényeg kinyilatkoztatását, mi is szolgai formában tudjuk a lehető legteljesebben kisugározni.
Szóval, akik most hívőként a dicsőséget és a felmagasztalást keresik, azok tulajdonképpen az Isteni lényeg földi kijelentésének alacsonyabb szintjében gondolkoznak.
@ Bándi Csaba
„……………… Fil 2.6-8-at. Ebben az igében Jézus kétféle formájáról olvasunk. Isteni és szolgai formájáról.
Ezen két megnyilvánulási forma között az „önmagát megüresíté” eseményét találjuk, ami a téma szempontjából azért lényeges, mert talán ez is megvilágíthatja, hogy miként érdemes számunkra – a bűn testének állapotában – Istent visszatükrözni.
………………..”
Az „önmagát megüresíté” és „szolgai forma” üzenete mélységes, és szerintem is igen lényeges. Hálás vagyok, hogy szívemre átformáló hatást gyakorol, Bizonyos vagyok abban, „hogy az isteni lényeg kinyilatkoztatását, mi is szolgai formában tudjuk a lehető legteljesebben kisugározni.”
Bándi Csaba, egy ismeretlen esemény a Krisztus mennybéli kiüresítése/kifosztása/semmivé tétele (εκενωσεν), azaz a mennyei dicsőséges testéből való kilépését nevezhetjük kiüresedésnek?
Ahhoz, hogy emberhez hasonló testet öltsön a földön a mennyeiből ki kellett lépnie, le kellett tennie. Emberi hús-vér testet öltözött magára a természetfeletti teste helyet, hogy hordozza e földit.
De hova tette le azt, mire tette le? A mennyei oltárra, annak tüzébe?
Sok itt még a kérdés és a válaszkeresés is…
Kedves Gergely Erzsébet!
Régóta olvasom a Divinityt – remélem nem érted félre, vagy gondolod túl – de szerintem a legtisztább szívű kommentelő te vagy Ádám holdudvarán.
Kedves Batvan!
„De hova tette le azt, mire tette le? A mennyei oltárra, annak tüzébe?”
Igen, ez jó kérdés, mély és szép gondolat.
Bizonyos vagyok abban Csaba, hogy észrevételed nem értem félre, és nem gondolom túl.
Kedves Ádám, talán kicsit árnyalandó a képet, úgy látom, hogy az identitásunk Krisztusban többszörös, baj abból szokott lenni, ha az Isten-ember viszonyok közül egyet kiemelünk.
Teremtő – teremtmény. Örökkévaló – halandó. Apa – gyermek. Vőlegény – menyasszony. Gazda – rabszolga. Mester – tanítvány. Fő – testrész. stb.
Ezt a viszonyok konkrét helyzetekben, szövegkörnyezetekben, témakörökben kerülnek elő – és máshol okkal nem.
Nem hiszem, hogy bármelyiket választanom kellene „az” identitásomként (akár a gyermeket, akár a szolgát), ahogy az idézett apostoloknak is az idézett szövegkörnyezetnek és céljaiknak megfelelő identitást vették elő (pásztori levélírás, példamutató alázat stb). Hm?
Persze, egyetértek, én is ezt írom a cikkben: „Manapság annyira sokszor halljuk pulpitusokról, személyes bátorításokban, vagy épp polemikus youtube videókban, hogy új identitásunk alapja Isten atyai szeretete, vagyis hogy mi Isten szeretett gyermekei vagyunk Krisztusban (ez egyébként mélyen igaz!), hogy a keresztény közbeszédből szinte teljesen kiszorult a hívő identitás egy másik, hasonlóan fontos képe: a szolga (vagy inkább rabszolga) mivoltunk Krisztusban.” Szóval igen, szerintem sem kell választanunk.
Elnézést, a „szolga” teljesen rendben van… de a „rabszolga” az szerintem ehhez a viszonyhoz méltatlan, és nem megfelelő kifejezés. Mert azt nevezzük rabszolgának, aki saját akaratán kívül, akarata ellenére szolgál valakinek. De a keresztények döntése, hogy Jézust „szolgálják”, szabad döntés, vagy tévednék? Szolgának lenni – például „szolgálni” a betegeket orvosként, vagy a gyermekeket nevelőként – nemes és szép dolog. De „rabszolgának” lenni emberhez méltatlan állapot. Az emberiség egyik nagy és szép teljesítménye, hogy – hosszas felvilágosító munka és egy nagy háború, az amerikai polgárháború árán eltörölte a rabszolgaságot a föld színéről – ma már sehol sincsenek (jogilag) rabszolgák. Már Rousseau elmondja, hogy a rabszolgaság intézménye a jog lényegével összeegyeztethetetlen. Tehát szerintem a keresztények ne mondják magukra, hogy ők rabszolgák. Hiszen a keresztények úgy hiszik, hogy a kereszténységük, istenképiségük, istengyermekségük őket az ő emberi méltóságukban erősíti meg.
Kedves Szalai Miklós,
Péter apostol a levelében felfedezhető az utalás Jézus szavaira:
„Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. 26De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. 28Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (MT 20, 25-28, az idézet a Magyar Bibliatársulat 2014-es Revidált Új Fordításából, de Simon Tamás László Újszövetség fordítása is igen hasonló)
Péter esetében semmiképp nem nagyratörésről van szó, a vezetést is maga Jézus testálta rá János evangélima 21. részében a 15-17 versekben, Péter apostol egyszerűen csak jól mérte fel ennek következményeit.
Még néhányezer évet visszatekerve az időben érdemes felidézni a mózesi törvények közül a következőt is:
„Ha eladja magát neked valamelyik testvéred, egy héber férfi vagy nő, hat évig szolgáljon téged, de a hetedik évben bocsásd őt szabadon! Amikor szabadon bocsátod, ne üres kézzel bocsásd el, hanem lásd el bőven a nyájadból, a szérűdről és a borsajtódból; adj neki abból, amivel megáldott téged Istened, az ÚR! Emlékezz arra, hogy rabszolga voltál Egyiptomban, de kiváltott téged Istened, az ÚR. Ezért parancsolom ezt ma neked. De ha azt mondja neked: Nem megyek el tőled! – mert megszeretett téged és házad népét, mert jó dolga volt nálad –, akkor fogj egy árt, és szúrd a fülén keresztül az ajtófélfába, azután legyen örökös rabszolgád. Ugyanígy járj el a rabszolganő esetében is! De ne essék nehezedre, ha szabadon kell bocsátanod, mert hat év alatt kétszer annyit dolgozott neked, mint amennyit egy napszámos pénzért dolgozott volna. Így megáld téged Istened, az ÚR mindenben, amit cselekszel.” (5Móz 15, 12-18)
Ami pedig a döntés avagy akarat szabadságát illeti, az egy hosszú múltra visszatekintő kérdés, ahol a teológiai szabad akarat fogalom, ahol a teológia a szabadság alatt más dimenzióban gondolkodik, elsősorban a Jn 8, 34-36 mentén, amit most Simon Tamás László Újszövetség-fordításából idézek:
„Bizony, bizony, mondom nektek, aki bűnt követ el, az rabszolgája a bűnnek. A rabszolga pedig nem marad a házban örökre, a fiú viszont örökre ott marad. Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, valóban szabadok lesztek.”